Covid-19, avagy az emberiség világháborúja önmaga ellen -Triptichon (2)

Ez itt a középső táblakép, ennek jeleneteit igyekszem megfejteni és továbbgondolni.

Mostanában sokan próbálkoznak világszerte jó kérdéseket feltenni és jó válaszokat keresni rájuk, mégpedig a legkülönbözőbb műfajokban, amelyek akkor és úgy életszerűek, ha nem felejtjük el, hogy minden mindennel összefügg. Jelenlegi helyzetünkben főképpen a világjárvány és a világgazdaság összefüggéseinek egyre kíméletlenebb szorításában. És ahogy az lenni szokott (a közmondás szerint is): a baj nem jár egyedül. A globális felmelegedés például olyan újabb fenyegetésekkel jár, amelyek nemcsak súlyosbítják az emberiség általános egészségi helyzetét (alkalmasint a permafroszt olvadásának a következményeként), hanem a lakóhelyek fizikai megsemmisülésével is járhatnak. Például belátható időn belül az Arktisz és az Antarktisz, valamint Grönland és a szárazföldi gleccserek jégtakarója felolvad, ez megemeli a világtengerek vízszintjét és a tengerpartok menti területeket elönti az ár. A Melbourne-i Egyetem 2020. júliusi kutatása szerint Északnyugat-Európában és Ázsiában lassan kezdhetnek aggódni a tengerpart közelében élők: a trópusi méretű esőzések és a tengerszint emelkedése 30 éven belül 200 millió ember otthonát fogja elönteni, 2100-ra pedig a Föld népességének 52 százalékát veszélyeztetik majd a viharok és villámárvizek – hogy az infrastruktúrák megsemmisüléséről ne szóljunk (pedig kellene). Most azonban nem ez a témánk, csak (mint említettem) minden mindennel összefügg.

Világjárvány és a gazdaság

Annak is gyakorlati értéke van, hogy mire figyelünk oda, és mit kezdünk a kapott információkkal. Mire az EU országait elérte és lerohanta a Covid-19, addigra néhány ázsiai országban már tudták, mi a teendő. Cselekedtek is, ahogy erejükből tellett. Mégpedig azokban az országokban, amelyekben néhány évvel ezelőtt komoly fenyegetést jelentett a SARS-CoV nevű fertőzés (a koronavírus egyik korábbi változata), amely amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elmúlt. Ahol azonban megküzdöttek vele és tapasztalatokat szereztek a vakcina nélküli ellenállásban, ott a Covid-19 megjelenésekor fel tudták használni e tapasztalatokat és nagymértékben csökkenteni tudták a fertőzések (és a fertőzöttek) számát. Amikor azután a sikeres kollektív védekezés következtében oldani lehetett a hasznosnak bizonyuló szigorításokat, beléptek az emberi tényezők (pszichés felszabadultság, hangulati-, és cselekvési lazítás, fegyelmezetlen életvitel, stb.), s újra felerősödött a fertőzés. Európában az sem volt elégséges intő példa, ami egy-két hónapja Szöulban történt a lazítás fékeveszett folyományaként, ennélfogva még el sem múlt a COVID-19 első hulláma, máris visszaerősödött jó néhány európai országban is.

Az előző oldalszárnyban feltett kérdések: a világjárvány - kirobbanása, elterjedése és országonkénti kezelése - hogyan kapcsolódott össze a gazdaságot válságba taszító fertőzéssel? Hogyan alakulhatott ilyenné, miközben a korábbi évek influenzái a mostaninál sokkal több ember halálát okozták közvetlenül(!), s az évenként magújuló influenza-járványok nem voltak romboló hatással a világgazdaságra?

A válaszok keresése (és megtalálása) többfelől lehetséges. Akárcsak a koronavírus ellenszerének a kutatása, megtalálása, klinikai kipróbálása, engedélyeztetése, önként jelentkezőknek történő beadása, gyártása – és egy normális világban minimálisan 8 milliárd adagban való szétosztása. Ez az utolsó fázis természetesen illúzió, vagy sci-fi. Az emberiség történelme tele van szép és humánus elméletekkel, amelyeknek a megvalósult gyakorlatban semmi szerepük nem volt soha – és feltehetően továbbra sem lesz.

Mert íme, ahogy közeledünk a világmegváltó vakcina megjelenéséhez, máris letarolja a humanitást, az erkölcsöt, a jó-szándékot a haszonszerzés. A legsikeresebb gyógyszergyárak hamarosan piacra dobhatják a remélhetően megbízható védelmet nyújtó oltást. A fő téma most az: mennyiért? Az úgynevezett nyugati világot mindenekelőtt ellátni kívánó gyógyszergyárak (és a mögöttük levő befektetők – köztük államok is!) azt latolgatják, hogy mit kérjenek érte. A laboratóriumok és a gyárak nem adhatják ingyen, mert tönkremennének (jelenleg 15-50 dollár közt tervezik az árát), és sem anyagi hátterük, sem kutatógárdájuk, sem ösztönzésük nem lesz a következő világjárvány leküzdésére.

Az államoknak azonban kötelességük lenne minden állampolgárukhoz eljuttatni. Akár ingyen is, mert a nemzeti jövedelem visszaesése nagyobb kárt okoz, mint amennyibe a vakcina többmilliós, vagy több-tízmilliós tételben való beszerzése kerül. A vakcina előállítóinak pedig az lenne az üzlet, ha sok-száz milliós tételben adhatnák el – még önköltségi áron is. Arról nem szólva, hogy például az orosz- és a kínai piacot valószínűleg a hazai vakcinákkal látják majd el, és ez befolyásolhatja a nagy nyugati gyógyszergyárakat. Ugye, milyen érdekesen alakul a helyzet, ha már azt hisszük, hogy látjuk az alagút végét?

A tőzsde pszichéje

Mint ahogy a jelenlegi gazdasági és tőzsdei helyzet is meglehetősen másképp alakul, mint várható lett volna. Azóta, hogy a tőzsdei folyamatokkal foglalkozom (mintegy negyedszázada), egyre meggyőzőbbnek vélem azt az egyébként elkoptatott közhelyet, hogy a tőzsdét csak részben mozgatja a befektetők adásvételi tevékenysége. Ugyanis valójában az adásvételi szándékot mozgatja valami: a tőzsde pszichéje. Ami természetesen nincs, nem lehet, hiszen a tőzsde nem élőlény (még akkor sem, ha időnként medve, máskor meg bika). A tőzsde pszichéje nem más, mint az emberi túlreagálás. A szerzés visszafoghatatlan vágya és a vesztéstől való páni félelem. Ebbe most ne bonyolódjunk bele mélyebben, vannak kiváló könyvek, amelyek erről szólnak, csak vegyük tudomásul, hogy a tőzsde így működik. Alapvetően azonban egészen másképp, mint a mostanában sokat emlegetett 1929-34-es világválság idején. Mint azt az első részben említettem, a Dow Jones csak 1955-ben tudott visszakapaszkodni az 1929-es szintre (381,17 pont), a mélypont 41,22 pont volt 1932. júliusában. (Erre még visszatérünk.)

A korábbi évek-évtizedek tapasztalatai közé tartozik az a megfigyelés, miszerint a hosszabb-rövidebb felíveléseket (a bika évadjait, amelyek időtartama néhány héttől akár több évig is tarthatott) komolyabb esések követték. Többnyire nem lehetett tudni, hogy miért és hogyan, legfeljebb az újabb emelkedések idején született elemzések próbálták megtalálni a magyarázatokat. Csodás példákat és elemzéseket lehetne felsorolni, példaként állítani magunk elé, de most csak egyetlenegyre figyeljünk, amúgy is sokszor előkerül mostanában. A 2008-2009-es úgynevezett pénzügyi válságról van szó, amely mindenekelőtt a bankokat vitte földre, de természetesen az egész világgazdaság utánament.

Ha felidézzük, hogy mi történt, hogyan történt és mi lett a vége, akkor – ma már legalábbis – világosan kilóg a velünk élő kapitalizmus egyik méretes lólába. Nevezetesen, az újabb és újabb gazdasági válságjelek jelentkezésekor újabb és újabb előremenekülésekbe fogtak mind a politikusok, mind a világgazdasági élet meghatározó figurái és intézményei. Az jószerével teljesen mindegy, hogy a Lehmann Brothers lett a hunyó, ők csak a lúzer szerepét játszották el. Sok más bank és befektetésekkel foglalkozó intézmény játszotta azt a játékot, hogy hitelre érdemesítette azon ügyfeleit, akiknek már komolyabb hiteltartozásuk volt. Pontosabban meglevő jelzálogukra kölcsönt kaphattak, amelyet értékpapírok vásárlására fordíthattak. A sok „miért?” és „hogyhogy?” kérdés helyett inkább arra érdemes visszaemlékezni, hogy a nagyra becsült hitelminősítők milyen jó referenciát adtak például a Lehmann Brothersről, holott már két évvel a csőd előtt látszott a baj.

A mellékelt grafikon, amely a Dow Jones elmúlt száz évét dokumentálja (és jószerével egy árva szó kommentár sem kell hozzá), világosan mutatja, hogy a 2007. júliusi, világrengető csúcseredmény (14.198 pont – hol van már az 1929-es 381,17-es fantasztikus csúcs) elérésekor a piac már tudta, hogy baj van. Vagy hamarosan lesz. És lett.

Az üzletnek mennie kell

Nem kell több mint egy évtizeddel okosabbnak lennünk, hogy ne álljon tisztán előttünk: mindazok a szereplők, akik és amelyek benne voltak ebben a buliban: piramisjátékot játszottak. Csak egyre kifinomultabb dörzsöltséggel cirkalmazták körbe a végül is védhetetlen felelőtlenséget. Ha a végletekig lecsupaszítom, az az alapszándék és -törekvés marad, miszerint: „az üzletnek mennie kell” – ez viszi előre a világot. A gép forog, az alkotó – pörög. (Madách már nem időszerű.)

Sokan a szakemberek közül is úgy vélték a Bretton Woods-i rendszer létrehozásakor, hogy az sokáig fenntartható lesz abban az alapvetésben, ahogy az egyezményt 1944. júliusában megkötő államok elképzelték és hitték. Az élet azonban rácáfolt ezekre a vélekedésekre, nem utolsósorban azért, mert a II. világháború két legnagyobb vesztese, Japán és Németország (NSZK) hamarosan meghatározó gazdasági nagyhatalommá vált. Az USA pedig – mint később kiderült – noha rá alapozódott a pénzügyi rendszer, nyilvánvalóan túlvállalta magát (állami eladósodás) és Nixon elnöksége alatt, 1971 és 1973 között végül kihúzta a szőnyeget az egyezmény alól. A rendkívül alapos, sokirányú és a kapitalista világot átfogó egyezmény nem volt tökéletes, de negyedszázadon át életben tartotta a rendszert. A fejlődés azonban szétfeszítette a kereteit. (Erre még visszatérünk a következő részben.) Csak egyetlen példa a lehetséges sok-ezerből. A nemzeti valutákat rögzítették egymáshoz, a dollárhoz és az aranyhoz képest. Egy gramm arany egy dollár volt. Egy uncia arany (tőzsdei kereskedési mérték = 31,10348 g) ugyanennyi dollár. Manapság egy uncia arany ára 1800 és 2000 dollár közt mozog. Pedig már elveszítette pénzmenekítő jellegét. Vagy a koronavírus mégis visszahozza?

A sok levonható tanulság közül megemlíteném azt, amelyről mindig szívesen megfeledkezünk: aligha van nehezebb feladat, mint kiszámítani és megjósolni a jövőt. Bemutatnám kedvenc példáim egyikét. A meteorológusok számára igen komoly kihívás megjósolni egy kisebb-nagyobb térség időjárását. Akár egy-két napra is. Pedig több mint száz évre visszamenőlegesen vannak hiteles feljegyzéseik, adataik egyfelől, másfelől pedig a legmodernebb számítógépes algoritmusok állnak rendelkezésükre. Mégis, a helyi időjárást meghatározó frontok vonulását néha egészen parányi, elenyésző méretű és mértékű légkörfizikai változások alaposan meg tudják változtatni, akár egy-két óra alatt is.

Ha valakinek olyan okostelefonja van, amely mutatja, hogy az adott nap folyamán felhős, vagy napos lesz-e az égbolt, az eső valószínűsége hány százalék és a hőmérséklet Celsius fokokban mérhető változása hogyan alakul, észreveheti, hogy gyakran naponta többször mást mutat, mint egy-két órával korábban. Vagy ha bárkinek lehetősége, esetleg kedve van, hogy a neves meteorológiai szolgálatok videóvá összerakott, 20-30-60 percenként készített műholdfotóit tanulmányozza, meggyőződhet arról, hogy egészen apró változások is hogyan és merre téríthetik el az időjárási frontokat. Pedig ezek a jelenségek olyan fizikai törvényszerűségeken alapulnak, amelyek talán a világmindenségben nem, de a Földön biztosan axióma-érvényűek. És az ember(iség) még csak bele sem avatkozott (pedig az elmúlt kétszáz évben erősen próbálkozik).

Remélem, most sokaknak eszébe jut a régi, tőzsdei bon mot: „Ha reggel Tokióban egy lepke meglebbenti a szárnyát, abból délutánra Londonban vihar lesz, estére pedig New Yorkban tornádó”. És ebbe az ember addigra már alaposan beleavatkozott. Vagy ha nem ő, akkor a tőzsde pszichéje. Az időjárásnak azonban nincs pszichéje. És mégis, mekkorákat tudnak tévedni a kiváló meteorológusok az előrejelzéseikkel, noha őket nem az üzletmenet, a haszonszerzés, a celebbé válás hajtja, hanem a minél pontosabb, tudományos megalapozottságú feladat teljesítése.

Na most akkor hogyan is tudunk megbízható tőzsdei jóslatokat elkövetni? A rendelkezésünkre álló hatalmas adatmennyiség, az adatok tudományos feldolgozottsága, a legmodernebb számítógéppark segítségével? És földig érő tehetségünk, tudásunk, intelligenciánk birtokában? Persze-persze: a 2008-as bukfenc utáni – elég meredek – felívelés során számtalanszor lehetett hallani-olvasni a figyelmeztetéseket: előbb-utóbb vége lesz a jókedvünknek. Azt azonban sehol sem lehetett olvasni, hogy egy fityisz, egy semmi, egy önmagában létezni sem tudó valami: egy vírus fogja romba dönteni a világgazdaságot. Egy nem-élőlény, amely csak a gazdaállatba jutva tudja lepipálni a Lehmann Brothers (és az összes többi bank), valamint a Fannie Mae és a Freddie Mac teljesítményét. Nos, ez a nehezen felfogható valóság (vagy érthetetlenség-értelmezhetetlenség?) segített életre kelteni jó néhány összeesküvés-elméletet.

Ami bizonyos tekintetben érthető is. Ahogy az előző részben írtam: egy olyan fertőzés okozta a III. világháborút, amely önmagában és csatolt fertőzéseiben is statisztikailag messze alatta marad az elmúlt két évtizedben pusztító influenza-járványok halálos kimenetelű eseteinek. Egyvalamire azonban jó volt. Persze, csak ha tudunk tanulni belőle. Rávilágított gondolkodásbeli, műszaki, technikai, egészségügyi, viselkedésbeli hiányosságainkra (miközben bizonyos dolgokban visszalökött minket a nagyjából két évszázaddal korábbi életbe), és ugyanakkor mutatott egy kitörési lehetőséget jövőbeli életünk XXI. századhoz méltó megváltoztatása irányába (a tanulás fontossága, a modern, digitális technikai civilizáció, robotok fejlesztése az emberi munka kiváltására).

Hérakleitosz (i. e. 535-475), az antik görög kultúra kiemelkedő filozófusa szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert mikor újra belelépnénk, az már nem lesz ugyanaz (és mi magunk sem). A halála utáni évtizedekben jelentkező künikosz (cinikus) filozófiai iskola szerint viszont egyszer sem léphetünk ugyanabba a folyóba (mert amint belelépünk, már nem lesz a korábbi állapotával önazonos). Szóval, hová is térünk vissza, ha lecseng a járvány?