Tamás Pál: A fordulat

A konkrét történetben elmerülni felesleges. Tízből heten Pesten úgysem tudják, kik a beloruszok és hol élnek. A Momentum nagyon helyesen ugyan rendezett egy tüntetést, gondolom, másolva a nyugati hírtévéket. De nem ez a kérdés, hanem az, hogy mi a teendő máshol, máskor és itt nálunk, amikor eleve tudjuk, hogy szövetségeseink nem fognak nyerni. Mondjuk, valamilyen mértékben úgyis a nemzetközi médiának dolgozunk, s ha veszítünk is, az általános európai ellenzéki ellenállás tőkéjét növeljük. Ha már nem jön össze a dolog, legalább a zajt növeljük.

Utcai erőszak

A probléma az, hogy a kelet-európai diktátorok brutálisak, és előre tudjuk, hogy sok hívünket, támogatónkat kegyetlenül és gyorsan összeverik. Mondhatjuk, a kéz- és lábtörések be vannak számítva, a beloruszok is számítottak rá. Még akkor is, ha ez így nem igaz. Akkor is, ha itt és most nem voltak kemény tömegtüntetések. Én több éjjelen át figyeltem az utcai közvetítésüket, nem voltak átfogó menetek. Inkább pontszerű tiltakozások, azokból azonban több is. Az ottani ellenzék azt állítja, hogy éppen ezért a próbálkozó fiatalok nem gondolták, hogy a rendőrség esténként ilyen kegyetlen lesz. Ezt persze nem értem, mert az utolsó két nagy választáson az ellenzéki elitet letartóztatták - az egyik ilyen téli akciónál különösen rondán viselkedtek. Most nem volt jól szervezett ellenzék, Lukasenko nem volt veszélyben. Egy ilyen politikai környezetben nem kellett volna amatőröket kihajtani az utcára, anélkül, hogy rendesen felkészítették volna őket. Olvasom, vannak, akik azt hiszik, ez javíthatja a mozgalom morális erejét. Én nem hiszem, hogy itt működött volna a dolog, s még azt sem hiszem, hogy az előre beszámított sípcsont-repedések növelik az ellenállást a következő menetben. Ellenkezőleg, az elszántságot óvatossággal keverhetik. Félév, egy év múlva kevesebben támadják majd meg a rendőrséget. De ezek technikai ügyek. S mert világos volt, hogy a tiltakozás nem veszélyes, mert nincs rendesen megszervezve és a résztvevő fiatalembereket nem készítették fel arra, hogyan tegyenek kárt a politikai rendőrségben, világossá vált, hogy 3-4 este - legalább is a nagyvárosokban - és a történetet lefojtják.

Közvetítések a tiltakozásokról. Sovány az élő anyag a mozgalomról. Itt tulajdonképpen három kérdés kerül elő. Az első, mennyire kell, vagy lehet biztosan kockáztatni az aktivistákat? Másodszor, ilyen helyzetekben mekkora tartaléka kell, hogy legyen az ellenállásnak? Harmadszor, a mi esetünkben mit tanul mindebből a magyar anti-orbánista mozgalom esetleg erőszakosabb szárnya?

A belorusz történet nagyjából előre kiszámítható volt. Először is járvány alatt az emberek nehezen lázadnak. Ha a környezet ennyire bizonytalan, nem az a hír, Lukasenko lesz erősebb (hogy milyen eszközökkel, az itt majdnem mindegy, abban biztosak voltunk, hogy nem klasszikus választásokkal); nem is értem, hiszen mindenki tudta, hogy ez simán, összeütközések nélkül nem fog menni. Lukasenkóval most már legalább húsz éve rendszeresen összecsapnak, most sem gondolhattak ezt másképpen. Hogyan hihették ezt másképpen azok a fiatalasszonyok, akik a mozgalom vezetőinek nevezték magukat. Legalább gondolhattak volna arra magukban, hogy valamennyi erőszak nélkül nem megy, még ha őket személyesen nem is bántották. De persze, valamiképpen bánthatták volna. Ezért a választások előtti napokban a gyermekeiket csak kivitték külföldre. De van itt egy általános kérdés minden kelet-európai ellenzékinek, szegüljön szembe bármilyen potenciálisan erőszakos rendszerrel. Mi ezt ideiglenesen megúsztuk, mert a Fidesz nem gondolta, hogy valaki veszélyeztetné a pozícióit, tehát nem kell erőszakot használni. De ha nem hagyják a nyugodt labdakezelést?

Páratlan brutalitás

Tulajdonképpen a magyar közvélemény most sokat vesztett. Így vagy úgy már évek óta sokat beszéltünk az ellenállásról, a kormány bosszúvágyáról, a rendőri kegyetlenségről és az ellenállásról. De nem tudtuk elképzelni, hogyan történik mindez egy komoly európai belvárosban itt és most. Én nem állítom biztosan, hogy Orbán is így tenne, s azt sem, hogy más út nem volna, de így legalább közelről láthattuk, mit tesz egy elszánt legalább fél-diktatúra, ha úgy érzi, övé a hatalom, s azt erőszakosan, vagy morális érvekre hivatkozva az utcán el szeretnék venni tőle. A történet erőszak-görbéje nagyon sajátszerű volt. Először a dolog igen rosszul volt szervezve, amit nem érthető, mert senki sem hihette, hogy Lukasenko mosolyogva megválik attól, ami több mint húsz éve az övé. Az emberek egy órára felszabadultak, de Lukasenko páratlan brutalitással próbálta az ellenzék győzelmét lenullázni. 2010 telén volt utoljára ilyen durva, de akkor kisebb létszámokkal dolgozott és gyorsabban akarta a helyzetet megoldani. Azóta sem próbálkozott liberális párturalommal, de viszonylagos béke volt és ilyen kézműves rémuralomra senki sem számított.

Lukasenkónak volt valamilyen joviális falusi többsége. Még szerencse, hogy nem volt szervezett ellenzéki tömegmozgalom, mert három este alatt így is begyűjtöttek hétezer embert. Mivel nem volt akkora erőszak-apparátusa, mindenhonnan össze kellett gyűjtenie a különféle egységeket; a politikai rendőrséget (ezt itt is OMON-nak hívják, mint az oroszoknál), a katonasági elitegységeket (a közönség meglepetésére ezek voltak a legdurvábbak), s ahol nem féltek, használták a klasszikus rendőrséget is. Persze, senki sem vallott be semmit.

A tévések beleszaladtak véletlenül a gyűjtőfogházban a belügyminiszter-helyettesbe (nézhettem az egészet élőben). Az meg hazudott, mindenkit jól etetnek, és mindjárt hazaengedik őket. Legalább kétszer egy órán át a következő éjjelen már engedtek ki embereket (hosszú sorokban fiatalembereket), nagy részüket összeverve, foltokkal, bicegve. Sokakat a mentőautók hordtak szét. A rendőrfőnök azt állította, hogy a nőket nem bántották. Mindenesetre sokkal több fiatal férfit engedtek ki, de azért lányok is voltak köztük rendesen, akik elmondták, hogy két napig nem kaptak enni és vizet is csak naponta egyszer. Verni nem verték őket, mert kevés volt a nő-smasszer, de az alapdurvaság megmaradt. Egy lányt a kamera előtt, amúgy frissen a fogház ajtajában részletesen meghallgattam arról, hogy egy rendőr szerint túl nagy a szája, s hogy vigyázzon magára, mert megdugja (a szöveg itt még durvább volt), és utána még húsz napig benntartja. De azután ő is kijöhetett. Idősebbek, rokonok kevesen várták a kiszabadulókat, de partnerek, barátok ugyanabból a nemzedékből igen sokan (a szülők egy része talán nem is tudta, hogy mi lesz, de voltak, kik nem egyetlen éjszaka várakoztak). Egyenként engedték ki őket. Először csak keveseket, a minszki gyűjtőből óránként talán csak egy tucatnyit, s igyekeztek még mindenfélét felvenni róluk.

Putyin és csapata

Amikor én néztem, már sűrű sorokban jött kifelé a nép, pénteken majdnem egy napig figyelhettem a fordulatot. Amikor már mindenki azt hihette (a rendőrök feltétlenül), hogy nincs már utcai ellenállás, akkor elindultak a sztrájkok. Belorusszia még a szovjet időkből tele van nagyüzemekkel (amiket rendben építettek tovább). Ez a nagyipar mozdult most meg. A gyárkapuk előtt fenyegető volt a tömeg - ezt hallani, látni lehetett. Rögtön megjelentek az igazgatók, polgármesterek is, gondolom a vezetés odazavarta őket. Egy ideig magyarázkodtak valamennyit, de azután a tömeg megdühödött és a helyszínen leváltotta a főnököket a minszki autógyár előtt. Ez azután végigszaladt a városon. Nagyon sok nő állt a járdákon - gondolom, nem véletlenül vittek virágot magukkal. Először még ott rohangáltak a rendőr- és katonaautók közöttük, elég nagy sebességgel, majd lelassítottak, megálltak és a nők a járdáról kezdték a virágokat a katonák kezébe nyomni. Azok átvették a csokrokat és szálanként tovább osztották ugyanennek a tömegnek. Nem tudom, hogy honnan jöttek reggel a virágosztogatók és a katonák, de én így képzelném el valahogy a forradalmat. É közben magunk is résztvevőkké váltunk.

Persze, semminek sincs vége. Még azt sem tudjuk, mi történt a sztrájkolókkal. Életemben először 1990 nyarán, őszén láttam az ipari munkásságot Lengyelországban. Nyilvánvalóan hasonlítanak egymásra. Nem véletlenül, hiszen most sokfelé felidéztek egykori lengyel munkásüzeneteket, dokumentum-felvételeket. Kulturálisan egyébként a lengyelek és beloruszok mindig is közel voltak egymáshoz. S a lengyeleknél most is sok belorusz vendégmunkás dolgozik.

De mi is történik tulajdonképpen? Egy héttel ezelőtt látszott az elégedetlenség, s látszott a modernizáció is. A dolog úgy nézett ki, hogy az utolsó tíz-tizenöt évben megerősödött a belorusz gazdaság, modern vállalatok születtek, létrejött egy egyáltalán nem szégyellni való informatika. Sokaknak van korszerű autója, sok fiatalembernek pedig külföldi diplomája. Valakiknek már kinti munkatapasztalata is akad. De a Covid-történet azért hatott a külföldiek munkaerő-piacára is. S a fiatalok egy része otthon szeretne munkát. Ebben a modern társadalomban sok minden felborult, amit Lukasenko éveken át működtetett. Az első néhány éjjel “kis” forradalma a sok éjjeli autóval, a fiatalok türelmetlenségével, az ifjúsági szubkultúrával középosztályi volt, sok volt benne a neoliberális mozzanat is. De a szemem előtt lejátszódó, döntő fordulat klasszikus baloldalira sikeredett. Természetesen a két társadalmi játékos majd még újra meg fog küzdeni egymással, de ez már nem Lukasenko rendőrtábornokainak világa lesz. Senki sem tudja, hogyan fejezzék be a történetet. Lukasenko maga nem akar elmenni, s vannak még csapatai, a Ceaușescu-modell itt és most lehetetlen. Az elnök összeszedte magát és elment néhány gyárba, ahol voltak még hívei. S valahogy előadta, csak a hulláján keresztül... De végül is Belorusszia Putyin érdekszférája, ezt most az ő csapatával kellene megbeszélni.