Előfizetés

Kentaurbeszéd – Belarusz: kiutat keresve

Sz. Bíró Zoltán
Publikálás dátuma
2020.08.29. 12:00

Fotó: Marabu
„Mindig is csaltak, csak épp a csalás nem érdemben változtatott a végeredményen, hanem stilárisan.”
Az elmúlt napok eseményei egyre inkább azt a benyomást keltik, hogy Fehéroroszországban patthelyzet jött létre. A durva választási csalás miatt tiltakozók kitartanak és a szavazás megismétlését követelik, míg az elnök hallani sem akar erről, illetve legfeljebb csak akkor, ha előtte alkotmánymódosításra kerülne sor. A tüntetők persze tudják, hogy mindez csak időnyerésre szolgál, ahogy azzal is tisztában vannak, hogy addig, amíg Lukasenko van hatalmon, nincs esély sem tiszta választásra, sem tiszta referendumra. A megismételt elnökválasztás is csak akkor lenne a tüntetők számára elfogadható, ha azt jelentős számú külföldi – és nemcsak a FÁK-térségből érkező – megfigyelő hitelesítené. Lukasenko, aki 1994 óta áll az ország élén, hosszú időn át élvezte a belorusz társadalom többségének támogatását, annak ellenére, hogy az első megválasztását követő voksolások nem voltak tisztességesek. Az elnök egy ideig kétségtelenül népszerű volt ugyan, de soha nem annyira, hogy rendre 80 százalék körüli eredménnyel erősítsék meg. Azt azonban még az üldözött ellenzék is kénytelen volt elismerni, hogy Lukasenko csalás nélkül is meg tudná szerezni – mint ahogy hosszú időn át meg is szerezte – az első fordulós győzelemhez szükséges 50 százalék fölötti támogatást. Ennek ellenére a rendszer úgy volt beállítva – és ehhez a Központi Választási Bizottság folyamatosan asszisztált is –, hogy a szavazás végén mindig 80 százalék körüli eredménnyel győzzön. Vagyis mindig is csaltak, csak épp a csalás nem érdemben változtatott a végeredményen, hanem stilárisan. Valamilyen rejtélyes ok miatt az autokraták „szépérzéke” azt követeli, hogy ne a tényleges támogatottságuknak megfelelően győzzenek, hanem annál sokkal jobban. Egyszer már volt ebből komoly gondja Lukasenkónak, de úgy látszik, nem tanult belőle. 2010-ben, amikor Belarusz és az Európai Unió kapcsolatai felmenő ágban voltak, a fehérorosz diktátor úgy döntött, hogy ezúttal valódi ellenzéki jelöltek is versenybe szállhatnak az elnöki címért. Nyilván azt gondolta az egykori kolhozelnök, hogy ezt a gesztust Brüsszelben is díjazzák majd. De nem ez történt, mert az a fránya hübrisz ezúttal is elszabadult. Lukasenko megint 80 százalék körüli eredménnyel győzött, miközben az összes többi jelölt közül egynek sem sikerült még 3 százalékot sem elérnie. Ez még a sokat látott beloruszoknak is sok volt, tömegek vonultak utcára a nyilvánvaló csalás ellen tiltakozva. A tüntetők sokan voltak ugyan, de a Lukasenkóhoz hű – anyagilag jól tartott – karhatalmi erők rövid időn belül „rendet tettek”. Néhány év elteltével azonban a hatalom és a társadalom újra megbékélt egymással. Ehhez szükség volt pár gazdasági reformlépésre, ami meg is hozta eredményét. De a külpolitikai körülmények is Lukasenko kezére játszottak. A 2013 őszén belobbanó ukrajnai válság, majd a Krím-félsziget orosz annektálása újabb lehetőséget adott a minszki diktátornak, hogy igazolja országa függetlenségét, illetve azt, hogy Belarusz az orosz gazdaságtól való jelentős függése ellenére sem Moszkva bábja. A fehérorosz elnök több nyilatkozatában is egyértelművé tette, hogy világosan látja az Ukrajnában történtek természetét, és az abban játszott orosz szerepet. Ennek szellemében nem sokkal a Krím elcsatolása után kezdeményezte a rendkívüli állapot bevezetésére vonatkozó törvény módosítását. Egyetlen új bekezdés került a szövegbe, ami kimondta, ha az ország határainál felségjelzés nélküli „zöld emberkék” bukkannának föl, mi azonnal lőni fogunk. De Lukasenko nem érte be ennyivel: ahogy az Eurázsiai Gazdasági Unió többi tagországa, úgy Fehéroroszország sem ismerte el a Krím Oroszországhoz való csatolását. Ezen felül azt is el tudta érni, hogy az ukrajnai válság rendezésére a „normandiai négyek” kétszer is Minszkben tegyenek kísérletet. Mindez imponált a belorusz társadalom többségének. Ezért aztán Lukasenkónak – annak ellenére, hogy a 2015-ös választás is alternatíva nélküli volt és ezúttal is csaltak – sikerült gond nélkül újra 80 százalék körüli eredménnyel győznie, és ez semmiféle jelentős utólagos tiltakozást nem váltott ki. Valószínűleg ez volt az a választás, amikor utoljára tudott érdemi csalás nélkül is győzni, vagyis a szavazók több mint fele alighanem valóban rá szavazott. Ez többek között azokból az akkor még engedélyezett független közvélemény-kutatásokból is sejthető, amik azt mutatták, hogy Lukasenko továbbra is élvezi a belorusz társadalom 25-30 százalékának támogatását, s még azok közül is sokan hajlandóak rá szavazni, akik apolitikusak, a közélet ügyei iránt kevéssé érdeklődnek, és többnyire anyagi helyzetük alakulásának függvényében voksolnak. Az utóbbiak arányát a korabeli felmérések 40 százalék körülire becsülték. Mindebből az valószínűsíthető, hogy 2015-ben Lukasenko csalás nélkül is győzött, de nem akkora arányban, mint azt a hivatalos végeredmény mutatta. De mi változott meg az utolsó öt évben? Egyrészt jelentősen romlott az ország gazdasági helyzete. Az orosszal szorosan összefonódott belorusz gazdaság komolyan megérezte a 2015-16-os orosz recessziót, és azt, hogy 2014 őszén beszakadt a kőolaj ára. Az utóbbi azért érintette érzékenyen Minszket, mert az ország egyik legfontosabb bevételi forrása a kedvezményes áron kapott orosz kőolaj feldolgozásából, illetve annak exportjából származott. Az orosz gazdaság visszaesése egyben azzal is járt, hogy a fehérorosz ipari termékek egy része, amelyek többsége Oroszországban talált vevőre, Minszk nyakán maradt. Vagyis 2015-től elkezdett apadni az a korábbi jelentős orosz szubvenció, ami – különböző preferenciák, árengedmények és kedvezményes hitelek formájában – 2005-15 között évi 10 milliárd dollár többletbevételhez juttatta Belaruszt. Tavaly pedig egy újabb problémával kellett szembesülnie. Moszkva ugyanis úgy döntött, hogy a feldolgozott kőolaj exportjából származó illetékeket ezentúl nem a belorusz állam szedi, hanem azokat a kitermeléshez köti át, így az ebből származó bevételek a keleti óriásnál maradnak. A Kreml ugyan némi kompenzációt ajánlott ezért cserébe, de a beloruszok szerint az messze nem fedezte a kieső pénzeket. Melléfogásnak bizonyult az a 2017-ben elfogadott törvény is, amit a köznyelv csak „munkakerülési adóként” emlegetett. Lukasenko és környezete ugyanis úgy gondolta, hogy az önfoglalkoztatók megadóztatásával részben pótolni lehet a költségvetés kieső bevételeit. Ez a döntés ugyan érdemben nem változtatott a büdzsé helyzetén, de arra jó volt, hogy a hatalom elidegenítse magától a magánszférában dolgozók nagy részét. A rossz döntések sorát tetőzte be a koronavírus-járvány felelőtlen kormányzati kezelése. Lukasenko teljes komolysággal képes volt népének azt tanácsolni, hogy a vírus ellen menjen szaunába, igyon vodkát és végezzen mezei munkát. Csupa nagyszerű ötlet. Hatékonyságát jól mutatja, hogy a hazánkhoz hasonló lakosságszámú Belaruszban az igazolt magyar fertőzötteknél épp hússzor több van. Sokak számára ez a végtelenül felelőtlen, semmiféle védőintézkedéssel és korlátozással nem élő kormányzati magatartás tette egyértelművé, hogy az öregedő diktátor alkalmatlan az ország vezetésére. Az már csak további „apró” megerősítése volt mindennek, hogy Lukasenko ezúttal sem engedte meg a valamelyest is komolyan vehető versenytársak indulását az augusztus 9-i elnökválasztáson. Döntésével azonban melléfogott. Azt hitte, hogy az országban rendkívül népszerű blogger, Szergej Tyihanovszkij letartóztatásával, és a többi valódi alternatívát jelentő jelölt kiiktatásával mindent megoldott. De nem! A férje helyére lépő Tyihanovszkaja már a kampány idején képes volt a demokratikus változás szimbólumává válni, olyan kihívást intézni a hatalomhoz, amivel az egyelőre nem tud mit kezdeni.
A beloruszoknak elegük lett az önkényből, az évek óta tartó elszegényedésből, az ismétlődő választási csalásokból, ami most minden korábbinál nagyobb méreteket öltött. Fehéroroszországban, ahogy nem sokkal korábban az alkotmánymódosításokról döntő oroszországi szavazáson, nem egyetlen napon folyt a voksolás, hanem csaknem egy héten át. Ez már önmagában lehetetlenné teszi a választások tisztaságának ellenőrzését.
Ennek ellenére jó oka volt a hatalomtól folyamatosan elidegenedő fehérorosz társadalomnak arra, hogy kétségbe vonja a hivatalos eredmény hitelességét. A Beloruszban történtek is igazolják azt az Oroszország vonatkozásában világosan kimutatott tendenciát, hogy az autokráciák hajlamosak egyre nagyobb és nagyobb arányban csalni. Oroszország esetében ez azt jelenti, hogy míg az elmúlt 12 év duma- és elnökválasztásain a hamis szavazatok aránya 14 és 23 százalék között mozgott, addig a közelmúltban megtartott alkotmánymódosításról döntő „összoroszországi szavazáson” már elérte a 37 százalékot. Hasonló dolog történt Fehéroroszországban is. Most már Lukasenkóéknak a hatalom megtartása érdekében érdemben kellett csalni, és ez a szavazópolgárok többsége számára egyértelmű volt. A békés tüntetők brutális megveretése csak tovább növelte a rezsim elleni ellenszenvet. Ám a hatalmi erőszak egyelőre nem törte meg a tiltakozókat, akik megveretésük után is képesek voltak karneváli népünnepélyt idéző transzparensekkel utcára vonulni: „Most már az introvertáltak is kijöttek tüntetni”, „Csak Cupidónak van joga beloruszokra lőni!”, „Ne verjétek a férfiakat, mert még nem mentem férjhez!” Vagyis a tüntetők minden erejükkel azon vannak, hogy – a hatalmi erőszak és arrogancia ellenére is – békés maradjon tiltakozásuk. Úgy tűnik, mára átmeneti patthelyzet alakult ki. A tüntetők nem engednek első és legfontosabb követelésükből, az elcsalt választás megismétléséből. Ez azonban Lukasenko számára elfogadhatatlan, mert tudja, hogy egy újabb és tisztességes körülmények között lebonyolított választáson semmi esélye nem lenne. Ha igaz lenne a 80 százalékos győzelme, aligha kellene ettől tartania. És, ha igaz lenne ez a megrendítő győzelem, akkor ennek az utcán is látszódnia kellene. De nem látszik! A Lukasenko mellett tüntetőket jószerével úgy kell összefogdosni és adminisztratív eszközökkel utcára terelni. Hol van az a több millió ember, aki állítólag Lukasenkóra szavazott? Mi következik mindebből, és hogyan oldódhat fel a patthelyzet? Ez jórészt attól függ, hogy a hatalmi elit és az erőszakszervezetek meddig tartanak ki az elnök mellett. És persze attól is, hogy mit lép Moszkva. Nem valószínű, hogy átfogó katonai akcióra szánná el magát. Ez ugyanis több kárral járna mit haszonnal. Egy ilyen lépés a most nagy többségében oroszbarát belorusz társadalmat pillanatok alatt ellenségessé tenné. A kollektív Nyugat pedig újabb szankciókat léptetne hatályba, ami végképp nem jönne jól az egyébként is gyengélkedő orosz gazdaságnak. És egy ilyen akciónak ma már komoly belső korlátai is vannak, mert az orosz társadalom egyre nagyobb része utasítja el az erőszakkal való fenyegetőzést, a felesleges külső konfliktusokat. Egy fehéroroszországi erőszakos beavatkozás nem növelné Putyin és rendszerének népszerűségét, ellenkezőleg, csak újabb problémákat okozna. Belarusz nem a Krím-félsziget. Az oroszok érzelmi viszonya Fehéroroszországhoz és az annektált félszigethez egészen más. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Moszkva tétlen maradna. Számos eszköz áll rendelkezésére, főleg gazdaságiak, amiket szükség esetén használni is fog. Ezzel a tüntetők vezetői is tisztában vannak. Nem véletlen, hogy mind a Litvániába menekült Tyihonovszkaja, mind a Koordinációs Tanács tagjai újra és újra jelzik, nem készülnek geopolitikai fordulatra, nem akarnak Oroszországtól eltávolodni, és nem céljuk az Európai Unióhoz való csatlakozás. Ebben a tekintetben ugyanazt az irányvonalat követik, amitbaz örmények követtek 2018-ban a jelenlegi miniszterelnök, Nikol Pasinjan vezetésével.
A következő napok, esetleg hetek kérdése, hogy a tüntetők, akik következetesen ragaszkodnak a tiltakozás békés formájához, kitartanak-e, és képesek lesznek-e a hatalmi elitből, és az erőszakszervezetekből fontos szereplőket „átcsábítani”. Vagyis lesz-e majd olyan ajánlatuk, ami komolyan elgondolkodtatja a ma még Lukasenkóhoz hű erőket, hogy nem lenne-e jobb mégiscsak átállni, és megelőzni ezzel a hazug hatalmat védő véres erőszakot.

Bóta Gábor: Mocsokáradat

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.08.29. 11:25

Fotó: Kerezsi Béla
„Ezt érzékelteti Keresztes Attila húsba vájó, abszurdba forduló, de nagyon is a rögvalót ábrázoló rendezése. Megmutatja, hogyan mérgeznek minket nap mint nap, miben kényszerülünk élni.”
Lehet ámulni és bámulni, hogy Ibsen látnok volt. Látta előre, hogyan lehet a demokratizmus örve alatt temérdek gazságot elkövetni, arról papolva, hogy minden rendben, ennél magától értetődőbben megkérdőjelezhetetlen demokráciát ember legyen a talpán, aki látott már. Ez kérem itten a szabadság és a népfelség netovábbja. Igencsak farkasvakságban szenved, aki nem veszi észre. Aztán, ugye mindig akadnak olyan elvetemültek, akik ezt nem így gondolják. Bele akarnak köpni a levesbe, okvetetlenkednek, sőt lázítanak, az ilyeneket meg kell próbálni észre téríteni, és, ha ez nem megy, ki kell közösíteni. Ha ez sem vezet eredményre, netán ki kell csinálni őket, nehogy már megzavarják a fene nagy demokráciát. A kicsinálás folyamatáról, és ennek közrendként való kikiáltásáról regél a 138 évvel ezelőtt írt, letaglózóan aktuális mű, A nép ellensége. Amivel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata vendégszerepelt a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, agorává téve a hosszúkás színpadot, ami kettéválasztja a nézőteret, ahol nem oltják el a lámpákat. Ahogy a deszkákon lévőket, úgy egymást is folyamatosan bámulhatjuk. Végig mustrálhatjuk, hogyan reagálnak a közönség tagjai különböző szituációkra, igaz és hamis mondatokra, megalkuvásokra, gerincek sorozatos meghajlására. Ami rendszerint önérzeteskedéssel, sőt sértettséggel is jár, ha valaki szóvá igyekszik tenni az erős érdekek által vezérelt népámítást. Ezúttal dr. Stockmann a gépezetbe került, kiiktatandó „csavar”. Tudós orvosként azt veszi a fejébe, hogy a fürdő vize mérgező. Megépítésekor spóroltak, és emiatt a hatalomhoz közelálló ember gyára szennyezi a vizet, fertőzést, megbetegedéseket okozva. És ezt az orvos világgá akarja kürtölni, miközben a város fő bevételi forrása a fürdő. Így aztán a polgármester, aki történetesen a bátyja, módszeres, ocsmányul galád lejárató kampányba fog ellene. Fenyeget, zsarol, megvesz kilóra mindenkit, aki nem hajlandó a boszorkányüldözésben részt venni. Tollas Gábor tenyérbe mászó, sima modorúnak látszó, de ordenáré módon ordító fickót játszik. Az ál-demokrata megtestesülése. Harcias kakas a magáénak tekintett szemétdombon. Megérteti a sajtóval, a civilek vezetőjével, akárkivel, hogy jobban teszi, ha egy követ fúj vele. De ha kellően simulékony, lesz pénz, paripa fegyver. Sebestyén Aba dr. Stockmann, aki annyira tisztalelkűen naiv, hogy a családjával pezsgőt bontanak, amikor rájön, hogy szeretett városa fürdőjének vize mérgezett. Boldogan koccintják össze a poharaikat, kitüntetésről, fizetésemelésről vizionálnak. Örülnek, hogy kiderült az igazság, így megmenekülnek a fürdőzők a megbetegedéstől. Felhőtlennek látszik az öröm. A szereplők a városka lakóiként kezelnek bennünket. A népgyűlés jelenetében a levezető elnök, aki a hatalom embere, a nyomda tulajdonosa, a civilek álszentté vált manipulátora, hamis kedveskedéssel kérdezgeti a publikumot demokráciáról, sajtószabadságról. A világ egyik legizgalmasabb rendezője, a gyakran provokatív Thomas Ostermeier is alkalmazta már ezt a módszert produkciójában, a híres Schaubühne-ben. Előadás ez az improvizációval teli jelenet az előadásban. Beékelődött Ibsen szövegébe. Az általam látott kolozsvári vendégjátékon kemény politikai témák kerültek szóba, a közönség aktív közreműködésével, rázós hozzászólásokkal. A marosvásárhelyi produkcióban a népgyűlés elnökét megformáló Henn János jól rögtönöz, álságosan, de flottul érvel. Szóvirtuóz. Még élvezi is agyafúrt hazugságait. Pedig azt is megkapja az egyik nézőtől, hogy nem hiteles személyiség. Lepereg róla, nem sül le a képéről a bőr. Kisvárdán is vita alakul ki a nézők között. Vannak, akik lényegében azt állítják, hogy a sajtószabadság makulátlanul sértetlen. Mások szerint ez nem így van.
Dr. Stockmann, akibe az elnök többször drasztikusan belefojtja a szót, bár már nem naiv, de még mindig csak ámul-bámul megdöbbenve. Nem számított ilyen pálfordulásokra, gazságtömegre, arra, hogy a népet ennyire folyamatosan lehet maszlaggal etetni. Sebestyén Aba szemléletesen megmutatja az eszmélés folyamatát, ahogyan átszakad benne a gát, nem hagyja már magába fojtani a szót. Érvel és érvel, megemeli a hangját, majd kiabál, annak árán, hogy tudja, ez az ő és családja elűzetésével, lenullázásával jár. Moldován Orsolya a családjáért aggódó feleség, először igyekszik megalkuvásra bírni a férjét, de aztán gyönyörű, ahogy határozottan kijelenti, mégis kiáll mellette, és hosszan, egymást átölelve összecsókolóznak. Galló Ernő a Népújság főszerkesztője, kezdetben karakánul odaáll a doktor mellé, közölni akarja a cikkét, majd a polgármesternek őt is sikerül „jobb” belátásra bírnia. Bartha László az újság munkatársa, aki ekkorra már át is állt. Nagyszerű az egész színészcsapat, az említetteken kívül, Kilyén László, Bartha László Zsolt, Ördög Miklós Levente és a két serdülő gyerek szerepében, Bíró Sára, Robert Szilárd egyaránt. Lúdbőröztetően érzékeltetik, hogyan árad a mocsok, miért kell menekülnie a Stockmann családnak. Zsámbéki Gábor 2013-ban, a Katonában bemutatott rendezésében a mérgező szennyvíz elárasztotta Stockmannék lakását, azaz a színpadot, már-már a publikumot is fenyegetve, jelezve, hogy kevés a túlélés esélye. Ezt érzékelteti Keresztes Attila húsba vájó, abszurdba forduló, de nagyon is a rögvalót ábrázoló rendezése. Megmutatja, hogyan mérgeznek minket nap mint nap, miben kényszerülünk élni.

Visszaadni egy keresztet

Szvák Gyula
Publikálás dátuma
2020.08.29. 10:00

Fotó: A szerző felvétele
„Igazából nem állt jól nekem az állami kitüntetés. Ez ugyanis végső soron hatalmi gesztus, s egy történész jobb, ha nem az állam, hanem a társadalom lekötelezettje.”
Hogy kell visszaadni egy kitüntetést? Az ember először megkérdez valakit, aki már egyszer visszaküldte, majd beüti a kérdést a Google-ba, s kiderül, hogy nem is lehet hivatalosan visszaadni. (Még jó, hogy ezt csak azután tudtam meg, hogy már visszaküldtem.) Mindenesetre nincs érvényes protokollja. A Bayer-kázus utáni visszaadási hullám idején már sokan elgondolkodtak ezen, s az találtatott végső megoldásnak, amit G. B. Shaw mondott/írt: „Kitüntetést visszaadni nem lehet. Úgy kell élni, hogy ne adjanak!” Hát, én nem úgy éltem, kaptam is keresztet, ugyan szerényet, de aranyosan csillogott, s mégis csak elismerés volt. Úgy éreztem, rászolgáltam. Elfogadtam. Nem kellett volna. Igazából nem állt jól nekem az állami kitüntetés. Ez ugyanis végső soron hatalmi gesztus, s egy történész jobb, ha nem az állam, hanem a társadalom lekötelezettje. Ám nem ebbéli hirtelen megvilágosodásomból adtam vissza (egyébiránt nagy borítékban, postán és ajánlva). Hanem migráns édesanyám miatt. Aki olyan világcsavargó volt, hogy még Auschwitzot is megjárta, miután ősei valahonnan Galíciából ideözönlöttek, aztán csodálkozott, hogy amikor végre haza(?)kódorgott (egyedül a hétfős családból), a pestszentlőrinci szoba-konyhát már mások lakták. Neki Csurka is sok volt, jó, hogy ezt már nem érte meg. Pedig akkortájt kitüntetést nem is osztogattak még gyűlöletbeszédért. Nem voltam rest és belehallgattam a történész végzettségű kitüntetett (speciel, egy ideig évfolyamtársam) kedélyes előadásába. Tényleg az hangzott el, amit az újság írt: „Bejött egy migráns csapat, fölszaporodott, és kitúrt bennünket a pozíciókból a tudományban, az iskolában, az akadémiában, az egyetemen, a bankvilágban, a földbirtokban, a szakmákban, íme a tanulság emberek” (…) „A történelem tényleg ismétli magát. Ha beengedjük a migránsokat, mert liberálisok vagyunk, akkor az lesz a következménye, hogy kivernek bennünket a vagyonunkból, a pozíciókból, mindenhonnan. Ez egy nagyon érdekes dolog. Tudom, hogy ez antiszemitának tűnik, amit most mondok, de ez a tény”. A tény az antiszemitizmus. Erre mondta a miniszter: „Nem kell egy történésznek minden mondatával feltétlenül azonosulni ahhoz, hogy egy életműre azt tudjuk mondani, hogy kitüntetést érdemel.” Hát, tényleg. Mindenkinek lehetnek rossz pillanatai, elfogadhatatlan mondatai. A baj az, ha az életmű sok ilyen elfogadhatatlan mondatból áll. Az utóbbi hetekben éppen e kitüntetett szabadkőműves-szakértő és zsidózó történész kritikája kapcsán került jobboldali célkeresztbe néhány eminens történész. Köztük egy akadémikus. A történész szakma krémje dicséretesen azonnal összezárt, s megvédte többük mesterét. Erről eszembe jutott, hogy jó pár éve egyszer már szintén kiálltak mellette, akkor éppen azért, mert leantiszemitázták. Érdekes egy szakma a miénk. Egyszer a zsidózást kérik számon a művelőjétől, máskor meg keveslik azt. S a szegény historikus ott áll középen, nem érti mi vele a baj, mindig védelemre szorul, pedig olyan objektív próbál lenni. Valójában a magukat mindig középre pozicionáló, „értéksemleges” történészeknek és híveiknek szánom ezt az írást. Az egész valahol azzal kezdődött, hogy az új történész nemzedék (még jóval a rendszerváltás előtt) tagadni kezdte – egyébként joggal – a Horthy-rendszer en bloc fasiszta jellegét. Aztán megértőbb lett a kurzus névadója és megannyi prominens szereplője teljesítménye iránt is. Kezdett nekik – de legalábbis némán asszisztált hozzá – szobrokat emelni, róluk tereket és díjakat elnevezni, a kurzusművészeknek kultuszt építeni, a kánonba és tanmenetbe (vissza)emelni. A háborús áldozatokból hősöket kreálni, a népirtó megszállóban civilizatórikus felszabadítót, a felszabadítóban pedig barbár megszálló hordát látni és láttatni. A Horthy-éra bűneit minimalizálni és relativizálni. Az Akadémia utcanév bizottsága tiltólistára tette például Károlyi Mihályt, (nota bene, Marx Károlyt csak aggályosnak tartotta), és száműzette a „kisdobos”, „úttörő”, „népfront”, „partizán”, „felszabadítás” stb. szavakat. De muzulmánokhoz hasonlatos zsidó migráns hordákról eddig még nem volt szó. Nem is tudom, mi volt előbb. Az új kormány neo-horthysta emlékezetpolitikája vagy a történészek patikamérlegelő kettős beszéde. Hogy előbbit az utóbbi bátorította fel, vagy utóbbi kezdett szépen alájátszani előbbinek. Ilyen az, amikor hagyja magát tematizálni a történetírás, amikor szép lassan átveszi a hatalmi beszédmódot és terminológiát. Különösen csábító ez a fiatalabb nemzedék számára, amely úgy kalkulál, hogy ez a hatalom még egy-két évtizedig biztos fennáll. És addig is élni kell. Választás azonban mindig van. A szovjet korszakban ezt a menedéket a faktográfia jelentette az igazi szakember számára. Most sem kötelező, legfeljebb jövedelmező a hatalmi emlékezetpolitika szolgálata. És akkor számoljon el a hatalom a lelkiismeretével, ha kitünteti és ezzel legitimálja a gyűlöletbeszédet. A történész pedig merjen tiltakozni ez ellen, ha komolyan veszi hivatása humanista ethoszát. Ne kelljen szégyenkeznie a történelem megcsúfolása és meghamisítása miatt. Ne legyen ebben társtettes vagy néma cinkos. És ne hivatkozzon senki a keresztre, mert a Magyar Posta nyolcszázharminc forintért bármikor visszaszállítja a feladónak.