Előfizetés

A hideg vastól a csábításig

Octavianus (a későbbi Augustus) hideg vassal tartotta fenn a principátust, vagyis a köztársaság intézményeinek névleges megtartásával leplezett egyeduralmat. Még akkor sem vezette be a dominátust, a leplezetlen egyeduralmat, amikor már övé volt a legnagyobb hadsereg, minden ellenfelét legyőzte, ő volt a leggazdagabb „polgár” - talán mert nem akarta megkockáztatni, hogy újra „eljöjjön Brutus”. Octavianus eltekintett a dictatori címtől, viszont a köztársaság akkori tisztségeiből annyit szerzett meg személyesen, amennyit csak tudott: imperator, pontifex maximus, néptribunus, consul, censor is volt egyszerre, miután egyenként, hónapokig tartó ceremóniával, sorra kineveztette magát mindegyik tisztségre.  Orbán Viktor az octavianusi álláshalmozásnál jobb megoldást talált, a többi hatalmi ág és a köztársaság független intézményeinek élére a saját embereit állította - olyanokat ám, mintha maga állna ott személyesen – , ráadásul a parlamenti ciklusokon túli időszakra szólóan, de van, akit élethossziglan. Így Orbán Viktor, esetleges bukása után, olyan szuperellenzék vezetője lesz, amely bizonyos területeken tovább kormányoz. A saját képére formált uralmi berendezkedésben, a köztársaság intézményeinek névleges megtartásával az általa uralt jog uralkodik. Nem egyszerűen arról van szó, hogy akkor írja át az alkotmányt vagy a választási törvényt, amikor akarja, márpedig elég gyakran akarja, hanem arról, hogy a parlamentnek módjában áll beleegyezését, szavazatát adni a miniszterelnök (értelmezésünkben: princeps senatus ugyan, de nem mint a zsákmányból először kapó, hanem mint elsőként nyíltan szavazó, tehát önként követhető) akaratához. Aki így nem sérti meg a törvényeket, hanem mielőtt éppen megsértené, új törvényt hozat, vagyis névlegesen a tekintélyét megőrző törvényhozás szabályozza az ország működését. A szavazók kispekulált hányada pedig újra és újra elfogadja köztársaságnak a principátust, ahol már lopás sincs, mert törvény mondja ki, hogy az nem lopás, hanem jár nekik. A Nyugat a despotáktól fél, tudja ő jól, azért vannak az intézmények, hogy ne egyes emberek sajátítsák ki a hatalmat. De a nyugat ma sem érti, hogy ezzel a rátermett embereket, vagyis a princepsi tekintélyre egyeduralmat építeni képes, országvezetőnek való embereket is kidobja a rendszer, amely ma Istvánt is, Mátyást is, Octavianust is kidobná. Ez az amiből nem kér! Pont azok ne kormányozzanak, akik tudnak, „hát nem hülyeség”? És igen, saját értelmezése szerint a szakmája csúcsán jár, hiszen választásról választásra, ciklusokon át, hideg vas nélkül is képes princepsi tekintélyt fenntartani, sok munkával, csoportképzéssel, a szavazóinak nyújtott politikai szolgáltatással, készen kínált identitással és ellenségképpel, propagandával, csábító álvalósággal. Előre szaladunk kissé, amikor megállapítjuk, hogy a negyedik ciklusát taposó Orbán Viktornak nagy szüksége van a máig tanulásra képtelen ellenzékre, amely egy újabb ciklusban is hétfelé csoportosulna, hogy végre össze tudjon fogni, ami az egyetlen mutatványa maradt.  A mai magyar ellenzék vezetői két dimenzióban politizálnak. Az egyik dimenzió a liberális demokrácia alkotmányos intézményeinek, szabályrendszerének és értékeinek védelme, a másik dimenzió a programok versenye. Az olajválságok után, a neoliberális korszakban az európai balközép pártok - Magyarországon a rendszerváltás után az MSZP - feladták az egyértelmű többség, az alul lévők összetartozás-érzésének, a szociális testvériség csoportérzésének pl. Willy Brandt és Helmut Schmidt kancellársága idején még gyakorolt kezelését, fejlesztését, karbantartását. Kilépve a valóságból, magukra hagyva az alul lévőket, akik miatt maga a baloldali politizálás létrejött, kormányra kerülésük alkalmával a jólét feltételének tekintett szabad verseny kiteljesítését, valamint egyre több kisebbség jogegyenlőségének kiharcolását tekintették feladatuknak, vagyis a tőketulajdonosok és a jogi hátrányokat elszenvedők felé mutattak empátiát, ellenben szabadjára engedték az alul lévőket sújtó vagyoni egyenlőtlenség növekedésének máig leállíthatatlan folyamatát. Orbán Viktor három dimenzióban politizál. Az egyik dimenzióban a liberális demokrácia alkotmányos intézményeit, szabályrendszerét és értékeit támadja, bontja le, a francia forradalom előtti szakrális rendet élesztgeti. Egy másik dimenzióban a programok versenyében, amelyben a Fidesz mintha nem indulna, valójában az ellenzék programjainak (mint megszorításnak, adóemelésnek) totális lejáratásával foglalkozik. Végül a harmadik dimenzióban a baloldali védelmező nélkül magukra maradt alul lévőket – ahogy a fejedelmek, nemesek, királyok is évezredeken át - populista jobbféltekés csábítással tereli vissza az etnikai, vallási hovatartozásuknak megfelelő, érzelmi alapú csoportokba. Hideg vas helyett a Fidesz a közös vér, a származás, a hit erejére utaló csábító hívószavakkal képez csoportot. Az ellenzék színtelen, varázstalan, tárgyszerű beszédmódjával, a liberális demokrácia értékeinek ismételgetésével legfeljebb egymástól tud kiábrándult szavazókat szerezni, miközben a magyar testvériséget, a keresztény testvériséget, a közös ellenségtől idegenkedők testvériségét (averzív testvériséget) mint csoportérzéseket átélő alul lévőket meg sem tudja szólítani, nem tudja visszacsábítani, pedig ők döntik el a választásokat. Vannak a köztársaságnak olyan hívei, akik nem mutatják magukat, akik nélkül viszont nem egész a köztársaságot akarók közössége. Ők a pártként meg nem jelenő jobbközép (a Fidesz egy másik rendszer vezérelvű pártja), akikre ki kell terjeszteni az összefogást. Nélkülük, baloldali erőkkel visszavenni a köztársaságot nem lehet. A Fideszből kilépett mérsékelt jobboldali egykori politikusok tudnák megszólítani a Fidesz szavazóinak egy részét, esélyt teremtve a többségre, hiszen csak a vak nem látja, hogy már a Fidesztől kell szavazókat elvenni annak, aki győzni akar. A köztársaság győzelme után sánta lenne a liberális, plurális demokrácia, ha nem lenne hagyományos jobbközép-balközép verseny. (Mondom, a köztársaság győzelme után.) Van egy másik feltétele is a principátus legyőzésének. A köztársaság hívei közül lépjen vissza az, aki személyében a Fidesz szavazóinak jelent összetartó erőt! Gyurcsány Ferencnek persze joga van politizálni, de ha egyszer ő a Fidesz csoportképzésének egyik fontos eszköze, az averzív testvériség csiholója, a Fidesz csoportképzésének kovásza, jelenléte csak az MSZP táborából szerez szavazókat a DK-nak, akkor a köztársaságiak egésze számára nem egy főnyeremény. Ha már egyszer „megtalálta” Dobrev Klárát, hagyja őt futni, ne nyilatkozzon, ne menjen be a tv-be, ne mutassa magát. Majd a köztársaság győzelme után megmutathatja, hogy a plurális demokráciában mire képes.

A legközelebbi kijárat

Hosszú sor a csekinnél, ne ide álljon, hanem oda, csomag mennyi, ide álljon, mondom már, egy kis türelmet, itt a sor vége, ne pofátlankodjon, ezt nem viheti be, azt sem viheti be, ne próbálkozzon, ez a gyógyszerem, na jó, azt viheti, zakót le, cipőt le, övet le, ha van pészmékere, szóljon, más is a sorára vár. „A járat késik”. Nem a légitársaság a hibás, hanem az a buta járat. Az késik. „Kedves utasaink”. Nem vagyunk kedvesek. Tolakodók vagyunk, ráérősök, vagy elkésők. Izgatottak, pánikolók, panaszkodók.  Túl nagy a csomag. Ne oda tegye. Ide se tegye. Kiszállásnál nem találja majd. Majd jön valaki, és segít. Mindenki oldja meg maga. Kapcsolja be magát. Szeretnék kimenni. Most nem lehet. De most kell. Akkor sem. Kapcsolja be magát. Középső ülés. Én az ablak mellé kértem. Mindegy. Örüljön, hogy nem egy száz kilós, izzadós ül maga mellett, aki félálomban a vállára hajtja a fejét. Indulunk. Nem indulunk. Kis türelmet kérünk. Két utasra még várunk. Kaphatnék egy pohár vizet? Kis türelmet. Kis türelem volt már, most még egy kis türelmet kérnek. Kapcsolja be magát. Üléstámlát függőleges állásba. Úgy. Még mindig nem indulunk. Addig is ott a fedélzeti magazin. Az utasok szeretnek nyaralásról olvasni. Két hét tengerparton. Nyaralás egyenlő tengerpart, fürdőruhában, naptejjel kenegetve, napszemüvegben. Mindenki fiatal, jóképű és jókedvű, mindenki sokat napozik és jókat eszik. Minden szállodában van uszoda és francia séf, fontos, hogy jó szőrös legyen a keze a fotón, attól francia. Integetnek. Nyaralunk. Fedélzeti biztonsági bemutató. Mi minden történhet velünk, amire nem szeretnénk számítani?  Mutatja a fiatal-légiutas kísérő, pikk-pakk, követni is alig lehet. Ha csökkenne a kabinnyomás, az oxigénálarcok automatikusan megjelennek. (Ez kedves gesztus.) Rántsák maguk felé a legközelebb esőt, így megindul az oxigén áramlása. (Melyik lehet a legközelebb eső?) A gumiszalag segítségével erősítsék a fejükre úgy, hogy orrukat és szájukat befedje (Ez, mondjuk, logikus, máshová nem tennénk), és lélegezzenek nyugodtan. (Vajon lehet nyugodtan lélegezni, amikor csökken a kabinnyomás, és éppen a legközelebb eső oxigénálarcot próbálja az ember az arcára erősíteni?) Jegyezzék meg az Önökhöz legközelebb eső kijáratot, melyhez vészhelyzet esetén jelzések mutatnak (Melyik esik a legközelebb?) A mentőmellények az ülések alatt találhatók zárt tasakban. Abban az esetben, ha a légiutas-kísérők erre utasítást adnak, a mentőmellényeket vegyék ki a tasakból, és bújtassák át a fejükön. (Ennél mi sem egyszerűbb.) A hevedert elől kapcsolják össze, és erősítsék a derekukra. A gép elhagyása után rántsák meg a két piros fület, így a mellény automatikusan felfújódik. (Reméljük.) "Kellemes utazást kívánunk.” Mi lesz velem, ha majd ott állok a gép ajtajában? Megtalálom-e időben a piros füleket? Mellettem egy fiatalember a telefonján levelezik, mögöttem egy középkorú nő sminkel, egy idős házaspár civódik valami semmiségen. Ők vajon megtalálják? 

Mi, magyarok

Magyarország nagyon jó hely. Magányos nyelvünk szép, fennmaradása valóságos csoda. Tudta? Minden mesterséges holdon van magyar szellemi termék; minden harmadikon magyar tárgy. Ha Nobel-díjasaink vagy olimpiai aranyérmeink számát, más országokéval együtt, egymillió lakosra számítanánk át, ott lennénk a legjobb 10-15 között. Költészetünk kétszáz éve világszínvonalú. Fél évszázada a magyar regény és film is az. És nem csak abban vagyunk jók, ami Oscar-díjjal, aranyéremmel, Nobel-díjjal mérhető. Meghökkentő dolgokban kerülünk a világ élvonalába, legyen az matematika vagy műrepülés, klasszikus zene vagy genetika. Kreatívak vagyunk – e nélkül nem lenne Rubik-kocka vagy hologram. Egy német újság „nagy zseni-sűrűségről” írt hazánk kapcsán. Mondható, hogy ezek a szellemi teljesítmények csupán egy maroknyi szellemi elitet dicsérnek. Igen. De ez az elit a magyar társadalomból emelkedett ki, a magyar oktatás terméke is. Egy kicsit egész nemzetünkre igaz: leleményesek vagyunk és alkalmazkodók. Szabadságért, ha az az országé, bámulatos tettekre vagyunk képesek. Egész történelmi korszakokra mondható, hogy a legtöbbet hoztuk ki belőlük. Hogy többet, mint a hasonló történelmű és fejlettségű szomszédaink. Vallási toleranciánk a XVI. század óta különb, mint oly sok más országé. Nem egy nagy és vitán felül civilizált nemzethez képest még mindig, a romló statisztikák ellenére többet olvasunk. Vizeink, levegőnk, talajunk, ha nem is épp tökéletes, de tisztább, mint oly sok országé.   Vendégszeretetünk létező erény. Humorunk eredeti. Valahol olvastam, igaz, évtizede már: Európában a magyarok dolgoznak a legtöbbet munkahelyükön kívül. Tudunk adni. A tizenhat éve történt délkelet-ázsiai cunami katasztrófa mérhetővé tette segítési hajlandóságunkat: más országokkal egybevetve is jól vizsgáztunk. De nap mint nap akad ilyen-olyan gyűjtés a Facebook-on, és rendre segítünk a bajba jutottakon. Magyarország borzalmas hely. Önpusztító ország. Százötven éve állunk az öngyilkossági statisztikák élén. A kontinensen az elsők közt fordultunk át természetes szaporulatból természetes fogyásba. Pesszimizmusunk legendás, akár csak panaszkultúránk. 130, egymillió feletti lakosságú ország között kb. ötvenedikek vagyunk a gazdasági fejlettség alapján. Ehhez képest a hús vagy alkohol fogyasztásában sokkal előbb, a gyümölcs, zöldség és hal vásárlásában sokkal hátrébb állunk. Válásokban előrébb, korrupcióban, a női emancipációban vagy a kormányzati teljesítményben hátrébb. Meghökkentő dolgokban kerülünk az élvonalba. Az ezer lakosra jutó túlsúlyos emberek alapján harmadikok vagyunk a világon, bronzszobrok lopásában vagy idegengyűlöletben elsők Európában. Toleranciánk az igazságtalanságokkal, aljasságokkal vagy épp a korrupcióval szemben ijesztő. A sok jó ellenpélda ellenére is többségében még mindig ökobunkók vagyunk, szemetes erdőkkel, illegális szemétlerakókkal, szenvedélyes nejlonzacskó-fogyasztással, viszont zöld minisztérium nélkül. Anakronisztikus klerikalizmusunk (nem a vallásról, nem a hitről beszélek!) szinte szánalmas. Az egyéni szabadság ügye a magyar társadalom számára valahogy nem fontos. Az egyenlőség-eszme szinte hiányzik belőlünk. A "keresztény" kultúráját makacsul, elzárkózva őrző országban több gyilkosság jut évente egymillió lakosra, mint a „bevándorló ország” svédeknél. Túl sok a gyűlölet bennünk, noha nem vagyunk nacionalistábbak más népeknél. Rasszizmusunk szégyellnivaló, de még inkább a nem rasszisták közönye, tájékozatlansága vagy gyávasága, amikor faji gondolattal vagy ennek gyakorlatával találkoznak. Nekem szinte fáj, hogy több évtizedes távlati célként sem, álomként sem fogalmazzuk meg, hogy olyan országban szeretnénk élni, ahol nincs koldus, hajléktalan, éhező gyerek. Hogy ezeknek a sikereknek és erényeknek, hibáknak és bűnöknek jó része más népekben is megvan? Lehet. De én, magyar lévén, nem New Yorkból vagy Hongkongból, hanem Kecskemétről nézem a világot.