Előfizetés

A bürokrácia barbárjai

A hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó Igazgyöngy Alapítvány köznevelési támogatását az állam ettől a tanévtől 50 százalékkal csökkenti. Számokban kifejezve ez azt jelenti, hogy a nekik megítélt állami támogatás összege 17 millió forintról mostantól 8,5 millió forintra esik vissza. Gondolom, hogy ettől a bevezető két mondattól a magyar társadalom többsége egyáltalán nem rendült meg, hiszen a „hátrányos helyzetű” kifejezés mostanra a „biztosan cigány” szóösszetétel szinonímája lett, márpedig a magyar társadalom többsége a „biztosan cigány” kisebbségre magasról szarik. Bocsánat, hogy ezt a vulgáris szót kellett használnom, de azt hiszem, ennél nem találtam most ideillőbb igét. Írtam volna azt, hogy a magyar közvélemény az embertelenül elszegényedő cigány kisebbség problémái iránt nem mutat kellő figyelmet? Ha ezt írtam volna, akkor hazudtam volna, a helyzet ugyanis az, hogy a közvélemény a legállatiasabb szegénysorban élőkről nemhogy tudomást nem vesz, hanem őket igazából nemkívánatos elemeknek nyilvánította, és a magyar jelenből kirekesztette azzal a céllal, hogy jelenlétükkel lehetőleg ne terheljék a magyar jövőt. Nem végeztem szófejtő kutatást a témában, de van olyan gyanúm, hogy amikor az állami propagandától megszédült magyar kisember a „migránst” elképzeli, akkor valójában „cigányt” lát maga előtt. Márpedig a cigány örüljön, hogy lyuk van a seggén, és lehetőleg kussoljon, míg szépen beszélünk. Az állami döntnökök, ezek a bürokrácia hatalmasra fújt buborékjaiban élő humán gépezetek nem az Igazgyöngy Alapítványtól vették el az állami támogatás felét, hanem azoktól a „biztosan cigány” gyerekektől, akiknek az alapítvány emberfeletti munkája nem buborék, hanem maga az éltető levegő. Jártam azokban a dél-bihari falvakban, ahol az Igazgyöngy Alapítvány dolgozói igyekeznek emberhez méltó körülményeket teremteni a gyerekek számára legalább azokra az alkalmakra, míg egy-egy művészeti foglalkozás tart. Ha ugyanis a gyerek hazamegy, akkor nem emberhez méltó körülményeket fog tapasztalni, hanem nyomort, kilátástalanságot, szenvedést és jövőtlenséget. A magyar minisztériumi bürokrácia 8,5 millió forintot hetente elkölt kávékapszulákra, és a tejport még bele sem számoltam. Tehát azért kellett elvenni az Igazgyöngy Alapítványtól és a hátrányos helyzetű gyerekektől 8,5 millió forintot, hogy a minisztériumokban megrendelt kávékapszulákra legyen pénz. Igen, tudom, hogy ez a hasonlat roppant ostobán hangzik, de ha meg akarjuk érteni a prioritásokat, akkor ezt az összevetést meg kellett tenni. Az államigazgatásban és a köznevelésben 8,5 millió forint nem tétel, nem létező összeg, nem kalkulálnak vele. Hogy jobban fájjon: ez a pitiáner megvonás azt üzeni, hogy az államigazgatásban és a köznevelésben a hátrányos helyzetű, „biztosan cigány” gyerekekkel nem kalkulálnak. Más üzenetértéke nincsen, vagy ha van, akkor ügyesen elrejtették. Elképzelhető, hogy a NER-beszédben a megvonás lényegében duplázást jelent? Csak így lehet – különben barbárok vagyunk. 

Húszezer negatív

Mialatt Peking rövidre fogta a pórázt, és Hongkong szétvert tüntetésektől volt hangos, csöndben távozott az árnyékvilágból kiváló kínai kollégánk. Li Zsen-seng (1940–2020) a kulturális forradalom borzalmainak egyedülálló krónikása volt, lenyűgöző alapossággal és bátorsággal dolgozott, pedig az életével játszott. Szegény falusi családban született a japán megszállás idején, a koreai határnál. Kiskorától az apjával robotolt a földeken, mire tízévesen iskolába mehetett. Nagy remények ideje volt az Kínában: véget ért a régóta tartó polgárháború, kitört a béke. A győztes kommunisták boldog jövőt ígértek. A fiatalember fényképészként végzett, kitűnt tehetségével és szorgalmával. Egy napilapnál kapott munkát, lelkesen dokumentálta, hogyan épül a szép új világ. Nem sejtette, hogy országa katasztrófába rohan. Csupán huszonhat esztendős volt, amikor Mao Ce-tung meghirdette kulturális forradalmát, amit utóbb találóan neveztek kollektív agyhalálnak (1966–76). „A négy régi” (eszmék, kultúra, szokások, hagyományok) elleni hadjárat jegyében tanárokat ütlegeltek az iskolákban a felheccelt diákok, könyveket égettek, múzeumokat dúltak fel, ősi porcelánvázákat törtek, verebet és farkast irtottak. Pótolhatatlan értékek semmisültek meg. A burzsoá csökevénynek nyilvánított matematika, fizika, irodalom helyett Mao-idézeteket magoltak. A fáradhatatlan Li elővigyázatosan „a Hírek Vöröskatonája” feliratú karszalagot húzott, néhány ártalmatlan felvételt leadott lapjának, de a legtöbb fotóját elrejtette. Azok a horrorisztikus valót mutatják: összevert, kopaszra borotvált emberek gúzsba kötve, megszégyenítő táblával a nyakukban, mögöttük eszelős tekintetű vörösgárdisták, fölül a Nagy Kormányos istencsászári portréja. „Éreztem, meg kell örökítenem azt a zűrzavaros időszakot. Azt nem tudtam, miért csinálom: a forradalomért-e, magamnak, vagy az utókornak”, emlékezett. Odahaza a parketta alatt dugta el a veszélyes képeket. Bölcsen tette: nem találták meg a házkutatáskor. Mert sorra került ő is, átnevelő táborba küldték. Túlélte a két év kényszermunkát, és csodák csodájára apró lakásába se költöztek be mások. Megvolt mind a húszezer negatív. Az enyhülés „ezüstkorában”, Teng Hsziao-ping idején Pekingben kiállították Li néhány alkotását. Ezekre figyelt föl egy nyugati képügynökség munkatársa, és megkereste a már fővárosi professzorként dolgozó riportert. Elkerekedett szemmel nézte, ahogy az sorra húzza elő a barna papírborítékokat. Kívül míves írásjelekkel a tudnivalók: események, helyszínek, időpontok, nevek, titulusok. Belül újabb és újabb fotók. Döbbenetes anyagával Li Zsen-seng rangos díjakat nyert külföldön, és megérte, hogy Hongkongban kínaiul is kiadták válogatott albumát. Nyáron halt meg, nyolcvanévesen. Hátrahagyta szuperhatalom hazáját, ahol éppen Orwell rémálma, a társadalom totális ellenőrzése válik valóra térfigyelő kamerák, arcfelismerő szoftverek és mesterséges intelligencia alkalmazásával. Vajon a digitális diktatúrában lesznek-e bajnokai az igazságnak, s jön-e újabb ezüstkor? 

Város a térkő mögött

Mára a közterületek megújulása elérte azt a térbeli kiterjedést, a közterület-használat kultúrájának átalakulása pedig eljutott arra a szintre, ami indokolttá teszi az eddigi tapasztalatok áttekintését. A következő években a közterületek megújítása folytatódhat, szerencsés esetben egy jól felépített, összehangolt jövőkép alapján. Budapest és a vidéki városok belvárosi területein a helyi lakosság számára fontos, évtizedek óta folyó közterületi átalakulások projektek, pályázati támogatások, egyedi beruházások mentén zajlanak. Van-e ezekre valós igény, vagy csak a kiírt pályázatokra születnek így válaszok? A belső városias területeken jelenleg az autós korszak forgalomcsillapítási ciklusa van kibontakozóban, de az utcán tárolt és a parkoló autók még mindig a közterület nagy hányadát foglalják el, ezzel akadályozva a városlakók sokcélú térhasználatát. A városközpontok hagyományos közterületeinek (utcák, terek, parkok) újraértelmezése, megújítása folyamatosan, lépésről lépésre zajlik. Munkakultúránk, privát világunk és kapcsolataink változását, valamint az újabb generációk szokásait áthatják a globális trendek. Mindezek sok szálon alakítják a közterek szerepét, tervezését, építését is. Eddig nem ismert igények fogalmazódnak meg, miközben új életre kelnek egyes hagyományos közterület-használatok. A családi kapcsolatok meghatározó helyeit továbbra is a lakás, a nyaraló, a kert (úgynevezett első helyek) privát terei biztosítják, de jeles alkalmakkor egyre többen vesznek igénybe vendéglőket, rendezvényhelyszíneket is. A munkahelyen – ez a második hely – dolgozók legtöbbször a munkaidőn túl, semleges, városi-közösségi helyszíneket választanak az informális és csapatépítő együttlétek számára. Kialakulóban vannak a lakás és munkahely terein kívüli, ún. „harmadik helyek”, vagyis az olyan kávézók, sörözők, vendéglők, közösségi fókuszok, ahol megvan a hely szellemével és a törzsközönséggel valamilyen szintű azonosulás, személyes kapcsolat. A XXI. századi társadalmakban és a fiatalabb generációk életvezetésében megjelentek azok az értékalapon szerveződő közösségek, melyek kialakulása és működése döntően a virtuális térben zajlik, ám ezek közül számos eljut a személyes találkozások igényéig, amik szintén a városok közterületein, különféle közös használatú tereiben valósulnak meg. Van azonban a különböző mértékű intimitáson túlmutatóan a városi-nagyvárosi embereknek egy sajátos szükséglete, nevezetesen a véletlen kapcsolatok iránti úgynevezett „agóraigény”. Nem újkeletű ez a térszükséglet, hiszen ennek biztosítása végigvonul a városok történetén. A közösség átélése, a jelenlét, az információcsere, az ünnepek, rendezvények, a közösségi élet szerves tartozékaként a bővülő térhasználat - a korzó, agora, fórum, piactér, a sétaterek, parkok, rakpartok, sétányok - jelzi az egyre sokszínűbb igények társadalmi megjelenését. A városi közlekedés kibontakozó új ciklusában az autók térfoglalását több irányból szorítja vissza a városhasználati és az életvezetési kultúra változása. Ennek progresszív szegmense a kerékpározás fejlődése, a megosztott autó, robogó, roller és más mikromobilitási eszközök terjedése, a vendéglátóhelyek kitelepülése, a zöldítés igénye – de egyre jobban elterjed a városi gyaloglás is. Ezen tényezők biztonság- és térigénye magával hozza a terek, utcák felületeinek újraosztását és kiépítését. A korzó utódja, a „sétáló utca” egy korábbi városfejlődési korszak terméke. Az akkori rendkívül erős autós kihívásokra adott korai válasz annak korlátozottsága, monofunkcionális jellege miatt kezd háttérbe szorulni. A belső városrészek változó szerepei, a sokszínűen élhető, lakható, vegyes funkciójú központi negyedek ma már másként működnek, ezért másként kell kezelni azok közterületeit is. A helyi lakosság megtartása és a lakható városi miliő alakításának eszközei között a forgalomcsillapítás, a közterületi parkolás visszaszorítása, valamint a zöldterületek fejlesztése mellett kiemelt jelentőségű a vonzó és használatra csábító közterületek kialakítása. A mai ember életvezetésében az autonómia, a saját időgazdálkodás, „az időhatékonyság” és a holt idők kitöltése különféle tevékenységekkel kiemelt szempontok, melyeknek többnyire térigénye is van. Újabb kutatások szerint a nagyvárosokon belül is kialakulnak azok a személyesen használt térségek, kapcsolati hálók, amelyekben az egyes emberek napi munkája, ottlakása, mozgása, tevékenységei megtörténnek. Ezekre a szubjektív életterekre és a történelmi városközpontokra irányuló turisztika keresletre települnek rá az újkeletű trendi oázisok (kávézók, éttermek, pékségek, falatozók, sörözők stb.). E kényelmes ottlétre berendezett „harmadik helyek” olyan új jelenségei a belvárosoknak, amik segítik a városhasználók közterületi jelenlétét, jó közérzetét. Kitelepülés két asztalkával, nagy terasszal, kicsi zölddel, hűsítő felszerelésekkel, de mindenekfölött a mindenki által kedvelt szegélyhatást kiaknázó pozíciók elfoglalásával. Ennek lényege röviden: a kint is vagyok-bent is vagyok, védett a hátam, ott ismerősök vannak, de átlátom a környező, változó városi mikrokörnyezetemet és megfigyelhetem annak rezdüléseit, miközben engem is láthatnak. Ennek persze feltétele a környezet vonzó megjelenése, és a mai elvárások kielégítése (wifi, kávé, sör, fröccs, szendvics, barátságos kiszolgálás). Ezt nevezzük a városi szövethez, épületekhez kapcsolódó köztér-használatnak. A közterületek áramlási tereiben zajló gyaloglás, kerékpározás, járműközlekedés, parkolás, rollerezés, séta, bámészkodás, vásárlás, találkozások a helyváltoztatás biztonságát és kényelmét igénylik. A történelmi városrészekben nincs elég hely és lehetőség az egyes ágazati szabványok szerinti elkülönített területek biztosítására, kivéve, ha bizonyos tevékenységeket előnyben részesítünk. Ismertek az autós, gyalogos, kerékpáros, babakocsis stb. érvek, illetve a terasz, közlekedési és közmű berendezések helyszerzéséból fakadó konfliktusok. A fenti helyzetekre adott egy lehetséges választ a 10 éve megvalósult Budapest Szíve – Budapest Új Főutcája projekt a maga sajátos megoldásaival. A koncepció lényege a korábbi funkcionalista és merev ágazati megközelítés átalakítása, az együttműködésen alapuló „közlekedési kultúra” feltételeinek megteremtése, illetve az integrált térhasználat megalapozása. Ez a térhasználat új arányainak megállapításával és a főszereplők közötti új egyensúly kialakításával valósulhatott meg. A Budapest Szíve Program az új egyensúlyi helyzetet a térség jó feltárásának megtartásával, az átmenő forgalom megszüntetésével és az ún. hurkos kiszolgáló forgalmi rend kialakításával oldotta meg. A sokféle térigény kielégítésének elfogadható összhangja szűk helyen valósult meg, nem az autósok ellen, de a gyalogosok javára. Új elem az együttműködésen alapuló forgalomszabályozás, amely a jól tervezett városépítészeti környezeten alapult, az egysávos, párhuzamos parkolós, 30-as utcákban zebra nélkül is beállt az egymásra figyelő autósok, buszok, gyalogosok, szembe kerékpározók, rollerezők, biztonságos, együttműködő közlekedése. Lényeges e térben maga a tanulási folyamat is, amelynek eredménye a közlekedési lámpák, korlátok, táblák leszerelése ellenére, az utat bárhol keresztező gyalogosok, az autósok és a kerékpározók szemkontaktussal, kis gesztusokkal szabályozott együttműködése. A jól berendezett, integrált használatú városi terek az autó visszafogott jelenléte mellett is lehetővé teszik az eddigiektől eltérő funkciók és új városhasználati kultúra kialakulását. A városlakók dinamikus tanulási készsége és rugalmas együttműködése egy korlátozott kiterjedésű városi térben a közös érdekek alapján felülírta a merev szabványalkalmazó megközelítést. A köztérmegújítási példán megtapasztaltuk, hogy az integrált térhasználat és az együttműködésen alapuló közlekedési kultúra lehetőségei sikeresen képesek kezelni a nagyvárosi történelmi környezet egyes kihívásait.