Kék ponyva alatt pocakos férfi áll, mellette egy siheder és egy öregember matat. Görögdinnye-halmok között merülnek el, hol le-, hol feltéve egyet-egyet a pultra. A fiatalabbnak ez könnyen megy, szinte fél kézzel suhintja ki az autó csomagtartójából a nyolckilós példányokat, miközben az idősebb tétova mozdulatain inkább az látszik, belülről fohászkodik, nehogy a lábára ejtse valamelyiket. A pimasz életerő és a szomorú erőtlenség mégis valamiféle harmóniában olvad össze a szemünk előtt, így akarjuk látni legalábbis. Másképpen a jelenet groteszk síkja kusturicai világba vinne, s óhatatlanul kuncognunk kellene azon, milyen bölcsen tesz úgy az öreg, mintha dolgozna, s milyen ostoba a fiatal, aki tékozlóan bánik izmaival.
A pocakos a főnök, ez azonnal kiderül, amikor kicsit közelebb megyünk. Kikerülni se tudnánk, tíz méterre járunk, amikor már szóba elegyedik. Olyan nincs, hogy leszegett fejjel vagy előretolt orral megyünk el mellettük, mintha nem látnánk a pompásan kettéhasított oválisokat, s nem éreznénk azt a frissítően üde, édes illatot, amitől még a darazsak is örömtáncot lejtenek a sátortető alatt.
Kóstoljuk meg, biztat lelkesen, s választ se várva kanyarít a megszegett felekből. S míg mi a szájszéleken lecsorgó lét próbáljuk a föld felé irányítani a pólónk helyett, ő addig tudományos értekezésbe kezd a dinnye mikéntjéről. Mert hát tudja jól, hogy jönnek ilyen s olyan divatok, mag nélküli, sárga bélű, kockára formázott, vagy épp a mini, de higgyük el, ennél a hosszúkásnál nincs jobb. Kellemes a szigetcsépi, a hevesi meg a kecskeméti is, de ez a Charleston maga a gyönyör.
Furcsán suhan át az angol név a kis mátrai falun, ahol mintha megállt volna az idő, még a focipálya fakorlátai is tán a múlt századból valók. Alig lakik már itt valaki, aki itt ragadt, az is folyton menni készül. Neki is jobb lenne pár faluval odébb, sőt, talán a közeli városkában, ahol eddig a központi buszmegállónál volt egy placca, az ott eladott dinnyéből kereste meg szinte az egész éves betevőt. Ám most új főnökség van, papírt kapott róla, hogy a menedzsment – még egy különös szó az ő szájából – újragondolja a szerződéseket, lehet, hogy tendert írnak ki a helyére, jelentsen az bármit, írhattak volna versenyt is, meg aztán úgyis tudjuk, hogy megy ez mifelénk, dörmögött. Lélekben már le is mondott a városi placcról, ide húzódott vissza a szülőfalujába, s mindjárt két rokon is jelentkezett, hogy besegítene, nekik persze nem mondhatott nemet. Fizetést adni nem tud, az átutazók ritka hollónak számítanak errefelé, a helyiekből pedig megélni nem lehet, de valahogy majdcsak lesz. Szeptember ötödikén amúgy is leáldoz a dinnyének, a népi mondás szerint a termés ekkorra már megvizesedik, megkásásodik, összeszottyad, levet ereszt, belepisil a névnapját ekkor ünneplő Lőrinc.
A somogyi Kapolyon a néprajzi források szerint épp ezért nem véletlenül illetik a „húgyos” állandósult jelzővel (epitheton ornans) ezt a nevet.