Előfizetés

Már több mint ezer zenész áll ki a Színművészeti autonómiájáért

nepszava.hu
Publikálás dátuma
2020.09.04. 12:09

Fotó: Népszava
Az alkotás szabadságának fontosságára hívja fel a figyelmet többek között Presser Gábor, Lovasi András és Bródy János.
"Alulírott magyar zenészek, zeneszerzők, előadók, határozottan tiltakozunk a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) agresszív átalakítása, alapítványi, azaz magánkézbe adása és autonómiájának drasztikus felszámolása ellen" – vette észre a hvg.hu azt a petíciót, amelyet péntek délelőttig több mint ezeregyszáz zenész és „zeneközeli” háttérember írt alá. Az aláírók között megtalálható többek között Presser Gábor, Bródy János, Czutor Zoltán, Péterfy Bori, Másik János és Lovasi András is, akik egyaránt szolidárisak az egyetem hallgatóival, tanáraival, a lemondott szenátus és a vezetőség tagjaival.
„Mi, akik harmadéves koruktól járunk a vizsgaelőadásaikra, figyeljük a pályájukat a diplomaosztás után, látjuk őket fővárosban és vidéken, kőszínházakban és független társulatoknál, pontosan tudjuk, hogy értékes, színvonalas képzésben részesültek, hogy az egyetemtől a szakmai tudás mellett az alkotás szabadságát kapták útravalóul”

– fogalmaztak a zenészek.

Hozzátették, aggodalommal figyelik, hogy a központi akarat egyetlen ember kezébe adja a magyarországi színészképzést; hogy az új épület ígéretén kívül az elmúlt hónapokban semmi nem derült ki abból, hogyan kívánják megreformálni a 155 éves egyetemi oktatást; hogy az érintetteket, véleményük figyelmen kívül hagyásával, kész helyzet elé állították. Végül leszögezték:
„Veszélyesnek és méltatlannak tartjuk, ahogy az oktatókat és a hallgatókat megbélyegzik, címkézik. Egyetértünk a hallgatók által megfogalmazott követelésekkel, támogatjuk az egyetem autonómiájáért folytatott küzdelmüket”.

Maszk, szigorú biztonsági intézkedések és zseniális filmek – elkezdődött a 77. Velencei filmfesztivál

Csákvári Géza, Velence
Publikálás dátuma
2020.09.04. 08:30
Tilda Swinton
Fotó: Velencei Filmfesztivál
Az első versenynap mozgófilmes élményei egyértelműen a művészet erejét bizonyították.
Amikor Alberto Barbera művészeti igazgató bejelentette, hogy a járvány ellenére megtartják a 77. Velencei filmfesztivált, a világ összes tömegrendezvényének a szervezője egységesen tette fel a kérdést: Hogyan? A válasz, nem olyan egyszerű, de ha egy mondattal kell a megoldást jellemezni, akkor az lenne, hogy Olaszországban egészen másképpen áll mindenki a Covid-19 járványhoz. Utazási eszközökön és közösségi helyeken mindenki maszkot visel, a kézfertőtlenítők effektíve minden sarkon ott vannak, ha pedig vonatra száll az ember, kap egy biztonsági csomagot, fertőtlenítővel, maszkkal és dobozos vízzel. A lakosság pedig szigorú a „rendetlenekkel” szemben, a helyiek szerint Velencében meg már szinte agresszívan lépnek fel: azaz nincs orr alá csúszó maszk, mert könyörtelenül beszólnak erre. Augusztus végén, pár nappal a fesztivál előtt például az olaszok lelökdöstek egy német turistát a vaporettóról, mert út közben levette a maszkot. Egyszóval a fesztivál erős alapokon dolgozott, amikor meghozta a saját szabályait: a körbezárt területre csak test hőmérséklet mérés és a táskák átkutatása után lehet bejutni, a maszkot non-stop viselni kell – vetítőkben, az épületekben és a szabadban egyaránt – és a vetítésekre csak és kizárólag online regisztrációval lehet bejutni. A termekben minden második szék „blokkolt” és nem lehet variálni (így sosem ül elénk senki, ez pedig extra kényelmes), ha esetleg látunk egy jobb helyet, a biztonságiak nem engednek átülni, hogy ha esetleg a koronavírus miatt kontakt követésre lenne szükség, akkor a helyes adatokkal rendelkezzenek. De ha az újságíró tudósítani szeretne, hasonló a procedúra: pontosan könyvelik, hogy a sajtó zóna melyik részén, asztalánál dolgoztam. Egyszóval, minden mozzanatot rögzítenek. Nem véletlen, hiszen ez most komoly presztízskérdés a Biennále vezetőinek, hogy bizonyítsák: járvány alatt is lehet fesztivált rendezni kellő odafigyeléssel. Talán, később ezt a nézetet más országokban is átveszik… Az első versenynap mozgófilmes élményei egyértelműen a művészet erejét bizonyították. Pedro Almodóvar Emberi hang, Jean Cocteau azonos című monodrámáján alapuló etűdjében Tilda Swinton – akit nem mellékesen a fesztivál egyik életműdíjasa – remekel, mint a frissen elhagyott színésznő, akit még egyszer utoljára felhív a szerelme. A pazar, hogy nem kell megállnunk a szokásos almodóvári eszközöknél, mint a szépen bemutatott érzelmi thriller, mert ami igazán izgalmas, hogy a kamera időnként kilép a perspektívából. Pontosabban fogalmazva nagy svenkek olykor megmutatják, hogy Swinton egy stúdióban felépített díszletben játszik. Majd később ő is kilép onnan, hogy aztán egy idő után felgyújtsa az egészet és a kutyájával, kilépve a valóságba – a stúdió épületéből – új életet kezdjen. Ha ezek alapján arra gyanakodunk, hogy a mester egy koronavírus miatti zárlat parafrázisként készítette legújabb művét, nem járunk messze a valóságtól, hiszen a rendező a sajtótájékoztatón direkt elmondta, hogy az életünk most egy beadagolt fikción alapul. Azzal, hogy bezártak most minket az otthonunkba, nagyon sok szempontból veszélyes, mert szavai szerint egyesek elhitették az emberiséggel, hogy ha rabosítja önmagát, ott lesz minden a házhoz rendelt kajától egészen a szerelemig. Ez pedig káros hazugság. Almodóvar szerint pedig az ellenméreg erre a mozi: hiszen egy filmet közösségben megnézni ünnepi esemény. Érdekesség: az Emberi hangot a karantén feloldása utáni napon forgatta le, de napok múlva újra munkához lát, mert attól tart, hogy lesznek még korlátozások a közeljövőben. Mindemellett még azt kell mondanom: nem Almodóvar volt a „legnagyobb szám” a mustra elején, hanem Jasmila Zbanic bosnyák rendező, aki Quo vadis, Aida? című versenyfilmje felér egy kiütéssel. Zbanic már az első filmjével, a 2006-os Szerelmem, Szarajevóval megmutatta, hogy elképesztő érzékenységgel tud mesélni a boszniai háború okozta traumákról, miképpen ezt több dokumentumfilmben is tovább vitte. Nemzetközi koprodukcióban, nagy költségvetéssel elkészítette az eseményeket közvetlenül bemutató filmjét, mely a srebrenicai mészárlás heteit mutatja be, melynek során több mint nyolcezer bosnyákot mészároltak le szerb katonák és mindezt az ENSZ által delegált békefenntartó erők nemhogy nem akadályozták meg, hanem fej lesütve még asszisztáltak is. Zbanic van már annyira cinikus és keserű művész, az Aidát immár intellektuális és érzelmi rétegeken túl elementáris erővel ruházta fel. A címszereplő hőse a műnek, Aida tolmács az ENSZ bázison és ő az, aki a sok, nála erősebb akarat ellenére meg akarja menteni a családját a város eleste után. A fikciós cselekményszál mellett sok fájó tényt mutat meg a rendező. Ami történt, azt kikutatta és az emberi gyarlóságokat az arcunkba vágja, ahogy Velencében fogalmazott, be akarta venni az immár huszonöt éves politika aknamezőt. Sikerült neki, ízléssel. Nem a szerbeket állítja be fő bűnösként, még Ratko Mladic karaktere sem szimplán sátáni, van humánus éle is. Sokkal kevésbé bánik kesztyűs kézzel a holland békefenntartókkal, de a főbűnösök mi vagyunk: az érdektelenek, a tudatlanok, a tétlenek. Zbanic elemi módon sújt le ránk, a film stílusa, atmoszférája és a tempója nem enged, lenyomja a pusztulást. Majd ezek után, még egy olyan epilógust kanyarított lezárásként, melyek szintén csak tények. Igaz, szívszaggatóak. És mindezt viseljem el maszkban!

Máté Gábor is otthagyja az SZFE-t

nepszava.hu
Publikálás dátuma
2020.09.04. 08:07
Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Több mint negyed évszázad után távozik a színházi szakember. Tanítványaival jövőre Szombathelyen folytatná a munkát.
A Katona József Színház két korábbi vezetője, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor, illetve Ascher Tamás főrendező után Máté Gábor igazgató is távozik a Színház- és Filmművészeti Egyetemről (SZFE) – vette észre a 444.hu:
„Álmatlan éjszakák, dühök és kétségbeesések, óránként megváltoztatott álláspontom ellenére és következtében, továbbá azzal együtt, hogy a hallgatók céljaival egyetértek, 27 év szolgálat után, mint az SZFE habilitált egyetemi tanára beadom felmondásomat. Döntésemről elsőként az osztályomat tájékoztattam, akik biztosítottak megértésükről és akikkel – ha a kultúra perc-emberkéi is úgy akarják és a pandémiás helyzet sem áll az utunkba – a szombathelyi színházban jövő tavasszal együtt dolgozunk majd felnőtt művészekként.”

Máté Gábor a bejelentésével együtt közzétett egy szöveget, amelyet teljes terjedelmében közlünk:
Kis magyar színháztörténet  Takátsy Péter, mint Szirtes Tamás osztályának egy tagja vetette fel osztályfőnökének, hogy igazán meghívhatna engem az osztályához rendezni egy vizsgát. Ekkor, 1993-ban tettem be a lábam meghívott rendezőtanárként a Főiskolára, amelyben 1980-ban szereztem színművész diplomát. Majd a Kerényi-Huszti osztály nevében Hevér Gábor keresett meg, tartsak egy szemesztert az osztályuknak. Ezután hívott fel egy kurzus vezetésére Horvai István. Hónapok múlva egyik előadás előtt hozzám fordult: „Az lenne a legjobb megoldás, ha Kapás Dezső helyett te tanítanál velem, azért kérlek fel erre téged, mert megbízom benned, hogy teljesíteni fogod a kérésemet, nem tudom, meddig élek, több szívinfarktusom volt már, de szeretnék életem végéig tanítani, és ha megígéred, neked elhiszem, hogy így is lesz, megtartod a szavadat...” – kezet fogtunk, ezek után az a megtiszteltetés ért, hogy a következő osztályában mellette leshettem el a mesterség tanítás csínját és, ha jókedvem lenne, hozzátenném, még a bínját is. Először Huszti Péter, az akkori rektor kért fel osztály vezetésére, azzal a feltétellel, hogy jó lenne, ha Horvai is tovább dolgozna, hadd tanítson, ameddig tud, hiszen ez az élete. Még a következő osztályomat is együtt indítottuk el, egy évet végig tanított velem, a nyár elején halt meg, ahogy egy színházi emberhez illik. Én búcsúztattam a főiskola nevében. A következő osztályom állt át az első öt éves egyetemi képzésre (amely öt év értelmét a mai napig próbálom megfejteni). Ekkor már korábbi tanítványomat, Dömötör Andrást ültettem magam mellé a tanári katedrára. A soron lévő osztályt is vele vittem végig. Majd elindult ez a jelenlegi osztály Székely Kriszta társ osztályvezetői közreműködésével, amely – feltételezem – amúgy is az utolsó lett volna, de az öt éves képzésükről lemondok és három tanulságos év után – mikor már a fiúk legtöbbje a szombathelyi színházban épp a Pál utcai fiúkat próbálja – kiteszem a lábam a Színház- és Filmművészeti Egyetemről. Okulásul leírok egy személyes történetet a „hogy’ juthattunk idáig” c. ciklusból. Kerényi Imre érettségiző bencés diákként apám ablakán dörömböl a győri színház színészházának ablakán, színházrendező szeretne lenni, mit tegyen? Kerényi Imre akkor indít osztályt, mikor leszerelek katonaként a kalocsai laktanyában hét társammal, én a vele párhuzamosan induló Simon Zsuzsa osztályába kerülök (pluszban Majort, Székelyt, Babarczyt kapom bónuszként). A 90-es évek közepén a Színházművészeti Szövetség elnökségében ülök legközelebb együtt Kerényivel, közösen indulunk követségbe az elnökség képviseletében Fekete György akkori kultusz vezér fogadására. Imre előbb érkezik, kijár valamit a Madách Színháznak, majd faképnél hagy. Megkérdezem tőle a legközelebbi elnökségi ülésen, miért nem a Szövetség ügyében járt el, amire a megbízást kaptuk. Ezt válaszolja: „Jegyezd meg, Te azért vagy itt, hogy úgy táncolj, ahogy mi fütyülünk...” Ez még a demokratikus chartás időszakára esett. Több főiskolai felvételin ülünk együtt a későbbi időkben, akkori osztályvezetőként minden esetben kikérem a véleményét a felvételiző aspiránsok tehetsége kapcsán – úgy ítélem meg, jó szeme van a kiválasztáshoz. Utolsó éveiben eltávolodik a tanítástól, egyre inkább a politika köti le a fantáziáját. Történik, hogy egy sorba kerülünk a Nemzeti Színház Tóth Ilonka c. előadásának bemutatóján. Bal oldalamon Kerényi felesége, az ő balján a férje, jobb oldalamon Székely László díszlettervező – nem mellesleg Székely Gábor valamikori nagy előadásainak látványtervezője. (Ezt a mondatot egy hónappal ezelőtt le se írtam volna.) Én elsősorban a címszerepet alakító tanítványom, akkori nevén Kiss Andrea, ma Waskovics miatt vagyok kíváncsi az előadásra. A taps után a lépcsőn lejövet egymás mellé sodródunk, mint két színházi ember. Gondolom, mégis kéne valamit mondani és megpendítem, hogy a darabban ávós tisztet alakító Bakos Kiss Gábor, valamikori Kerényi tanítvány a musical szakon, aki egyetemi évei alatt elsősorban bonvivánnak látszott, milyen erőteljes a látott szerepben és, hogy ezzel engem jó értelemben lepett meg. Erre a miniszterelnöki megbízott a következőket mondja: „Mondd meg a Kende Péternek, hogy ez a Tóth Ilonka története, nem pedig az, ahogy Ti állítottátok be ”– célozva ezzel a Mohácsi gerjesztette kaposvári színházi botrányra –„...Kende Péter? Az életben nem találkoztam vele” – válaszolom, kutatva az emlékezetemben, tudom-e egyáltalán, hogy kiről beszél... A ruhatárnál megkönnyebbülve válunk el... Kifelé jövet megpillantom Kerényit a Nemzeti főbejáratánál ősz hajú urak gyűrűjében, valamit nagyon magyaráz, észrevesz, rám mutat és ezt kiáltja: „Itt jön az ellenség!”   
A Népszava folyamatosan beszámol az egyetemen történtekről. Mint ismert, az SZFE hallgatói keddre virradóra elfoglalták az épületet. Tiltakozásuk oka, hogy szeptember 1-től a kormány egy alapítványra bízta az egyetemet, az új fenntartó szervezet kuratóriumi elnöke pedig Vidnyánszky Attila lett. Emiatt hétfőn távozott az egyetem szinte teljes vezetése, felmondta szerződését Ascher Tamás, Enyedi Ildikó, Pelsőczy Réka és Bárdos András is.