Jönnek értünk is

Az antifasizmus halhatatlan dokumentumaként idézik - talán már az unalomig - Martin Niemöller német protestáns teológus keserű szavait: "Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna". Előtte sorra veszi a kommunistákat, a szakszervezeti tagokat, a szocialistákat, majd a zsidókat – mindegyiket elvitték, aztán rá került a sor…

Nem írunk 1944-et, nem visznek el senkit, nincs háború, nincs nyílt diktatúra. Ezért aztán még inkább hallgatunk. Hallgattunk, amikor – anno – kinyírták a Kurírt. Hallgattunk, amikor kinyírták a Népszabadságot. Nem voltunk elég hangosak és erősek, amikor lecserélték az alkotmánybírókat párthű katonákra. Nem tettünk semmit, amikor átírták a választási törvényt, hogy nekik kedvezzen. Beletörődtünk, hogy kidobták az alkotmányt, és csináltak helyette maguknak egy alaptörvényt. Pár ezren maradtunk, amikor tiltakozni kellett a magánnyugdíjak ellopása vagy a CEU legyilkolása ellen, és nem lettünk többen akkor sem, amikor az Akadémiával végeztek. Szinte zokszó nélkül vettük tudomásul, hogy lenyúlták az összes megyei lapot, kisajátították a közterületi reklámot, bekebelezték az állami rádiót és televíziót, valamint a hírügynökséget.

Nem vonultunk utcára, amikor csaló elemeket vittek be a választásba, de azt is lenyeltük, amikor minden állami kontrollintézmény élére saját emberüket helyezték, ráadásul be is betonozták őket. Elfogadtuk, hogy a legfőbb vádhatóság is az ő impériumukká vált. Lenyeltük, hogy minden lehetséges európai és hazai közpénzt saját magukhoz irányítottak, és semmit sem tettünk az ellen, hogy megnyomorították az egyébként is szárnyaszegett szakszervezeteket. Hallgattunk, amikor mindenkit lekommunistáztak, aki csak szembe ment velük, és alig-alig volt szavunk az ellen, amikor teleplakátozták az országot a zsidó Soros Györggyel. De akkor sem gondoltuk, hogy mozdulnunk kellene, ha egyes egyházakat kiemelten, bőkezűen támogatva kezeltek, mást viszont halálra ítéltek. Átsiklottunk afelett is, hogy néhány civilnek hazudott szerveztet állami pénzzel párnáztak ki, másokat viszont meghurcoltak, kisemmiztek, megrágalmaztak.

Nem fogtunk össze, nem mutattunk országos szolidaritást, mindenkit magára hagytunk a maga gyengének bizonyuló tiltakozásával. És most itt vagyunk megint: hagyjuk, hogy szabadságot mondjanak, miközben rabságba döntenek, most éppen az egyetemeket. Hagyjuk, hogy gúzsba kössék a szabadságot legerősebben képviselő színész-, rendező-, és televíziós szakember-jelölteket. Szurkolunk nekik, persze, de mindaddig, amíg magukra maradnak, a hatalom könnyen mondhatja: ilyeneket szokott reggelire elfogyasztani.

Pedig láthatjuk: már megosztották a szakszervezeteket, diszkreditálták a szocialistákat, naponta leszámolnak a „kommunistákkal", szétválasztották a zsidókat jókra és rosszakra. Mi pedig ülünk ebben a moziban, és nézzük, mi történik, milyen filmet pergetnek le a szemünk előtt. És addig-addig nézzük, viszonylag hangtalanul, nem cselekedve másokért, amíg azon nem kapjuk magunkat, hogy eljöttek értünk is.