Előfizetés

Cuba libre! (Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió)

horner
Publikálás dátuma
2020.09.12. 16:28

Fotó: Jelenkor Kiadó
"Miközben a Castro fivérek épp Batistával méregetik egymást és szerszámaikat össze, az ’50-es évek végi Havannájának éjszakai élete fűszeres és fülledt erotikát sugározva kínálja fel magát az olvasónak"
Kubával most találkoztam össze igazából harmadszor (Alejo Carpentier Barokk zenéje nem számít, mert az Velencében játszódik). Először a kilencvenes évek közepén töltöttem viszonylag sok éjjeli órát a pécsi Uránváros ’70-es éveiből itt ragadt, Kuba nevű presszójában, ám ott daiquiri helyett fröccs volt a sláger, valamint az élőzenének csúfolt szintetizátoros bácsi billentyűfutamai, amit igyekeztünk minél előbb kiűzni a hallójáratainkból – többnyire sikerrel. Ebben sokat segített a „valóban” karibi (de legalábbis izaurai) hangulatot árasztó óriási falfestmény elmélyült szemrevételezése, melyen kávébőrű nádvágók keservei sugalmazták, mekkora jótétemény is a Castro-féle forradalom a világnak… Másodjára említendő, amikor 2015. szeptember 9-én a dunai állóhajó bendőjében oly közel kerültem régi ájdolomhoz, melyre még korábban semmilyen Slayer-koncerten nem volt példa. Ugyanis Dave Lombardo, az 1965-ben Havannában született dobos nem az ultimatív thrash metal csapattal, hanem saját jazz-progresszív triójának, a Philmnek az élén adott koncertet, mondhatni a frontján, a színpad közepén és elején ütötte a bőröket, s nem lehetetlen, hogy kubai ritmusok is becsempésződtek az előadásába, amit az első sorban állók között élvezhettem. S akkor harmadjára: Infante trükkjei. Ha Pécsett a hölgytársaság elbűvölése és a félhomályos-részegült pillanatok, a folyón pedig a zeneiség játszották a főszerepet, akkor a Trükkös tigristrió mindezen Kuba-impressziók summázataként, hatványra emeléseként fogható fel – irodalmi formában. (Nem, egyáltalán nem, nem fogható fel: felfoghatatlan, majdhogynem befogadhatatlan…) Miközben a Castro fivérek épp Batistával méregetik egymást és szerszámaikat össze, az ’50-es évek végi Havannájának éjszakai élete fűszeres és fülledt erotikát sugározva kínálja fel magát az olvasónak – politika nélkül. Szándékoltan, mert az akkor már Európában élő Infante 1967-ben megjelent regénye egy alternatív Kubát épít havannai szlengben beszélt kubai spanyol nyelven, sziporkázó módon. A világteremtés karneváli, cirkuszi, show-műsorszerű, jóféle rumban áztatott (jéggel és citromkarikával), ahol néger, mulatt és fehér egyaránt ropja a lüktető ritmusokra – miközben olyan nyelv munkál itt, ami sok spanyol nyelvű szerző mellett főként Proust, Joyce, Fitzgerald és Hemingway szóvállain pihen, még ha parodisztikusan, karikírozva, kicsavarva, kibelezve is. No meg főleg a fordító, Kutasy Mercédesz magyartudásán és leleményességén alapulva. A Roberto Bolaño 2666 című regényét is magyarító műfordító kérdésünkre, hogy mennyire szabadon kezeli a fordítandó művet, így felelt: „Nem az a kérdés, hogy milyen fordító vagy, hanem az, milyen a mű, amit fordítasz. Mert hiába a műfordítói alázat, a pontosságra való törekvés, ha a mű éppen ezeknek áll ellen. (…) Az élete utolsó 40 évét londoni száműzetésben élő kubai szerző – belőle írtam a doktorimat – Joyce-szerűen újraalkotja Kubát. A kubai emberek beszédmódját fonetikusan írja, létrehoz egy új nyelvet, ami hihetetlenül szójátékos, vicces, szinte még a »Jó reggelt!« sem csupán egyszerű köszönés, van vagy másik három jelentése – tudós fordítóként képtelenség lefordítani. (…) Gátlástalannak kell lennem, újra ki kell találnom nemegyszer a szöveget, attitűdfordítást kell végeznem.” („Egyszerre gátlástalan és szemérmes”, Népszava – Nyitott mondat, 2019. május 10.) S nem vitás, gátlástalan szövegorgia tartja révületben azt, aki a könyv első hatodán (vigyázat, mély víz!) hüledezve túljut, s immár valamelyest képbe kerül az éjszakai utcákon autóval száguldozó, az idővel hadban álló színész, a kongajátékos, az író/újságíró, a fényképész és a főállásban nyelvi zsonglőr történeteit, (szerelmi) kaland­jait, hódításait, gegjeit olvasva. Melyek túlhabzó nyelvi áradásaik, egymást érő beszédcunamijaik által azért így is újra meg újra maguk alá temetik a betűtengerben kapálódzót. Mindeközben a regény a (holt) szerző és (az élő) fordító ujja köré csavarintja és rajongóvá teszi az (élőholt) olvasót. (Ford. Kutasy Mercédesz. Jelenkor Kiadó, 2020. 575 o.) 

Nagy Gerzson: INFORMADOR

Nagy Gerzson
Publikálás dátuma
2020.09.12. 14:56

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Akárhányszor megyek, Rózsadomb girbegurba utcáin mindig eltévedek. Igaz, leginkább a légzésemre kell figyelnem, nehogy leszédüljek a bicikliről a meredek emelkedőn. Nincs két egyforma utca, két egyforma ház. Bizonyos helyeken ki kell állnom a nyeregből. A kőkerítést vadrózsával futtatták be, a kert közepén hatalmas fügefa nőtt. Abban sem vagyok biztos, ez társasház-e, vagy az egészet ő lakja. Mind a három emeletet. Más embert nem láttam még itt. Folyik rólam a víz, bűzlik a testem, mire megérkezem. Fokhagymaszag árad a hónaljamból, pedig sosem eszem fokhagymát. Szerencsére megengedi, hogy lezuhanyozzam. A fürdő ablakából a vár tornyait látom. A zuhanyozásért nem lehetek elég hálás neki, másfél órát izzadtan, maszkban végigdolgozni az ellenségeimnek se kívánnék. Tegnapelőtt, amikor hason fekvésből átfordult, állt a farka, és nem takarta el. Alig bírtam visszafogni magam, hogy hozzá ne érjek. Gyorsan rádobtam a törülközőt. Azt mondta, Barcelonában május végén fekete ruhás férfiak és nők jelentek meg a tengerparton. Fekete pólós, pontosabban. A póló hátuljára fehér nagybetűkkel az volt nyomtatva, INFORMADOR. A homokra nem mentek le, fényképeket készítettek a sétány kőkorlátja mögül. Hogy kinek, nem lehetett tudni. Az önkormányzatnak, valószínűleg, hogy lássák, hány ember jár le a partra, milyen sűrű a tömeg, szükséges-e szigorítani az intézkedéseket. Kövérek voltak, lihegtek a késő tavaszi, hirtelen jött melegben. Én azt hittem, a spanyol tengerparton május végén mindig meleg van. Nem szóltam közbe, mégis kitalálta. Hűvös és hosszú a tavasz, sokáig elhúzódik a szeles, kellemetlen idő, magyarázta. A combja belső részét gyúrtam, már elernyedt a farka, pedig általában ilyenkor szokott megkeményedni mindenkinek. A dolgozószobában állítom fel az ágyat, olyan, mint a vasalódeszka, két mozdulattal nyitható, az interneten rendelte, egyetlen szavamba került. Itt van a leghűvösebb, a fügefa árnyékot vet az ablakra. Az érett fügék lepotyognak a fűre, a szél cefreszagot hoz a szobába. Három hete jött haza, azóta kétnaponta járok, mert fáj a dereka. Hányingerem van, reggeliznem kellett volna. Tisztában volt vele, persze, hiszen évek óta a kuncsaftom, de külön is felhívtam a figyelmét, hogy idősek otthonában dolgozom, ami fokozott kockázatot jelent. Nem törődött vele. A maszkhoz viszont ragaszkodott, ő is egész idő alatt viselte. Nekem két hónapja felmondtak, pontosabban fizetés nélküli szabadságra küldtek, mondván, kerülni kell az idősekkel a testi kontaktust. A privát kuncsaftjaim közül egy ideig senki sem hívott, elfogytak a tartalékaim. Az utolsó pillanatban jött haza, már a villanyszámlát sem tudtam volna fizetni. Ezt nem mondtam el neki. A lányomnak sem árultam el, hogy a következő hónapban kikapcsolták volna a kábeltévét és az internetet. Az lett volna a valódi tragédia. Állítólag tegnap éjjel is fél háromig volt fent, kivételesen nem netezett, A kőszívű ember fiait olvasta. Furcsa gyerek. Nem tudom ellenőrizni, mit csinál, én tízkor bezuhanok az ágyba. Az apja persze azt az ötvenezer forintot sem fizeti, amit a válás után ígért. Szemétláda köcsög. Tizennyolc évesen még nem láttam, hogy ilyen, minél hamarabb le akartam lépni otthonról. Három éve nem feküdtem le senkivel. Mostanában magamhoz nyúlni sincs kedvem. Ha ez a pasi hozzám érne a combom között, két percen belül elélveznék. Nagyon gáz, hogy ilyenekről fantáziálok. Főleg, hogy ronda, mint a bűn, de a teste legalább kisportolt. Nekem viszont olyan trottyos a seggem, mint egy vénasszonynak, pedig csak harminchárom éves vagyok. Azt mondja, hat hétig teljes karanténban éltek. Csak vásárolni mehetett ki, a legközelebbi boltba, a bolt bejáratát rendőrök felügyelték. Véletlenszerűen igazoltattak is. Később fokozatosan feloldották a korlátozásokat. Amikor a strandok megnyíltak, óriási lett a tömeg. Ezért küldhették ki az informátorokat. Áprilisban félév után hazarendelték Magyarországra, de elintézte, hogy június végéig maradhasson. Budapesten is volt egy informátora, mondja. Magas, hajlott hátú, sovány arcú férfi. Bő szárú, rövidujjú ingekben járt, szövetnadrágban. Hóna alatt reklámszatyrot szorongatott, valami világoskék, lepattogzott felirattal. Először azt hitte, hajléktalan, annyiszor látta az utcán. De túlságosan jól ápolt volt, az ingjeit is rendszeresen váltogatta. Szinte minden reggel összefutottak a Moszkván, a kőpadon ült, újságot olvasott. A negyedik vagy ötödik napon már majdnem biccentett neki, mintha régóta ismernék egymást. A férfi azonban nem vette őt észre, legalábbis úgy tett, elnézett mellette. Estefelé a Lövőház utcán dobozos Borsodit kortyolgatott. A kocsma teraszán ült a Jurányiban. Mindig egyedül, ugyanazzal a reklámszatyorral. Akkor lett gyanús, amikor az Astoriánál előtte szállt ki a negyvenkilencesből, és a Ferenciek tere felé sietett. Követte. Az Európa Antikváriumban lett volna dolga, felhívták a könyvek miatt, amiket rendelt, Görgey Guidó és Thassy Jenő, de inkább a férfi után ment. Egy ideig tempósan haladtak, de a Petőfi Sándor utca bejáratánál a férfi megállt, a telefonját kezdte nyomkodni. Nem okostelefonja volt. Ahogy az apró képernyő fölé hajolt, alakja még jobban összegörnyedt. Elsétált mellette, befordult a Katona József Színház felé, majd a Pilvax utcáján jobbra, lassított, hogy a férfi beérhesse, a Városház utcára kanyarodott, onnan a szűk Vármegyére. Cipői kopogtak a macskakövön, azt gondolta, ha a férfi követi, hallani fogja az ő cipőinek a kopogását is. Itt lett volna az első munkahelye, ezen az utcán, de az interjún leblokkolt, csak másodjára, a következő évben vették fel, amikor a cég már átköltözött máshova. Az Astoria Szállónál hátranézett, de a férfi nem volt ott. Egyszer főiskolás korában eltévedt a környéken, a térképet előre betanulta, az egyik sarkon mégis ­rossz­­ irányba fordult, és nagy kört téve ugyanoda ért vissza. Egyszerűen nem látta, hogy megint a kiindulási ponton vannak. A barátnője hiába győzködte, percekig tartott, amíg újra képes volt tájékozódni. Az Astoria Szálló a német csapatok főhadiszállása volt negyvennégyben, a Waffen-SS-é, kérdezi, hogy tudom-e. Jár az agyam, hátha elő tudok kaparni valamit a gimnáziumi tananyagból, a második világháborút éppcsak érintettük, nem is nagyon érdekelt és mással voltam elfoglalva. Bele voltam zúgva abba a görénybe. A lapockája alatt van egy pont, a szakmában íróbütyöknek hívjuk, biztosan sokat ír, ott mindig találok csomót. Azon sokáig dolgozom, hüvelykujjal, könyökkel, amíg valamennyit lazul. Ez a legfárasztóbb mindkettőnknek, közben a mesélést is abbahagyja, akkor kezdi újra, amikor a nyakához érek. Ezután már úgy tekintett a férfira, mint a saját megfigyelő tisztjére, akinek jelentéseket kell írnia róla, ez a feladata. Hogy kinek, nem tudja. Ha volt olyan nap, amikor nem találkoztak, szinte csalódást érzett. Néha kizárólag azért sétált le a hegyről, hogy összefussanak. Beült a Lövőházban egy italra, figyelte, mikor tűnik fel a férfi. Általában nem kellett sokat várnia, sőt legtöbbször már eleve ott volt. Itták a sört, harapták a pirítóst, lapozták az újságot, néhány méterre egymástól. Különös módon sosem érzett késztetést, hogy megszólítsa. A napokban jutott eszébe, hogy akár fordított is lehetne a felállás. Hogy a férfi a megfigyelt, és ő a megfigyelő. Hiszen a másik szempontjából ő ugyanúgy naponta feltűnik a szokott útvonalakon, helyszíneken. És a villamosról is ő szállt le később. De hát ő tudja magáról, hogy nem INFORMADOR, nem kapott ilyen utasítást senkitől. És nem is jelenti senkinek. Illetve most mégis, nekem. A homlokával fejezem be. Lehunyja a szemét, a halántékán lévő gödröket körkörös mozdulatokkal masszírozom. Lassan emelkedik fel, ez szabály, a vérnyomás miatt, iszik, a zuhanyozóba megy, ahol másfél órája még én folyattam magamra a vizet. Ezt még meg kell várnom, ezt az utolsó zuhanyozást, csak ezután enged el.

Árnyékuk itt maradt - Vámos Miklós kínos témákról

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.09.12. 14:12

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
„A mai világ az ellen dolgozik, hogy rendesen átéljük, ami bennünk zajlik, nehezen sikerül mély emberi kapcsolatokat kialakítanunk” – mondja Vámos Miklós, amikor a héten megjelent új regénye, a vészkorszakot és a jelent egy védett ház történetével összekapcsoló Dunapest kapcsán kérdeztük a holokausztról és személyes érintettségéről.
Elsőként a holokausztdiskurzushoz való kapcsolódását említeném, ami megragadhatóvá teszi számomra a Dunapest című új regényét. Hiányérzete volt e téren és szükségesnek érezte a saját nézőpontjának az ábrázolását?  A holokauszt nagyon nehéz téma – mindenkinek. Azoknak is, akik családilag érintettek benne, azoknak is, akik nem. Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynél otthon egysze­rűen soha nem esett szó arról, hogy valaki netán munkaszolgálatban volt, vagy a nagyszülők azért hiányoznak, mert a holokausztban eltűntek. Csak nagyon idős nénik ejtették ki azt a szót a környezetemben, hogy zsidó – de azt is úgy, hogy közben visszafelé szedték a levegőt, óvatosan, finoman, félénken, mert ugye ez titok. E helyett a szó helyett sokszor azt mondták, unser, azaz a mienk. Nem vettem az adást ilyenkor, mert nem tudtam, hogy az én családom is érintett. Anyám azt állította, hogy ők szlávok, és elhittem neki, mert Ribárszkynak hívták. Apám meg egyszerűen nem volt hajlandó sem erről, sem másról mesélni. Ehhez hozzátartozik, hogy ő Rajk László egyik titkára volt, ezt sikerült megúsznia. Előtte munkaszolgálatos volt Tambovban, éppen ott, ahol Örkény István is. De erről gyerekként még nem hallottam. A gimnáziumban tudtam meg, hogy érintett vagyok, addig éppen ugyanúgy zsidóztam, mint a többiek. Az egyik első, Kisfiúk és nagyfiúk című novellámból Juhász Ferenc saját kezűleg akarta kihúzni a zsidó szót, ami megdöbbentett, hiszen az éppen arról szólt, hogy az iskolában az egyik gyereket lezsidózzák. Azt mondta, használjak más szót. Nem értettem, ez hogyan volna lehetséges, de mindenképp erős jel volt számomra, hogy a zsidóság kínos téma. Másodgenerációs érintett vagyok, és a mai napig szenvedem a holokausztot, sokat álmodom róla, szorongok, hogy visznek – erről már írtam is, de még soha nem ilyen mélységben, mint most. Mindig is éreztem, hogy nekem ezzel valami teendőm van, de nem tudtam, hogyan, és egyáltalán, mi lenne az a teendő. A regényírásnál nem úgy megy, hogy elégedetlen vagy valamilyen közéleti párbeszéddel, s akkor írsz arról egy regényt. Az olyan régimódi mesélő, amilyen én vagyok, akkor ír meg valamit, ha úgy érzi, van neki egy története, amibe beleszeretett, és ha azt megírja, akkor a világnak jobb lesz. És ön milyen történetbe szeretett bele?  Nem is egy, hanem egyszerre két történetbe szerettem bele. Engem mindig nagyon érdekelt, hogy az enyémtől különböző életkorúakról vagy neműekről, vagy nemzeti hovatartozásúakról írjak, tehát nálam fiatalabbakról, idősebbekről, nőkről stb. Volt egy nagyon távoli rokon-ismerős, egy Angliában élő francia nő, mint a regényemben Linda, s az ő történetét akartam megírni. Tudtam, hogy a férje annak a híres és népes magyar zsidó családnak a sarja, akik tulajdonképpen bevezették a kapitalizmust Magyarországon, csak ő a szegényebb ághoz tartozott, és kimenekült Angliába feleségestül. A másik történet, gondolom, a Pozsonyi úti luxusbérház volt, az egybeépített 38–40. számú, ami közül az utóbbi a vészkorszakban svájci védett házként adott menedéket sokaknak.  Amikor 1979-ben beköltöztem ebbe a házba, semmit nem tudtam a történetéről, csak azt, hogy az egyik tervezője Hofstätter Béla, mert a neve ki volt írva az előcsarnokban, s ugyan a betűk már lehullottak, de a sötét árnyékuk ott maradt. Valakitől hallottam, hogy itt a ház közelében lőtték be őt is a Dunába. És ez a nyers és vad jelenet mindig izgatta a fantáziámat, hogy valakit odavezetnek a vízhez, ő pedig visszanéz a háta mögé a kedvenc művére. Később véletlensze­rűen­ olvasmányokból megtudtam, hogy nemcsak tervezte a házat, hanem ott is lakott. Ráadásul az én kis lakásom, amit afféle műteremnek használok, a Hofstätter-lakásnak volt a része. Minden valószínűség szerint ugyanazt a parkettát taposom, mint ő annak idején. Ez olyan erősen hatott rám, hogy elhatároztam, ez a ház lesz az egyik főszereplője a regénynek – a két idősík, ’44 és a jelen közötti kapcsolat, ahol az előbbiben Carl Lutz és Raoul Wallenberg embermentő tevékenységét is megírhatom. Mindketten sokkal nagyobb emlékművet érdemelnének a jelenleginél. A svájci alkonzul és a svéd követségi titkár emberek tízezreit mentő érdemei elévülhetetlenek, de érdekes momentumnak tartom, hogy a regényben mindkettőjük szerelmi életét is bemutatja. Ez nem kezdi ki mégis az emlékezetüket?  Miért ne lehetne a hősöknek nemi életük? Amit Carl Lutzról leírtam, az tény. Szerelmes volt a házvezetőnőjébe, s miután elvált, el is vette feleségül. Wallenbergről is tudni lehet, hogy magas, jóképű férfi volt. Életszerűtlen, hogy ne bomlottak volna utána a nők, de erről valójában nincs ismeretünk, az ő szerelmét elképzeltem. Úgy éreztem, illik ebbe a regénybe.
Említsünk meg még egy szereplőt, a Dunát. Bár a folyóról általában nem a beléje lőtt emberek jutnak először az eszünkbe, a regénye kifejezetten megfordítja ezt a viszonyt. Önnek személyesen milyen kapcsolata van a folyóval?  Mindig nagyon szerettem a Duna nevű folyót – meg az összes többit is. Ha választani kell, a folyó a kedvenc vizem, nem a tó, biztosan nem a Balaton és nem is a tenger. Egy folyó a maga állandó mozgásával és sodrásával közelebb áll az egyéniségemhez. Már legkisebb gyerekkoromban is levittek a Dunára horgászni, sokat eveztem, a mai napig van kenum, kajakom. Egy író kolléga mondta: ott van a hazánk, ahol nem azt mondjuk, folyó, hanem a nevén nevezzük. Nekem ez a hazám, a Duna pedig központi helyet foglal el benne. Az a bizonyos Pozsonyi úti ház is a Duna partján áll. A regény eredeti címe az volt, hogy Órákig a Dunában, de ez bizonyos poénokat lelőtt volna, így az egyik főszereplő nyelvbotlása révén lett Dunapest. Külföldi ismerősökkel levelezve néha magam is így szoktam nevezni a városom: Dunapest. Néha meg ezzel zárom: „Üdvözlet Budabestről”. Szép Ernő és Heltai Jenő is a Hatvany Lajos építtette ház lakója volt ’44-ben. Az írók jelenléte mennyire befolyásolta a történetét?  Arról, hogy Hatvany Lajos építtette a házat, már azelőtt tudtam, mielőtt odaköltöztem. Gyerekkoromban mutatták idősebb emberek a felső rakpartról, hogy az ő tetőteraszán fák állnak, amit akkor nem is értettem, de izgatta a fantáziám. Hogy Szép Ernő és Heltai Jenő is itt élt átmenetileg, arról már a regény megírása, anyaggyűjtés és kutakodás közben értesültem, szerencsés módon. Németh Gábor író kolléga hívta fel a figyelmemet, hogy a munkaszolgálatot megjárt Szép Ernő Emberszag című könyvében lehet utalást találni a Pozsonyi úti lakásra. Heltai Jenő ez időszakban írt, Négy fal között című naplóját is haszonnal forgattam. Így kerültek ők ketten a cselekménybe. „Fiction és non-ficton szeszélyes gubanca” – írja amolyan prológusként a könyv elején a regényről. És valóban, a klasszikus regény záró része, epilógusa konkrétan kilép a regény keretei közül, tényirodalomként számol be a szereplők utóéletéről, s nem utolsósorban az ön és családja kapcsolódásához a történethez. Miért ez az elválasztás?  Összekötés inkább, nem elválasztás. A regény figurái, ha történelmi alakokról mintázódtak is, mégiscsak kitaláltak. Be akartam mutatni, mennyire szoros személyes közöm van az egészhez. Ezt pedig nem lehetett máshogy, csak így: a kitalált szöveg után vallomás következik. Ám azt hiszem, az érzelmi túlcsordulás itt nem költői magasságokba, hanem a realitás még egyszerűbb, hitelesebb szintjére vezet. Ha már a kötődések: a regény jelenének idősíkján szereplő, harmincas éveikben járó fiatalok mintha nem tudnának bánni az érzelmeikkel, a kapcsolataik erősen fogyatékosak. Generációs kritika lenne ez az ön részéről?  Én soha nem kritizálom a világot, inkább ábrázolom. És mi a helyzet a negyvenesekkel, az ötvenesekkel, a hatvanasokkal? Az ő érzelmi életük talán rendben van? A XXI. század első harmadában kevesen tudnak elmélyülni érzelmeikben. A mai világ az ellen dolgozik, hogy rendesen átéljük, ami bennünk zajlik, nehezen sikerül mély emberi kapcsolatokat kialakítanunk. Ebből a szempontból kifejezetten rossz állapotban vannak Magyarországon az emberek, torkig vagyunk türelmetlenséggel és negatív indulatokkal. Ezt a járvány a végsőkig fokozta, bármit csinálsz, ami valakinek nem tetszik, azonnal szóba kerül anyád. Ezt nem lehet nem észrevenni. Ennek ábrázolása tehát semmiképpen nem a fiatalok ellen szól. Sőt, ha most körülnézek az országban, a húsz körülieket látom a legbiztatóbbaknak, ők némi reményre adnak okot.