Cuba libre! (Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió)

"Miközben a Castro fivérek épp Batistával méregetik egymást és szerszámaikat össze, az ’50-es évek végi Havannájának éjszakai élete fűszeres és fülledt erotikát sugározva kínálja fel magát az olvasónak"

Kubával most találkoztam össze igazából harmadszor (Alejo Carpentier Barokk zenéje nem számít, mert az Velencében játszódik). Először a kilencvenes évek közepén töltöttem viszonylag sok éjjeli órát a pécsi Uránváros ’70-es éveiből itt ragadt, Kuba nevű presszójában, ám ott daiquiri helyett fröccs volt a sláger, valamint az élőzenének csúfolt szintetizátoros bácsi billentyűfutamai, amit igyekeztünk minél előbb kiűzni a hallójáratainkból – többnyire sikerrel. Ebben sokat segített a „valóban” karibi (de legalábbis izaurai) hangulatot árasztó óriási falfestmény elmélyült szemrevételezése, melyen kávébőrű nádvágók keservei sugalmazták, mekkora jótétemény is a Castro-féle forradalom a világnak…

Másodjára említendő, amikor 2015. szeptember 9-én a dunai állóhajó bendőjében oly közel kerültem régi ájdolomhoz, melyre még korábban semmilyen Slayer-koncerten nem volt példa. Ugyanis Dave Lombardo, az 1965-ben Havannában született dobos nem az ultimatív thrash metal csapattal, hanem saját jazz-progresszív triójának, a Philmnek az élén adott koncertet, mondhatni a frontján, a színpad közepén és elején ütötte a bőröket, s nem lehetetlen, hogy kubai ritmusok is becsempésződtek az előadásába, amit az első sorban állók között élvezhettem.

S akkor harmadjára: Infante trükkjei.

Ha Pécsett a hölgytársaság elbűvölése és a félhomályos-részegült pillanatok, a folyón pedig a zeneiség játszották a főszerepet, akkor a Trükkös tigristrió mindezen Kuba-impressziók summázataként, hatványra emeléseként fogható fel – irodalmi formában. (Nem, egyáltalán nem, nem fogható fel: felfoghatatlan, majdhogynem befogadhatatlan…)

Miközben a Castro fivérek épp Batistával méregetik egymást és szerszámaikat össze, az ’50-es évek végi Havannájának éjszakai élete fűszeres és fülledt erotikát sugározva kínálja fel magát az olvasónak – politika nélkül. Szándékoltan, mert az akkor már Európában élő Infante 1967-ben megjelent regénye egy alternatív Kubát épít havannai szlengben beszélt kubai spanyol nyelven, sziporkázó módon. A világteremtés karneváli, cirkuszi, show-műsorszerű, jóféle rumban áztatott (jéggel és citromkarikával), ahol néger, mulatt és fehér egyaránt ropja a lüktető ritmusokra – miközben olyan nyelv munkál itt, ami sok spanyol nyelvű szerző mellett főként Proust, Joyce, Fitzgerald és Hemingway szóvállain pihen, még ha parodisztikusan, karikírozva, kicsavarva, kibelezve is. No meg főleg a fordító, Kutasy Mercédesz magyartudásán és leleményességén alapulva.

A Roberto Bolaño 2666 című regényét is magyarító műfordító kérdésünkre, hogy mennyire szabadon kezeli a fordítandó művet, így felelt: „Nem az a kérdés, hogy milyen fordító vagy, hanem az, milyen a mű, amit fordítasz. Mert hiába a műfordítói alázat, a pontosságra való törekvés, ha a mű éppen ezeknek áll ellen. (…) Az élete utolsó 40 évét londoni száműzetésben élő kubai szerző – belőle írtam a doktorimat – Joyce-szerűen újraalkotja Kubát. A kubai emberek beszédmódját fonetikusan írja, létrehoz egy új nyelvet, ami hihetetlenül szójátékos, vicces, szinte még a »Jó reggelt!« sem csupán egyszerű köszönés, van vagy másik három jelentése – tudós fordítóként képtelenség lefordítani. (…) Gátlástalannak kell lennem, újra ki kell találnom nemegyszer a szöveget, attitűdfordítást kell végeznem.” („Egyszerre gátlástalan és szemérmes”, Népszava – Nyitott mondat, 2019. május 10.)

S nem vitás, gátlástalan szövegorgia tartja révületben azt, aki a könyv első hatodán (vigyázat, mély víz!) hüledezve túljut, s immár valamelyest képbe kerül az éjszakai utcákon autóval száguldozó, az idővel hadban álló színész, a kongajátékos, az író/újságíró, a fényképész és a főállásban nyelvi zsonglőr történeteit, (szerelmi) kalandjait, hódításait, gegjeit olvasva. Melyek túlhabzó nyelvi áradásaik, egymást érő beszédcunamijaik által azért így is újra meg újra maguk alá temetik a betűtengerben kapálódzót. Mindeközben a regény a (holt) szerző és (az élő) fordító ujja köré csavarintja és rajongóvá teszi az (élőholt) olvasót. (Ford. Kutasy Mercédesz. Jelenkor Kiadó, 2020. 575 o.)