A Népszava fotóriportereként rengeteg emberrel találkozom, ezért egy ideje megbékéltem a tudattal, hogy előbb vagy utóbb én is elkapom a koronavírust. Mint kiderült, ez előbb következett be, mint vártam. Szeptember hetedikén szinte előírásszerűen produkáltam a fertőzés tüneteit: belázasodtam, 38 fokot mutatott a hőmérő, majd jött az irtózatosan erős fejfájás, még a szemgolyóim is belesajogtak. Azután pedig elkezdtem nem érezni a szagokat. Különös érzés, amikor a mentolos kenőcs láttán tudja az ember, hogy mit kellene érezni, de nincs nyoma a jól megszokott, erős illatnak. A láz és a fejfájás enyhítésére az Algopyrin is elég volt, de attól a szaglás nem tért vissza egy csapásra, és a fáradtság sem múlt el: lényegében huszonnégy órát aludtam egyhuzamban.
Ébredés után hívtam a háziorvosomat, de őt nem sikerült elérni, csak a helyettesét: C- meg D-vitamint ajánlott. Azért, hogy minél előbb bizonyossá váljon, koronavírusos vagyok-e, a gyorsabb eredménnyel kecsegtető, de fizetős magántesztelést választottam. Csütörtökre szinte teljesen eltűntek tüneteim: saját autóval, maszkot, kesztyűt viselve, senkivel sem érintkezve hajtottam a laborba, ahol – mivel minden páciens időpontra érkezik – üres váróterem fogadott, így fertőzni és fertőződni sem volt esély. A védőfelszerelésbe öltözött nővér a korábbi tünetek alapján kedvesen jelezte: „Ez tuti covid.” Azért ledugta a torkomba a mintavevő pálcát – kellemetlen procedúra, de azt mondják, még mindig sokkal kevésbé rossz, mint az „orros” teszt.
A nővérnek persze igaza lett: szeptember 11-én, péntek délután megjött az eredmény: Covid pozitív.
Kérdések sokasága ötlött az eszembe: Kikkel találkoztam? Kinek kell szólni? És milyen hatóságot kell értesíteni? És egyáltalán, mit kell mondani, a rokonoknak, barátoknak, kollégáknak? Szia, ne akadj ki, de lehet, hogy megfertőztelek? Szerencsére kontakjaim közül senki nem betegedett meg, és mindenki nyugodtan, megértéssel fogadta a hírt, hogy esetleg megfertőztem.
Közben egy másik szálon is felpörögni látszott a Covid sztorim. A tesztemet elkészítő magánklinika a pozitív eredményről értesítette a hatóságokat. Egy nappal a pozitív teszteredmény után, szombat délelőtt egy udvarias rendőr-hadnagy ébresztett telefonon: adategyeztetés után arra volt kíváncsi, hogy kikkel találkoztam a tüneteim megjelenése óta, illetve az azt megelőző két napban, továbbá van-e, akivel egy háztartásban élek. A kérdések megválaszolása után közölte, hogy az ő kompetenciája eddig terjed, a határozatot a házi-karanténról és a további tudnivalókat a Nemzeti Népegészségügyi Központtól fogom megkapni később.
Mivel hétfő délelőttig nem jelentkezett a népegészségügyi központ, felhívtam a koronavírus zöld számot. Itt pillanatok alatt kapcsoltak egy készséges ügyintézőhöz, aki felvilágosított: a járványügy nem fog megkeresni, nekem kell jelentkeznem az illetékes járási hivatal népegészségügyi kirendeltségén telefonon, amelyhez kaptam is tőle egy számot. Ha csak a tizenkilencedik próbálkozásra is, de elértem a járási hivatalt, ahol két újabb telefonszámot adtak, mondván, azokon kell jelentkezni a területi vírus-akciócsoportnál, egyúttal elnézést kértek a rengeteg fertőzött miatt döcögőssé vált ügyintézésért.
A két telefonszámot hétfőn összesen 48 alkalommal hívtam: zömében foglaltat jelzett, amikor pedig kicsöngött, senki nem vette fel. Kedd estig nem hívtak és én sem értem el a hivatalt, így annyi biztos: karanténom továbbra is csak önkéntes, nem pedig hatósági. És háziorvosom utasítása szerint tünetmentesség esetén szeptember 20-ig tart – ha csak addig fel nem figyel rám és másként nem rendelkezik a járványügy. Amúgy a jelek szerint nem csak én nem számítok: páromat, akivel együtt élek, senki nem kereste, ő maga jelentkezett a háziorvosnál. Kért is neki egy tesztet hétfőn, de kedd estig nem történt semmi sem. Most várunk az önkéntes karanténunkban, hogy megcsörrenjen a telefon.
