Előfizetés

Mostohagyerekünk, a bérlakás

Nagyon nehéz értelmezni a XX.-XXI. század gazdasági változásának irányait. Nem szeretnék Y. N. Harari babérjaira törni a változási irányok értelmezésében, azonban tisztán látszik, hogy a növekedés gazdasága még sokáig meghatározó lesz. Az is elfogadott, hogy a világ lakosságának  65 százalék feletti része fog hamarosan városokban lakni. A technológiák és mesterséges intelligenciák fejlődésével szűkül az emberek szerepe a közvetlen termelésben, de akár az egyéb szolgáltatások elvégzésében is. A városi lakosság egyre inkább fogyasztóként fog szerepelni a sakktáblán. Hozzáadottérték-teremtő szerepe, jövedelemtermelő képessége bizonyos „ember-ember” közötti interakciókra szűkül. Természetesen a kutatás-fejlesztésben és a kultúra teremtésben, közvetítésben megkérdőjelezhetetlen marad a fontossága. A tartalmas élet alapja a lakhatás. A családok az egyének életviteli biztonsága a "habitat". A lakhatási színvonal kérdése ebben a megközelítésben mellékes, hiszen kortól, hovatartozástól, tehetségtől függően ezt az egyéni igény határozza meg. Az már valóságos kérdés, hogy a lakhatási területek hogy illeszkednek a városi szövetbe, ez viszont városüzemeltetői és városfejlesztői szakmai kérdés.  A lakhatás biztosítása ugyanakkor makrogazdasági érdek is. Az ember a makrogazdasági diszpozíciós rendszerszemléletűségben (körkörös gazdaság) az igényeivel, az életvitelével, motiválhatóságával meghatározója a rendszernek. Ő generálja a pénzforgalmat. Magyarán ha egy gazdaság fejlődni akar, nem tarthatja mélyszegénységben a lakosságát. Tehát az emberek lakhatását kellő színvonalon biztosítani igenis makrogazdasági és persze piaci érdek. A nemzetek zömmel valamilyen értéknyilatkozathoz kapcsolódó, azt leíró alkotmánnyal rendelkeznek, és ha egy nemzet felismerte a polgárainak gazdasági erejét, és az értékrendjének része a család intézményének paradigmája, akkor ezt a státuszt az alkotmányában jelzi. Ez pedig a lakásgazdálkodás forrásallokációjának új terét jelenti. Ez a lakásgazdálkodás közszolgálati státuszba emelése. Ez a Grál, ezzel minden a habitattal kapcsolatos feladat kezelhető lenne. Anno ez maradt ki a magyar Alaptörvényből, amely az alábbiak szerint kezeli a kérdést a Szabadság és Felelősség című szakasz XXII. cikkében, amely a méltó lakhatás területén fogalmazza meg az állam elkötelezettségét és polgárainak jogait. "(1) Az állam jogi védelemben részesíti az otthont. Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa. (2) Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését, továbbá a közterület közcélú használatának védelmét az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani." A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi törvény szabályozza az önkormányzatok kötelező feladatkörét. Idetartozik a lakás- és helyiséggazdálkodás. A közszolgáltatások besorolására nincsen nemzetközi statisztikai kódrendszer, az államigazgatási tevékenységek besorolására viszont van: a kormányzati funkciók osztályozási rendszere, angol rövidítés szerint COFOG. Ezen a listán szerepel a Habitat, méghozzá ilyen felosztás szerint: lakás, közterület-kezelés, ivóvíz-szolgáltatás, közvilágítás. Tehát a lakásgazdálkodás (szociális bérlakások, lakástámogatási rendszer) legfeljebb a helyi közszolgáltatások egyik típusa, fedezete az önkormányzatok bevétele. Egyszóval a közszolgáltatási státusz elérésének módja a lakhatás alanyi jogúvá tétele lenne. Nem elég a ”törekszik” szó! Ez teremtheti meg azt a lehetőséget, hogy ez a feladatellátás - függetlenül attól, hogy önkormányzat vagy a magánszektor ad-e bérbe - szabályozott feltételekkel és minőségben, de az állam által részben finanszírozott módon, mindenképp támogatva legyen. Mint bármely más közszolgáltatásnak, ennek is rezsidíjasnak kellene lennie. (A közszolgáltatás lehetőségeit az EU már korrektül szabályozza, lehetőséget ad a piac részvételére.) A jogszabály szerint „a közfeladatért viselt állami felelősség elképzelhető úgy is, hogy a feladat ellátását a kormányzat egy piaci szolgáltatótól vásárolja meg, vagy jogszabállyal lehetővé teszi, hogy a piaci szolgáltató ezen a területen megjelenjen. Az utóbbi esetben a hatóságok azt vizsgálják, hogy a szolgáltató pénzügyi, szakmai, szervezeti és egyéb szempontokból alkalmas-e a feladat ellátására. Amennyiben igen, akkor megkapja az engedélyt a tevékenységre. Az állam a feladat ellátását úgy is rábízhatja a piaci szereplőkre, hogy eladja nekik az eszközök tulajdonjogát vagy vagyonkezelési, használati jogot biztosít nekik.” Az állam azonban a feladatátadásnál, mint ahogy ezt már fent olvashattuk, ez esetben érvényesíteni tudja a különféle elvárásait és biztosítéki igényeit. Így tehát aki lakásgazdálkodási közfeladatot lát el, csak államilag szabályozott bérbeadói gyakorlatot folytathat a használatra, az időtartamra és a díjszabás mértékére. Természetesen itt érvényesítheti az energiahatékonysági elvárásait, de még a környezeti ellátottság elveit is. Alapvetően ezek a piaci bérlakás gazdálkodókra vonatkoznak, de ideális esetben ezek a feltételek az önkormányzatokra is kötelezőek lennének. Ebben az esetben, figyelembe véve a fenti idézetet is, az üzemeltető társasági forma igen változatos lehet. Pl. lennének osztrák mintájú lakásszövetkezeti bérlakások , vagy a XIII. kerületi önkormányzati bérlakás konstrukciók is érvényesülhetnek. De újra előkerülhetnének a nagyvállalati szolgálati lakások ugyanúgy, mint a befektetőcsoporti bérpaloták. Azonban félreértés azt gondolni, hogy az alanyi jogúság azt jelenti, hogy mindenki kap lakást: sokkal inkább azt, hogy megéri mindenkinek lakást adni - a maga jövedelmi viszonyainak megfelelően. Cikkem elején az állam jól felfogott gazdasági érdekére, az új, körkörös gazdálkodási rendszer által biztosított társadalmi hasznosulás forintosítására hivatkozva érveltem. Ez adta az alapot arra, hogy keressük az üzleti bizonyítékát és megoldását annak, amit szociálisan és emberileg már régóta keresünk. A lakhatás színvonalas biztosítása nemzeti és makrogazdasági érdek. A forrásallokáció azonosítása és a közszolgáltatási státusz kulcsot ad a finanszírozásra és lehetőséget a piac átfordulására, a lakhatás bérlakásokkal történő megoldására. Nyilván fontos elemezni a lakásmobilitás szociális és gazdasági előnyeit és a bérlakásépítés hatalmas piacélénkítő hatását. Ellenérvként azt is fel lehet hozni, hogy a magyar emberek "felhalmozás kultúrája" a tulajdon iránt van bizalommal. Én egy új irányt szerettem volna mutatni.

Már győztetek!

Mondhatjátok, butaságokat írok, hiszen az Alma Matereteket még nem adták vissza nektek. Feltehetitek azt a kérdést is: miért írok rólatok, miért írok nektek? Mindig csodáltalak titeket, az előadásaitokat, a filmes munkáitokat. Most pedig olyan, mintha egy lennék veletek és közületek. És tudom, nem vagyok egyedül ezzel. Valami olyat mutattatok az elmúlt napokban, amelyhez foghatót sokan nem éltünk még át. Azt, hogy létezik egy jobb Magyarország annál, mint amit ismerünk. Azt, hogy sokkal jobbak vagyunk annál, mint azt mások a gyűlöletkampányaikkal, a megbélyegzéseikkel bizonyítani szeretnék. Megmutattátok, hogy léteznek azok a jó dolgok, amelyek, ha most egyelőre nem is, de hosszútávon képesek legyőzni a rosszat. A mesékből pedig tudjuk: a jó mindig legyőzi a rosszat. És ti jók vagytok! Nagyon jók. Már vagy százszor néztem végig az egyetemfoglalásotokat bejelentő rövid, zenés klippet. Már a „kicsi vagyok én, majd megnövök én” füttyszó a csengőhangom. Nézem a felvételt, ahogy ti, öreg és jelenlegi diákok, közösen énekelve búcsúztok tanárotoktól, Máté Gábortól, a Katona József Színház igazgatójától. Kevés meghatóbb, felemelőbb képsort láttam az elmúlt hónapokban. Végül ott álltam veletek a 2 éves kislányommal, a közel 4 éves kisfiammal, a feleségemmel és a barátainkkal az Erzsébet hídnál, a rakparton a láncban. Felemelő, szabad, közösségi és jó élmény volt. Olyan, amit nem fogunk elfelejteni. Ma már komolyan gondolom azt, amit előtte csak félig: történelmet írtatok. Az elmúlt napokkal biztosan.  Elindítottatok valamit, amit már nem lehet megállítani. Hiába a médiatúlsúly, hiába a propagandagyár, hiába a rengeteg pénz, és hiába az erőszakos, zsaroló, zsarnokoskodó hatalom.  A szalagrészünket hazavittük. Az a tervem, hogy behozom az irodámba. Így mindennap látom majd, miről fog szólni minden egyes napunk a következő hetekben, hónapokban és években. Addig ugyanis, amíg a legkisebb, szerencsét próbáló mesehős nem nyeri el a jutalmát, még sokat kell dolgoznunk. Addig, amíg végül a jó győz a rossz felett, sok a teendőnk. Nekünk, veletek, értetek. És azokért is, akik most még nem tudnak velünk jönni.  Köszönjük nektek volt és jelenlegi diákok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, hogy megmutattátok, hogy lehet ezt másképpen is. Lehet ezt szabadon és jól is. Úgy, ahogy csak a győzteseknek sikerül. Ti pedig már azok vagytok! Legyetek rá büszkék, és legyenek rátok büszkék a tanáraitok, mestereitek, szüleitek is.  Ne álljatok meg! Mellétek álltunk, segítünk továbbmenni. Segítünk lebontani a nemzeti, keresztény mázzal leöntött hatalmi centrumot. Segítünk, és nem csak adományokkal. Együtt majd visszaadjuk az oktatóknak, kutatóknak az egyetemeiket, kutatási programjaikat. Megteremtjük az oktatás, a kutatás és a művészetek önállóságát, függetlenségét és szabadságát. Sőt biztosítjuk is a hozzáférést ezekhez, hogy ne csak néhány kiváltságosnak jusson belőlük. Ha kell, akkor - ahogy a XV. kerületben már most - támogatást adunk a független és szabad műhelyeknek, közösségeknek. Végül majd közösen létrehozzuk a felsőoktatás, a kultúra és a hallgatók valós érdekképviseleti rendszerét. Nem elég csak most cselekedni, meg is kell akadályozni, hogy ez még egyszer megtörténhessen.    A chartátoknak igaza van: „Az egyetemi autonómia évszázadok óta megkérdőjelezhetetlenül fontos és nélkülözhetetlen egyetemes érték, amely az európai kultúrában gyökerezik; és mint ilyen, a magyar jogállamiság és demokratikus értékrendszer szerves részét képezi.”  Az igazi győzelem az lesz, ha mindez meg is valósul. Ez a feladatunk.  

Újhullám

Andrej Babis cseh miniszterelnök szokatlan gesztust tett a hét elején. Elismerte, követett el hibákat a koronavírus kapcsán, országa túl hamar nyitott, nem vette figyelembe a járvány kockázatait. A mai világban ritka az ilyen önkritikus beismerés, s eddig a cseh kormányfő sem őszinteségi rohamairól volt ismert. Egyáltalán, manapság egyre kevesebb olyan politikai vezetőt találunk a világban, aki képes lenne az emberi gesztusokra, és a politizálást ne a hazugságok, a mocskolódások, a pökhendiség, vagy éppen a társadalom megosztása szinonimájaként gyakorolná. Boris Johnson brit kormányfő is ékes példája annak, hogyan viselkedik egy - eufémizmussal élve – „újhullámos” politikus. A brit kormányfő egyenesen kérkedik azzal, hogy a belső piaci törvény elfogadása esetén felrúgja az Európai Unióval nagy nehezen megkötött kilépési megállapodást, amit tavaly még ő maga is lelkesen üdvözölt. Abban a Nagy-Britanniában történik mindez, amely oly büszke történelmi személyiségeire, nagyformátumú politikusaira. Igaz, Johnson legalább annyit elért, hogy egy platformra hozta az egykori brit kormányfőket, akik pártállástól függetlenül ítélték el a lépését. A pökhendiség mellett a nagyzási hóbort is sok mai politikus kirívó sajátossága. Az amúgy sem kivételes szerénységéről ismert Donald Trump például megjegyezte, kijárna neki a Nobel-békedíj. Mit sem törődve azzal, hogy megérdemli-e az elismerést egy olyan politikus, aki tudatosan szítja a társadalmi és etnikai feszültségeket a saját országában. De az amerikai elnök egyébként sem az igazmondás híve, közismert, hogy már sok tízezerszer állított valótlant. Lepereg róla, ha a hazugságaival szembesítik, gyorsan kitalál valami „magyarázatot”, amivel mindent ráken a politikai ellenfeleire. A legnagyobb baj azonban az, hogy ez a politikai stílus, pontosabban stílustalanság teljesen általánossá, itthon pedig évek óta elfogadottá, mondhatni normálissá vált. Alapállás lett, hogy a cél szentesíti az eszközt, és az eszközbe minden erkölcstelenség belefér. Kit érdekel?