Nem fontos

Ez az öregek baja, de a fiatalok hadd éljenek legalább! – vágta ki a tromfot a harmincas taxisofőr, és a visszapillantóból figyelte a hatást. Július vége volt, a testvéremmel egy idősotthonbeli látogatás után igyekeztünk haza, és az autó hátsó ülésén épp azt latolgattuk, ha ne adj isten újra fellángolna a járvány, az amúgy példásan vezetett intézményt megint hermetikusan le kell majd zárni. És még ez sem életbiztosítás. Farkasszemet néztünk a tükörben: rajtunk volt maszk, őrajta persze nem.

Ezt a taxisofőr mentalitást követi most a magyar állam is, és ennél ijesztőbbet elképzelni sem lehet. Amikor az a nagy bejelentés szeptember 12-én, hogy október elsejétől majd - nem definiált személynek, nem létező eszközzel - kötelező lesz lázat mérni az iskolába való belépés előtt, akkor az emberen óhatatlanul úrrá lesz a szorongás. Kerek fél év alatt erre jutottak? Hogy ha az emberek nem akarnak otthon maradni, utálják a zoomon beköszönő tanító nénit meg az idősávokat a boltban, akkor ne csinálják? Akkor vonjunk vállat, aztán majd csak vége lesz valahogy?

Az időseket persze megvédjük, mondja Orbán vállveregetőleg, aminél hiteltelenebbet nem mondott az elmúlt tíz évben, pedig komoly a verseny. Ő ne tudná, hogy az időseket a svédek sem tudták megvédeni, pedig ott nem félszemélyzettel járatják fullra az idősotthonokat, és létező fogalom az otthoni segítés, az otthonápolás, sűrűre van szőve a szociális háló, sőt az egészségügy is megbízható színvonalon működik? Tudja. Csak most nem is tesz úgy, mintha érdekelné. A másfélmillió taxisofőr, aki konzultált vele, megerősítette, hogy most nem ez a fontos.

Most már kár is lenne elkezdeni magyarázni, hová vezet az, ha egy országban felülről diktált alapértékké válik a szolidaritáshiány. Elindultunk az úton, a saját szemünkkel fogjuk látni.