Nézem az aktuális propagandistát, sorolja a számokat, milyen intézkedéseket hozott, s mennyit költött az állam a munkahelyek megmentésére, s hány százezer állást sikerült ezzel megtartani. A kormány mellé szegődött médiumokban jólfésült, elégedett-fölényes arcok magyarázzák a sikert, Európa irigykedik, a világ belesápad, az ellenzék megsemmisül, Alice nem járt ilyen Csodaországban, na.
Látom aztán a nyugdíjas tanítónőt a piacon három szem szilvával, az óvónőt a boltban két májkrémmel, a kukából sörös dobozt turkáló egykori villamossági gyári munkást, s a fiatalasszonyt a hetivásár hátsó szegletében, a bolhapiacon, ahol egyszer-kétszer-sokszor levetett téli dzsekit próbál a három gyerek egyikére. Szerencsére kettővel ezelőtt még osztrák kisiskolás hordta, aki minden télre újat kapott, kopottas ugyan, de meleg, s ez a fontos. No meg az ára, hiszen tizedébe kerül, mint a boltban, s a harmadába, mint a turkálóban, különben esély sem lenne felöltöztetni a három, mindent rendre kinövő kölyköt.
És szerencsére akad is még a méretében, bólogat az eladó is, két hét múlva már neccesebb lesz, ugyanis zárva a határ, az osztrák hiába készíti össze a pakkot, nem lehet érte menni, s így nem lesz használt tévé, laptop, bicikli, tűzhely, mosógép, kabát, csizma, edzőcipő. Maradnak a hazai lomtalanítások, már ha a hatóságok szemet hunynak, s nem büntetik. Ha pedig ez a forrás is elapad, akkor a lomizónál elmarad a vacsora, a középső gyerek pedig megpróbálja átvészelni a telet a kinőtt télikabátban. Amit majd megörökölhet a legkisebb, vagy a hetivásár hátsó traktusában várja újabb gazdáját, s csak amikor az anyag végleg megadja magát, kerül ki a körből. Akik viszont próbálgatják, benne maradnak, a lomivilágból legalább olyan nehéz kitörni, mint most átkelni a határon.
Alice sohasem jut el Csodaországba.