Ahmed Maitík, a nemzetközileg elismert líbiai kormány második embere, vélhetően azt várta, hogy hősként fogják ünnepelni, amiért kiegyezett a felkelőkkel az olajblokád megszüntetéséről. A több mint nyolc hónapig tartó zárlat elvégre nemcsak a lakossági áramellátás akadozást és üzemanyaghiányt okozott, hanem súlyos - mintegy 9,6 milliárd dolláros (nagyjából 3 ezer milliárd forintos) - jelentett a polgárháború sújtotta Líbia államkasszájának, amelynek az olajeladások biztosították az egyetlen jelentős bevételi forrását. A kormányfő-helyettes alkuját mégsem fogadta üdvrivalgás, sőt a politikus még az egyezség részleteit sem ismertette múlt pénteken a nyugat-líbiai Misztrátában, mivel a kormányerők harcosainak családtagjai megakadályozták abban, hogy megtartsa a meghirdetett sajtótájékoztatót.
A keleti és déli országrészeket uraló lázadók hadvezére, a blokádot januárban elrendelő Halifa Haftár viszont minden további nélkül bejelenthette egy tévébeszédben, hogy véget ér a zárlat. A hadúr jelezte, hogy mindezért cserébe elvárja a bevételek arányos szétosztását, illetve garanciát kér arra, hogy a pénzt nem fordítják a “terrorizmus támogatására" - ezalatt vélhetően a kormányhoz hű milíciák finanszírozását értette. A Nemzeti Olajtársaság (NOC) kihasználta a lehetőséget: újraindította a termelést a biztonságosnak ítélt olajmezőkön és csütörtöktől újrakezdi a “fekete arany” exportját is. A Fájjez Esz-Szarrádzs vezette líbiai kormányt viszont kellemetlen helyzetbe hozták a fejlemények, mivel Ahmed Maitík a kabinet felhatalmazása nélkül állapodott meg a blokád feloldásáról.
A miniszterelnök-helyettes két hete önállosította magát, és kötött alkut a felkelőkkel az oroszországi Szocsiban. Az egyezség tartalma nem feltétlenül tükrözte a kormány érdekeit, de a magánakciónak két további szépséghibája is volt. Az egyik, hogy Maitík az olajblokád feloldásáról szóló, Egyesült Államok közvetítette tárgyalásokat kerülte meg az oroszországi találkozóval, mely lépésével a lázadókat támogató Moszkva befolyását növelte a líbiai kormányhoz közeledő Washington rovására. A másik, ennél is komolyabb baki, hogy közvetve Haftárral állapodott meg, gyengítve a hadúr háttérbe szorítására irányuló törekvéseket.
A líbiai polgárháborút a lezárás felé terelő országok - beleértve az Egyesült Államokat - azon munkálkodnak, hogy a felkelők politikai vezetőjét, Aguila Száleh képviselőházi elnököt hozzák helyzetbe Haftár ellenében. Száleh alkuképes partnernek bizonyult, mivel ő elfogadta a líbiai kormány által ajánlott augusztus végi tűzszünetetet és hajlandó a párbeszédre. Utóbbit bizonyítja, hogy a képviselőházi elnök másfél hete Marokkóban egy tényleges egységkormány létrehozatáláról tárgyalt Hálid Al-Misrivel, a Legfelsőbb Államtanácsnak (a nemzetközileg elismert kormány törvényhozó testületének) az elnökével, A beszámolók szerint az egyeztetéseken komoly előrelépések is történtek, az EU hétfőn ezért le is vette Szálehet a szankciós listáról. A megbékéléstől elzárkozó Haftárnak viszont rossz a renoméja, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a nemzetközi közösség (Oroszország kivételével) ignorálta az olajblokád feloldásáról szóló bejelentését. A lázadók hadvezére hazájában mindenesetre pozitív szereplőként tűnhetett fel a Maitík-féle megállapodás révén, súlyos dilemma elé állítva Szarrádzs-kormányt: ha hitelesítik az egyezséget, akkor Haftár politikai tőkéjét növelik, ha viszont nyilvánosan elutasítanák azt, akkor kompromisszumképtelennek mutatkozhatnak az olajblokád következményeitől szenvedő lakosság szemében.
A közvélemény egyre nehezebben tűri a közszolgáltatások akadozását. Az emberek a rossz életkörülményekért nem a Líbiát többé-kevés kilenc éve sújtó fegyveres konfliktust, vagy az olajlétesítmények lezárását okolják, hanem elsősorban az alkalmatlannak és korruptnak tartott vezetőket teszik felelőssé. Mindezt az is mutatja, hogy a közelmúltban befagyott frontvonal mindkét oldalán fellobbant a népharag. Az erőszakba torkolló tüntetések a kormányban is belviszályokhoz vezettek, de Szarrádzs végül kiegyezett a vele szembehelyezkedő Fathi Basaga belügyminiszterrel, majd másfél héttel később bejelentette, hogy október végéig biztosan leköszön a miniszterelnöki posztról. A tiltakozások a másik oldalon sem maradtak következmények nélkül, a lázadók "kormányfője", Abdulla al-Táni is lemondott.
A látványos politikai mozgolódás háttérében részben az áll, hogy a konfliktus kulcsszereplői helyezkednek, igyekeznek megnyerni a külföldi hatalmak jóindulatát - készülve az esetleges békefolyamatra. A politikai rendezésnek adottak a feltételei, hiszen a polgárháború szünetel, már hetek óta nem voltak jelentős csaták. A békefolyamat akár már október 5-én megindulhat, amikor a januári berlini konferenciához hasonló formátumú csúcstalálkozót tartanak a líbiai konfliktusban érintett összes ország részvételével. Az ENSZ égisze alatt rendezett békekonferencia a világjárvány miatt virtuális formátumú lesz, ám abban lehet reménykedni, hogy olyan megállapodás születik, amely - a januárival ellentétben - a valóságban is előre mozdítja a béke ügyét.
