Amikor tavaly Franciaországban jártam, egy svájci újságíró azt kérdezte: mi az oka annak, hogy a magyar kormányfő folyamatosan az Európai Uniót támadja, miközben Magyarország hatalmas összegeket kap az EU-tól? Ezt a paradoxont valóban nem könnyű feloldani. Orbán Viktor ugyanis már régóta nem a Bibliából ismert tékozló fiú, esetében szó sincs megbánásról, az EU-val kapcsolatos stratégiáját folyamatos és tudatos provokációk, határsértések sora jellemzi. Hidegvérrel használja ki azt, hogy az EU-nak nincs önvédelmi mechanizmusa, amire pedig láthatjuk, mekkora szükség lenne.
A magyar kormányfőnek ez a stratégiája az ő szemszögéből nézve mindenképpen hatékony. Senkire és semmire nincs tekintettel, még állítólagos szövetségeseire sem. Azzal az EU-ban példátlannak számító lépésével ugyanis, hogy az Európai Bizottság elnökének írt levelében követelte Vera Jourová, a jogállamiságért felelős uniós biztos lemondását, megsértette Ursula von der Leyent, hiszen ő választotta a posztra a prágai politikust, és összerúgta a port „visegrádi barátunkkal”, Andrej Babis cseh kormányfővel, hiszen ő jelölte párttársát a brüsszeli testületbe.
A levélbe bekerült az a már unalomig ismételgetett fordulat is, amit minden alkalommal elővesznek, ha a magyar kormányt támadja egy külföldi politikus: a kormányfő szerint Jourová a magyar polgárokat sértegette meg a Spiegelnek adott interjújában. Pedig csak beteg demokráciának nevezte Magyarországot, aminek valóságtartalmát sajnos nincs nap, amikor ne tapasztalnánk meg. Nyilván a kifakadás időzítése sem véletlen: röviddel a jogállamiságról szóló brüsszeli jelentés előtt született meg a kormányfő levele, ami előrevetíti, hogy lesújtó lesz a Bizottság véleménye a magyar demokráciáról. Ezért akarják lejáratni Jourovát, mielőtt a dokumentum ismertté válna.
Az ember azt gondolná, valahol tényleg lennie kell egy határnak, amire az Európai Bizottság azt mondja, hogy ezt a vörös vonalat már nem szabad átlépni. De ezt az illúziónkat is kezdjük már elveszíteni.