A rendszerváltás óta rendezett olimpiák történetében páratlan volt a Sydney-ben napra pontosan húsz éve rendezett két finálé: egyszerre két csapatjátékban játszottak olimpiai döntőt a magyar válogatottak, mire a férfi vízilabdázók végeztek és besöpörték az aranyérmet, addigra a női kézilabdázók a 46. percben jártak és hat góllal vezettek. A többi történelem.
Minden keretszűkítés a szövetségi kapitány privilégiuma és egyben felelőssége is: az utazó csapatból az indulás előtti napokban kitenni a korábbi csapatkapitányt legalábbis merész elhatározás. Kemény Dénes azonban meglépte, s noha nyilvánosan soha nem indokolta, de a csapat nyilván tudta, hogy mi és miért történik. Vincze Balázs hiánya alighanem magukat a csapattársakat is meglepte, mert addig az irányító kulcsszerepe kikezdhetetlen volt. Az egy évvel korábban Firenzében nyert Európa-bajnoki arany csak a sokadik volt sikerei közül, kétszeres BL-győztesként, Szuperkupa-győztesként kihagyhatatlannak tűnt. Pláne, hogy tapasztalt is volt, ez lett volna a negyedik olimpiája, ami ebben a sportágban nem gyakori mutatvány.
Miután Kemény Dénes bejelentette döntését, szállóigeként kezdett terjedni az uszodában: „Nem a legjobb játékosok kellenek a legjobb csapathoz.”
A csoportmeccsek balul végződtek: a görög, holland és az amerikai válogatott legyőzése papírforma volt, bár utóbbi csak egyetlen találattal sikerült, azonban a csoportelsőséghez már két bravúrgyőzelem kellett volna: Jugoszlávia és Horvátország azonban egy-egy góllal jobb volt a válogatottnál. A csapat ekkor egy éjszakába nyúló „összetartáson” egy bárpultnál elemezte ki az addig történteket, Keménynek pedig utólag számoltak be róla, hogy arra jutottak: nem az elején, hanem a torna végén kell ütősen játszani, és az olimpia csak most kezdődött el...
A csoportban elért harmadik hely miatt az egyenes kieséses folytatásban Olaszország következett: gálával ért véget, Kásás a magyar válogatott góljainak felét lőtte a háromgólos győzelemmel végződött negyeddöntőben. Az elődöntő újra a jugoszlávokat sodorta a csapat útjába, a meccs hőse az addig kispados Szécsi Zoltán lett, aki 80 százalékos hatékonysággal védett. Az egy gólos siker után jöhetett az oroszok elleni finálé: nem patetikus leírni, mert igaz, ilyen döntőt sem játszottak még soha, hiszen az egyik fél lesöpörte a másikat a színről, nem volt egy súlycsoportban a két döntős. Benedek Tibor négy góljával 13-6-ra diadalmaskodott az együttes. A magyar vízilabda 24 évvel korábban, a Csapó-Faragó-féle aranycsapat révén nyert utoljára aranyérmet olimpián. Az utódok később ezt ráadásul még kétszer (Athén 2004, Peking 2008) megismételték.
A női kézilabda-válogatott a pólósok után negyedórával később kezdett a fináléban, és több mint 53 percig percig még nyerésre is állt. Hihetetlen erő volt a csapatban, amit a néhány nappal korábbi negyeddöntő és elődöntő káprázata is erősített. Kökény Beáék úgy nyertek Ausztria ellen, hogy négy perccel a vége előtt 25-21 volt oda… A lefújáskor csodálatos hajrával 25-25 állt az eredményjelzőn, majd a drámáig fajuló meccsen végül 28-27-re a Mocsai Lajos vezette válogatott győzött! Jöhetett az elődöntőben a világbajnoki címvédő Norvégia, és egy újabb csodálatos győzelem, 28-23 ide!
A dánokkal vívott döntőben 14 perccel a vége előtt hatgólos magyar előnynél (23-17-nél) időt kért az ellenfél. Ettől a perctől számítják az Érthetetlen Összeomlás Tételét, mert a dánok a hátralévő időt 14-4-re nyerték… 31-27 lett a vége az északiak javára, itthon a közbeszéd részévé vált a vereség. Igazságtalanul, mert ugyan valóban a lehető legrosszabbkor jött az egyetemes összeomlás, ám a csapat ezt megelőzően kétszer is csodával határos meccsen győzött. Mégsem ez, hanem a vereség égett bele a szurkolókba. De senki nem mondta, hogy a sport igazságos dolog volna.
