Előfizetés

Forgács Imre: „Ó idők, ó erkölcsök!”

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2020.10.04. 19:06

A Szép Szó egyik szeptemberi számában már írtunk Marcus Tullius Cicero híres szónoklatáról („Meddig élsz vissza a türelmünkkel, Catilina?”, 2020. szeptember 5.), amellyel leleplezte a Catilina-féle összeesküvést. Mindez időszámításunk előtt 63-ban történt. A címben idézett felkiáltás is a nevezetes beszédből való: Cicero amiatt háborog, hogy az összeesküvők vezére semmibe veszi a jogot és arcátlanul viselkedik a törvényességet képviselő szenátorokkal szemben. Ilyesmire azóta is számos példa volt már a történelemben. Az egyik legújabb a brit parlament elé terjesztett belső piaci törvényjavaslat. Boris Johnson miniszterelnököt láthatóan nem zavarja, hogy az Európai Unióval 2019-ben aláírt kilépési megállapodás egy – a britek által már ratifikált – nemzetközi szerződés. Ennek talán legfontosabb eleme az észak-ír határprobléma: ő viszont úgy gondolja, hogy ezt a szerződést az alsóház egyszerű törvénymódosítással felülírhatja.
Úgy tűnik, 2020 nemcsak a koronavírus-járvány, hanem a jog semmibevételének éve is lesz. Donald Trump szerint Joe Biden csak csalással veheti el tőle az elnökséget. Az pedig szinte már nevetséges, ahogy Európa – a német soros elnökséggel az élen – hátrál a jogállam ügyében. A Bizottság, mint a szerződések őre még küzd Orbán és a többi korrupt politikus ellen. A új jelentés a jogállamiság helyzetéről fontos lépés, ami jó kiindulópont lehet a vitákhoz az Európai Parlamentben.
Az idei költségvetési szavazás talán a legfontosabb lesz az integráció történetében. Az állam- és kormányfők aktuális kampányszempontjai ugyanis eddig felülírták az európai polgárok érdekeit. A koronavírus-válság azonban e téren új helyzetet teremtett. A jogállamról és az EU ún. saját forrásairól zajló vita az Unió jövőjét meghatározó ügy lett. Így a költségvetési rendelet elfogadásának is egyre nagyobb a politikai tétje. Heteken belül eldől: az Európai Parlament valódi „társ-jogalkotóként” lép fel, vagy továbbra is csak az állam- és kormányfők alkudoznak arról, hogy kié legyen az uniós adófizetők pénze?

Jogi nihilizmus: a Brexit

A tudatlan brexitisták Nagy-Britannia gazdaságának már eddig is komoly veszteségeket okoztak, s a szabadkereskedelmi megállapodás megkötésére már csak hetek maradtak. A helyzetet csak súlyosbítja Boris Johnson semmivel nem indokolható jogi nihilizmusa. A nemzetközi jogot sértő belső piaci törvényjavaslat egyetlen célja, hogy a brit átlagpolgár – no deal esetén – a várható gazdasági káoszért az Európai Uniót hibáztassa. Az elemzők többsége régóta arra figyelmeztet, hogy a megállapodás nélküli kilépésnek – elsősorban a britek szempontjából – pusztító következményei lesznek. A „kizuhanás” a járvány miatt amúgy is leálló gazdaságban drámai helyzetet teremthet. A Reuters által közölt iparági becslés szerint egyedül az autóipari veszteségek néhány év alatt elérhetik a 110 milliárd eurós szintet. Mindez ahhoz mérhető, hogy a kontinens és Nagy-Britannia éves kereskedelmi forgalma általában meghaladta a 800 milliárd eurós nagyságrendet. Ha nem lesz megállapodás, akkor vámot kell fizetni, ami az árak jelentős emelkedéséhez vezethet. Nehéz elképzelni, hogy a vállalatok nem fogják áthárítani a lakosságra a kettős válságból adódó terheket. Így a brit gazdaság újraindítása – még a vakcina gyors megtalálása esetén is – akár évekbe telhet. A Brexit tragikomikus történetéből persze az EU is tanulhat. Például azt, hogy a jogot lenéző, „oszt' jónapot” stílusú politizálás általában nem használ senkinek. Az Európai Tanács (EiT) 2016 februárjában például azzal támogatta David Cameron kalandorpolitikáját, hogy engedett az akkori miniszterelnök jogsértő követeléseinek. Az EiT ugyanis megígérte, hogy korlátozhatják a Nagy-Britanniában dolgozó uniós munkavállalók jogait, ha a britek a népszavazáson a „bennmaradás” mellett döntenek. Ez az alku nemcsak a szánalmas politikai rövidlátásról szólt, hanem uniós jogot is sértett. A Szerződés szerint ugyanis az Európai Tanács nem jogalkotó szerv, következésképpen nem vállalhatott volna semmiféle jogi jellegű kötelezettséget.

Visszaélés a vétójoggal

Ismert, hogy az európai integráció a kezdetektől a tagállamok konszenzusára épült. Jean Monnet és a többiek még bízhattak abban, hogy hat – hasonló fejlettségű – ország vezetői képesek civilizált módon tárgyalni és megegyezni egymással. A Közös Piac, majd az EU hetven évig azért is lehetett sikeres, mert a döntések nem zsarolással, hanem az érdekek egyeztetése alapján születtek. Az „alapító atyáknak” eszükbe sem jutott, hogy egy tagállam Európa-politikája kimerülhet abban, hogy – értelmes kompromisszumok keresése helyett – többnyire csak a vétójával fenyeget. Minderre a legújabb példát a költségvetési vita szolgáltatta. Sokan megkönnyebbültek a hír hallatára, hogy az Európai Tanács 2020 júliusában jóváhagyta az új hétéves költségvetésről és a 750 milliárd eurós helyreállítási alapról szóló tervet. Tény, hogy a finanszírozás jogállami feltételekhez kötése is szerepel az EiT dokumentumában, de a populistáknak sikerült elérniük, hogy a pénzügyi szankciók tényleges kiszabása az eredeti javaslathoz képest sokkal nehezebb lesz. Ennél is nagyobb probléma, hogy a helyreállítási alap jogilag új „saját forrásnak” minősül, amit a Tanácsnak – az Európai Parlamenttel való konzultációt követően – egyhangúlag kell elfogadnia. Ráadásul az erről szóló határozatról a tagállami parlamentek is döntenek. A vírus által leginkább sújtott országok (olaszok, spanyolok) csak azt követően juthatnak a nagyon várt mentőcsomagokhoz, ha a helyreállítási alapot mind a 27 tagállam támogatja. A zsarolási potenciál tehát ezúttal is biztosított. A Frankfurter Allgemeine Zeitung minapi értesülése szerint a lengyel és a magyar kormány máris jelezte, hogy a vétójogával élni fog: számukra elfogadhatatlan az uniós támogatások jogállami feltételekhez kötése. A költségvetési vitában kialakult patthelyzet Európa felelős vezetőit idővel talán meggyőzi arról, hogy – a populistákkal való „örökös párbeszéd” helyett – a szabályokon kellene változtatni. Látható, hogy 27 tagállammal egyszerűen nem működik a konszenzus elve. Szakértői körökben régóta sürgetik, hogy a vétójog csak a legfontosabb kérdésekben érvényesülhessen (ilyen lehetne például a Brexit-szerződés jóváhagyása, vagy az új tagok felvétele). A döntéshozatal átfogó reformja nem csupán szakmai, technikai kérdés. Miután a válságkezelés az EU állandó feladatává vált, az integráció jövője jórészt a jogrendszer hatékony működésén múlik. A költségvetési ügyekben különösen sürgető lenne, ha – a jelenlegi egyhangúság helyett – a többségi döntéshozatal elve érvényesülhetne.

Kinek a pénze?

Az ókori latin példabeszédek nem csupán gyönyörködtetnek. A „pénz kormányozza a világot” például több ezer éves közhely, de egyúttal kulcs is az uniós költségvetési vita jobb megértéséhez. Az állam- és kormányfők, vagyis az Európai Tanács nyomasztó hatalmi túlsúlya jórészt arra épül, hogy az uniós költségvetés bevételi oldalán évek óta csökken az automatikusan járó saját források (például a vámok) aránya. Az ilyen típusú bevételeket jogszabályok rögzítik, tehát azok a tagállami vezetők aktuális politikai megfontolásaitól függetlenek. Az egyéb (például a bruttó nemzeti jövedelmen alapuló) forrásokat – lényegében nemzeti hozzájárulásként – a tagállamok bocsátják az uniós büdzsé rendelkezésére. Ezekkel a bevételekkel az a baj, hogy nem automatikusan járnak, hanem „politikai pénzek”: nagyságrendjük az állam- és kormányfők eseti mérlegelésén múlik. Az utóbbi években sajnos ezek a források váltak igazán meghatározóvá, miután ma az Unió teljes költségvetési bevételének több mint 70 százalékát adják. Az Európai Bizottság mostani javaslatának közismerten fontos eleme a majdani kifizetések jogállami feltételekhez kötése. Ehhez képest Ursula von der Leyen – a 2020. szeptember 16-án, az Unió helyzetéről tartott nagy beszédében – a jogállamiság témakörben megint csak a már unalomig ismert lózungokat ismételte. A Bizottság szakértői ezzel szemben folyamatosan „termelnek”. A jelenlegi finanszírozási rendszer átfogó megújítását javasolják: ezt részletezi az Európai Unió saját forrásairól szóló jogszabály elfogadásra váró tervezete. A bevételi oldal például egy új „kosárral” bővülne: ennek fontos alkotóeleme a harmonizált társasági adó, illetve a kibocsátáskereskedelmi bevételek egy része. Miután a multinacionális vállalatok valamennyien élvezik az egységes piac előnyeit, méltányos lenne a társasági nyereség egy részének úgymond „átengedése”. A kibocsátáskereskedelem a klímaváltozás mérséklésének fontos uniós eszköze, de az ebből származó pénzek jelenleg a nemzeti költségvetésekbe folynak be. A tervezett reformok hatására viszont a „politikai” források aránya az összbevétel mostani 70 százalékáról akár 50 százalékra is csökkenhetne. A történészek Cicerónak tulajdonítják azt a szentenciát is, miszerint „a szenátorok jó emberek, csak a szenátus gonosz bestia”. Az Európai Parlament képviselői felelősek az uniós adófizetők pénzéért. Reméljük, hogy a költségvetés végszavazásakor rácáfolnak majd a régi igazságra.

Elrontott ünnepeink

Varga Péter
Publikálás dátuma
2020.10.04. 15:43

Fotó: Lipnitzki - Roger-Viollet / AFP
A kormányfő 2015-ös évértékelő beszédében azt mondta: „A magyar ember természeténél fogva politikailag inkorrekt, vagyis még nem veszítette el a józan eszét, nem a duma érdekli, hanem a tények, eredményeket akar, nem elméleteket.”
Sok-sok mondatot lehetne még idézni az elmúlt évekből, amelyekben Orbán Viktor a politikai korrektséget ostorozza, de valószínűleg ez a mondat különös erővel csenghetett, visszhangozhatott a Magyar Nemzet egyik nemrég megjelent cikke írójának fülében - mintegy kitörölhetetlenül. Máskülönben miért adta volna azt a címet írásának: „Bartók Béla emigrációjának politikailag korrekt története”. Emellett kérdezhetjük azt is, mit akar jelenteni az alcímben, hogy „ünneprontó gondolatok”? Talán azt, hogy a szerző szerint az igazság rontja az ünnep emelkedettségét? Kinek az ünnepét? Egyáltalán, az igazság, mint ünneprontó? – merülnek fel a kérdések. De hát kilóg a lóláb, minthogy később ezt olvashatjuk: „A politikailag korrektebb »haladó« értelmiségi pedig azt is tudni véli, hogy Bartók a Horthy-fasizmus elől kényszerült menekülni. Ez persze nem igaz, de jól van kitalálva, és azóta is működik. A manapság oly sokat emlegetett hamis hír klasszikus esete, ami évtizedekre meghatározta a közgondolkodást.”
Újabb kérdés: akkor most a politikailag korrektté tett történetről, vagy annak cáfolatáról próbál az írás gondolatokat megfogalmazni? Hogy Bartók Amerikába távoztának, ne adj isten, migrációjának esetében ezt miért éppen a „politikai korrektség” elleni támadás köntösében kell megtenni, az egyébként nem túl konzekvens, mondhatni zavaros, a tényeket meglehetősen önkényesen válogató okfejtésből nem derül ki. Bár talán nem is a migráció, a kivándorlás a fő tagadni való, hanem az, hogy Bartók a Horthy-fasizmus elől kényszerült menekülni, talán csak egy évre; az hogy ez emigrálássá lett felnagyítva, már a Rákosi-korszak bűne, amely egyébként a zeneszerzőt és művészetét kitagadta. Az inkriminált mondat logikai bakugrásai amúgy árulkodóak. Mit akar jelenteni az, hogy a politikailag korrektebb haladó értelmiségi „tudni véli”. A nem polkorrekt értelmiségi (erről később), a polkorrekt és a nem polkorrekt kékgalléros dolgozó (munkás) vagy a paraszt nem „véli tudni”, hogy Bartók a Horthy-fasizmus elől kényszerült menekülni? Mivel van tehát baja a szerzőnek? Azzal az állítással, hogy Bartók „menekült” (emigrált), vagy azzal, hogy a Horthy-fasizmus elől menekült?
Mindegy, maradjunk annál, hogy csak a politikailag korrektebb „haladó” értelmiségi véli tudni, hogy Bartók Horthy miatt menekült. A többiek elégedjenek meg azzal, hogy a publicista a komoly, az elmúlt évtizedek legelismertebbjei közé tartozó zenetörténészektől származó művek megállapításainak mellőzésével, vagy saját, önálló kutatómunka nélkül, néhány százszavas közleményben tudatja velük, mi is a helyesen gondolandó a „Bartók Amerikában” témakörben. Talán itt a lényeg: egy messziről szakértőnek látszó személy segítsen gondosan elhallgatni azokat a Bartóktól szintén idézhető mondatokat, amelyek arról tanúskodnak, igenis volt baja a Horthy-rendszerrel. Ezek legalább olyan erősek, mint azok, amelyek arról szólnak beszédesen: tévedés volt azt képzelnie, hogy Amerikában jobb lesz. Tegyük hozzá, utóbbi mondatok életviteli, megélhetési gondokról szólnak, míg Európát kifejezetten a politikai helyzet miatt gondolta élhetetlennek, és minden bizonnyal minden vágya ellenére emiatt nem tett konkrét lépéseket hazajövetelére – amíg legalábbis egészségi állapota engedte volna.
De nézzük csak meg, kik is voltak azok – többek közt -, akik azt vallották, Bartók emigrált Amerikába, vagyis kik azok a „politikailag korrektebb, »haladó« értelmiségiek”. Hogy a Nemzet cikkírója róluk mélyen hallgat, az nagyon is sokatmondó. Az első átfogó, máig érvényes, nagyobb közönségnek szóló Bartók-monográfia, életrajz 1965-ben Ujfalussy József tollából született. Ennek harmadik, javított kiadása 1976-ban jelent meg, az első lapok egyikén az olvasható, lektorálta Szabolcsi Bence és Szőllősy András. A fülszöveg pedig idézi Somfai Lászlót, aki azt írta még az első megjelenés után: „… benne tárgyi tévedést az árgus szem is alig talál”. A fenti nevek magyarázata sok betűt követelne, elégedjünk meg most annyival, a Nemzet publicistájával szemben, nem zenei ismeretterjesztőkről, hanem más dimenziókban értékelendő, valódi zenetudósokról van szó. Ujfalussy könyvében a Függelék első fejezete kronológia, évekre lebontva szemlézi a zeneszerző életének fontosabb eseményeit. Eszerint: „1939 – Csehszlovákia márciusi német megszállása ismét napirendre tűzte emigrációs terveit.” „1940 – Édesanyja halála megérlelte elhatározását: a háború idejére elhagyja Európát.”
Tallián Tibor 1981-ben, majd 2016-ban kibővítve jelentette meg Bartók Béláról szóló monográfiáját, az első változatban vannak az ütősebb mondatok: „Így tehát – mivel pár hangversenyszerződésük is volt – elhatározta, családostul megkísérli az ugrást az ismeretlenbe. Nem lehetett kétség afelől, hogy Európa sorsa a leszámolás felé tart. Ráébredt, hogy ezzel az Európával még az egy levegőt szívás kiegyezésére is képtelen. … Magatartása következetes nagyságát nehéz volt korának, utókorának méltón elviselni. (És mint látható, nehéz még ma is - V. P.) Áttelepülését nem szánta véglegesnek, de kérdéses, hitte-e, hogy Magyarországot valaha is viszontláthatja”.
A Nemzet publicistája idézi viszont ifj. Bartók Béla szavait: „Az az állandóan terjesztett legenda, mely szerint apám 1940-ben emigrált, nem felel meg a valóságnak. Hiszen akkor úgy tervezte, hogy csak egy évre utazik ki, mindenét itthon hagyta, és egyre ritkuló amerikai leveleiben állandóan kitért hazatérési szándékára, illetve annak nehézségeire.” Idézzük Ifj. Bartók Bélát mi is Bartók műhelyében című könyvéből (1981): „Bartók amerikai útját felhasználta újabb útjának és hosszabb ott-tartózkodásnak előkészítésére, és hazatérve minden energiáját erre fordította. 1940 október 12-én utazott Bartók a feleségével az Egyesült Államokba. Ez volt a harmadik útja és onnan – szándéka ellenére – már nem tért vissza.”
Bónis Ferenc nagyalakú, vastag könyvében pedig eredetiben, fakszimile formában közölt dokumentumokból győződhetünk meg, arról, amiről maga is szól a könyv eleji életrajzi összefoglalójában: „Napról napra nyilvánvalóbb, hogy merre tart Magyarország – és hogy az igazságtalanságot, az embertelenséget nem tűrő Bartóknak el kell innen mennie, mert különben megfullad.” És láthatók a dokumentumok is, a 2006-os kiadásban, a 743.-ként számozott szerint a miniszter elfogadta Bartók kérelmét ideiglenes nyugdíjazására, a 744-745. pedig a híres végrendelet fakszimiléje, benne a kívánsággal: amíg ezekről az emberekről (Hitlerről és Mussoliniről) tér vagy „ucca” van Magyarországon elnevezve, róla ne legyen. Nem úgy tűnik a fentiekből, hogy valóban csak egy évre – vajon mi értelme lett volna, mit oldott volna meg vele? – tervezte a kiutazást. Noha valóban találni levelet 1941 decemberéből, amiben ez áll: „Ezért, ha csak mód van rá, haza kellene utaznom. Hiszen tudományos munkám befejezése után, egy-két év múlva, amúgy is ezt akartam tenni.”
Igen, valóban nehéz kideríteni, mit tervezett egyértelműen 1938-40-ben Bartók, a harmadik amerikai út mikor, hogyan alakult emigrálássá. Mi történt volna, ha közben Amerika nem lép hadba? - ilyen súlyú kérdésben láthatólag ő sem tudott határozottan dönteni. Az egyéni döntések és a ki nem számítható történelmi események végül - az ő szempontjából - emigrálássá változtatták az amerikai tartózkodást. Lehet a szavakon lovagolni, emigrált-e Bartók, vagy csak hosszabb időre elutazott, de ne használjuk nevét, személyét, utolsó éveinek szomorú történetét Horthy mosdatására. Ez semmilyen szempontból sem elfogadható.

Papp Sándor Zsigmond: A legkisebb óriás

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.10.04. 14:56

Fotó: Jászai Csaba / MTVA
Nincs visszaút: kicsit én is szekszárdi lettem. Több hónapnyi vándorlás után, mikor is minden hónapban máshol laktunk, jólesett megint tábort verni. Én olyan vagyok, hogy ahol négy-öt hétnél több időt töltök, ott már el is kezdek gyökeret ereszteni, a botanikában talán invazív fajnak mondanának, annyi különbséggel, hogy én nem akarom felszámolni, kitúrni az őshonos sokszínűséget. Egyszerűen csak belakom azt a talpalatnyi helyet, ami adatott, és mivel Szekszárdon lassan a hatodik hónapomat kezdem, szinte már bennszülöttként nézek körül. Jó, a város pont akkora méretű, hogy a felfedezése, hogy is mondjam, nem egy Amundsent kíván. Azzal szoktam viccelődni a nejemnek, aki születésileg is szekszárdi, hogy ha kicsit elbambulok a volán mögött, már el is hagytam a várost. A legkisebb megyeszékhely, a legtöbben ezt mondják el róla, ha szóba kerül, és ezt valahogy úgy gondolják: a legkisebb óriás. Ami már majdnem törpe, de az óriás génjeit hordozza, tehát oda kell sorolni, hiába tartozna máshova ránézésre. Szekszárd tehát már puszta létében maga az önellentmondás, a feszítő paradoxon, viszont határozottan jól áll neki. A nejem mesélte, hogy az itteni döntéshozó elit legbefolyásosabb tagjai (vállalkozók, borászok) tudatosan törekednek is arra, hogy ne nőjön nagyobbra a város, ne kezdjen féktelenül fejlődni, mert az könnyen felzabálhatja a fent említett sajátosságát. Multiplexes, bazáros, lépten-nyomon gyorséttermes, nyüzsgő centrumú megyeszékhely több is van az országban, semmi értelme nem lenne besorolódni ezek alá. Ugyanakkor meg azt is tudják, hogy mindehhez mennyi fát kellene kivágni, hány élhető teret felszámolni, többszörösen megerőszakolni azt az intimitást, amit Szekszárd áraszt. Ha valaki nyüzsire vágyik, füstös nagyvárosiasságra, az menjen át Pécsre. Én magam is gyorsan átszoktam a biciklire (lásd még elbambulás). Utoljára Kolozsváron ültem a nyeregben, de igazából már ott is életveszélyesnek éreztem, az autók és trolibuszok pár centivel húztak el mellettem, mintha ezzel is szerették volna felhívni a figyelmem, hogy mennyire tájidegen vagyok a kipufogógázos világukban. Pesten ugyanez, csak hatványozottan, az újonnan itt-ott felfestett, voltaképpen az útból kihasított „kerékpárutak” gesztusnak talán megteszik, a valódi problémát viszont nem oldják meg. Talán ha majd feleakkora lesz a forgalom, mint most. Aki járt már például Amszterdamban az pontosan tudja, hogy mit jelent kerékpározni egy fővárosban, illetve, mit jelent az, ha egy városnak valóban szerves része a bringázás. Szekszárdon viszont ez fel sem merül, bár a bicikliutakat itt is gyakorta a járdákkal kötik össze, az elválasztó sáv már lekopott, így aztán (mivel a csengőt még nem szereltem fel) szóban próbálom leterelgetni az andalgó, kutyát sétálgató polgárokat a bicikliútról. És mindezt úgy, hogy ne ijesszem őket halálra, illetve valahogy mégis nyomatékot adjak annak, hogy bizony rossz helyen kóricálnak. Szerencsére a magyar nyelv elég gazdag ahhoz, hogy minden árnyalat megjelenjen benne, még ha én néhány árnyalatot meg is spórolok ilyenkor. A kisváros másik hatalmas előnye az emberi szívélyesség. Dusit is pillanatok alatt befogadták az új óvodában, papírhajtogatós klubjáról pedig már cikket közölt a helyi újság. (A családban ezzel ő lett a rekordtartó: hatévesen még senki sem került újság közelébe.) Van abban valami szívmelengető, hogy ilyen kis esemény is hírértékkel bírhat egy városban: Pesten hasonló történés csak egy sajtfecni a hurrikánban, alulról szagolja az ingerküszöböt. A nagy örömben persze majdhogynem felvásároltuk az összes lapszámot, dicsekedtünk és meghatódtunk, aztán közben a papírhajtogatás is kiment a divatból. Most megint és újra a festés a menő, s leginkább azt kell megfejteni, hogy Van Gogh képén (Varjak a búzamezőn) vajon miért rebbentek fel azok a fekete madarak. (A festő iránti rajongását a Baux-de-Provence kibelezett kőbányájának falaira vetített óriási festmények alapozták meg.) Vajon valamilyen drámai esemény történt, vagy csak dolguk végeztével szálltak el a varjak? Viszont talán mert mindenki ismer mindenkit, vagy legalábbis azt hiszi, általános a tegeződés. Boltban, benzinkúton, piacon. Néha kimondottan tolakodóan is. „Meg tudtad csinálni?”, lépett is oda a minap a szupermarketben hozzám a segítő, mert épp az önkiszolgálós, leolvasós egységnél csippantgattam le a vacsorához valót. Kicsit erélyesebben kezdtem el beszélni a hiányzó illemleckékről. Pedig elvileg bóknak is vehetném: még tegeznek és nem bácsiznak a fiatalok. Viszont már abban a korban vagyok, hogy zavar, ha ennyire kéretlen bizalmassággal gázolnak be az aurámba. Durcásan reagáltam, pedig hát ebben is a kis közösségek logikája érhető tetten: mit izélsz már, magunk közt vagyunk. És tényleg otthon érzem magam. Tetszik a dimbes-dombossága (ez is Kolozsvárt hozza elő), hogy hatan ülünk az aprócska mozi egyetlen esti vetítésén, és ez már szép számnak tűnik, szeretek átsuhanni a platánsor fényfoltjain, Babitsra gondolni a park padjain. A költészethez ez persze még nem elég, de már dolgozom rajta.