A Szép Szó egyik szeptemberi számában már írtunk Marcus Tullius Cicero híres szónoklatáról („Meddig élsz vissza a türelmünkkel, Catilina?”, 2020. szeptember 5.), amellyel leleplezte a Catilina-féle összeesküvést. Mindez időszámításunk előtt 63-ban történt. A címben idézett felkiáltás is a nevezetes beszédből való: Cicero amiatt háborog, hogy az összeesküvők vezére semmibe veszi a jogot és arcátlanul viselkedik a törvényességet képviselő szenátorokkal szemben. Ilyesmire azóta is számos példa volt már a történelemben. Az egyik legújabb a brit parlament elé terjesztett belső piaci törvényjavaslat. Boris Johnson miniszterelnököt láthatóan nem zavarja, hogy az Európai Unióval 2019-ben aláírt kilépési megállapodás egy – a britek által már ratifikált – nemzetközi szerződés. Ennek talán legfontosabb eleme az észak-ír határprobléma: ő viszont úgy gondolja, hogy ezt a szerződést az alsóház egyszerű törvénymódosítással felülírhatja.
Úgy tűnik, 2020 nemcsak a koronavírus-járvány, hanem a jog semmibevételének éve is lesz. Donald Trump szerint Joe Biden csak csalással veheti el tőle az elnökséget. Az pedig szinte már nevetséges, ahogy Európa – a német soros elnökséggel az élen – hátrál a jogállam ügyében. A Bizottság, mint a szerződések őre még küzd Orbán és a többi korrupt politikus ellen. A új jelentés a jogállamiság helyzetéről fontos lépés, ami jó kiindulópont lehet a vitákhoz az Európai Parlamentben.
Az idei költségvetési szavazás talán a legfontosabb lesz az integráció történetében. Az állam- és kormányfők aktuális kampányszempontjai ugyanis eddig felülírták az európai polgárok érdekeit. A koronavírus-válság azonban e téren új helyzetet teremtett. A jogállamról és az EU ún. saját forrásairól zajló vita az Unió jövőjét meghatározó ügy lett. Így a költségvetési rendelet elfogadásának is egyre nagyobb a politikai tétje. Heteken belül eldől: az Európai Parlament valódi „társ-jogalkotóként” lép fel, vagy továbbra is csak az állam- és kormányfők alkudoznak arról, hogy kié legyen az uniós adófizetők pénze?
Jogi nihilizmus: a Brexit
A tudatlan brexitisták Nagy-Britannia gazdaságának már eddig is komoly veszteségeket okoztak, s a szabadkereskedelmi megállapodás megkötésére már csak hetek maradtak. A helyzetet csak súlyosbítja Boris Johnson semmivel nem indokolható jogi nihilizmusa. A nemzetközi jogot sértő belső piaci törvényjavaslat egyetlen célja, hogy a brit átlagpolgár – no deal esetén – a várható gazdasági káoszért az Európai Uniót hibáztassa.
Az elemzők többsége régóta arra figyelmeztet, hogy a megállapodás nélküli kilépésnek – elsősorban a britek szempontjából – pusztító következményei lesznek. A „kizuhanás” a járvány miatt amúgy is leálló gazdaságban drámai helyzetet teremthet. A Reuters által közölt iparági becslés szerint egyedül az autóipari veszteségek néhány év alatt elérhetik a 110 milliárd eurós szintet. Mindez ahhoz mérhető, hogy a kontinens és Nagy-Britannia éves kereskedelmi forgalma általában meghaladta a 800 milliárd eurós nagyságrendet. Ha nem lesz megállapodás, akkor vámot kell fizetni, ami az árak jelentős emelkedéséhez vezethet. Nehéz elképzelni, hogy a vállalatok nem fogják áthárítani a lakosságra a kettős válságból adódó terheket. Így a brit gazdaság újraindítása – még a vakcina gyors megtalálása esetén is – akár évekbe telhet.
A Brexit tragikomikus történetéből persze az EU is tanulhat. Például azt, hogy a jogot lenéző, „oszt' jónapot” stílusú politizálás általában nem használ senkinek. Az Európai Tanács (EiT) 2016 februárjában például azzal támogatta David Cameron kalandorpolitikáját, hogy engedett az akkori miniszterelnök jogsértő követeléseinek. Az EiT ugyanis megígérte, hogy korlátozhatják a Nagy-Britanniában dolgozó uniós munkavállalók jogait, ha a britek a népszavazáson a „bennmaradás” mellett döntenek. Ez az alku nemcsak a szánalmas politikai rövidlátásról szólt, hanem uniós jogot is sértett. A Szerződés szerint ugyanis az Európai Tanács nem jogalkotó szerv, következésképpen nem vállalhatott volna semmiféle jogi jellegű kötelezettséget.
Visszaélés a vétójoggal
Ismert, hogy az európai integráció a kezdetektől a tagállamok konszenzusára épült. Jean Monnet és a többiek még bízhattak abban, hogy hat – hasonló fejlettségű – ország vezetői képesek civilizált módon tárgyalni és megegyezni egymással. A Közös Piac, majd az EU hetven évig azért is lehetett sikeres, mert a döntések nem zsarolással, hanem az érdekek egyeztetése alapján születtek. Az „alapító atyáknak” eszükbe sem jutott, hogy egy tagállam Európa-politikája kimerülhet abban, hogy – értelmes kompromisszumok keresése helyett – többnyire csak a vétójával fenyeget.
Minderre a legújabb példát a költségvetési vita szolgáltatta. Sokan megkönnyebbültek a hír hallatára, hogy az Európai Tanács 2020 júliusában jóváhagyta az új hétéves költségvetésről és a 750 milliárd eurós helyreállítási alapról szóló tervet. Tény, hogy a finanszírozás jogállami feltételekhez kötése is szerepel az EiT dokumentumában, de a populistáknak sikerült elérniük, hogy a pénzügyi szankciók tényleges kiszabása az eredeti javaslathoz képest sokkal nehezebb lesz. Ennél is nagyobb probléma, hogy a helyreállítási alap jogilag új „saját forrásnak” minősül, amit a Tanácsnak – az Európai Parlamenttel való konzultációt követően – egyhangúlag kell elfogadnia. Ráadásul az erről szóló határozatról a tagállami parlamentek is döntenek. A vírus által leginkább sújtott országok (olaszok, spanyolok) csak azt követően juthatnak a nagyon várt mentőcsomagokhoz, ha a helyreállítási alapot mind a 27 tagállam támogatja. A zsarolási potenciál tehát ezúttal is biztosított. A Frankfurter Allgemeine Zeitung minapi értesülése szerint a lengyel és a magyar kormány máris jelezte, hogy a vétójogával élni fog: számukra elfogadhatatlan az uniós támogatások jogállami feltételekhez kötése.
A költségvetési vitában kialakult patthelyzet Európa felelős vezetőit idővel talán meggyőzi arról, hogy – a populistákkal való „örökös párbeszéd” helyett – a szabályokon kellene változtatni. Látható, hogy 27 tagállammal egyszerűen nem működik a konszenzus elve. Szakértői körökben régóta sürgetik, hogy a vétójog csak a legfontosabb kérdésekben érvényesülhessen (ilyen lehetne például a Brexit-szerződés jóváhagyása, vagy az új tagok felvétele). A döntéshozatal átfogó reformja nem csupán szakmai, technikai kérdés. Miután a válságkezelés az EU állandó feladatává vált, az integráció jövője jórészt a jogrendszer hatékony működésén múlik. A költségvetési ügyekben különösen sürgető lenne, ha – a jelenlegi egyhangúság helyett – a többségi döntéshozatal elve érvényesülhetne.
Kinek a pénze?
Az ókori latin példabeszédek nem csupán gyönyörködtetnek. A „pénz kormányozza a világot” például több ezer éves közhely, de egyúttal kulcs is az uniós költségvetési vita jobb megértéséhez. Az állam- és kormányfők, vagyis az Európai Tanács nyomasztó hatalmi túlsúlya jórészt arra épül, hogy az uniós költségvetés bevételi oldalán évek óta csökken az automatikusan járó saját források (például a vámok) aránya. Az ilyen típusú bevételeket jogszabályok rögzítik, tehát azok a tagállami vezetők aktuális politikai megfontolásaitól függetlenek. Az egyéb (például a bruttó nemzeti jövedelmen alapuló) forrásokat – lényegében nemzeti hozzájárulásként – a tagállamok bocsátják az uniós büdzsé rendelkezésére. Ezekkel a bevételekkel az a baj, hogy nem automatikusan járnak, hanem „politikai pénzek”: nagyságrendjük az állam- és kormányfők eseti mérlegelésén múlik. Az utóbbi években sajnos ezek a források váltak igazán meghatározóvá, miután ma az Unió teljes költségvetési bevételének több mint 70 százalékát adják.
Az Európai Bizottság mostani javaslatának közismerten fontos eleme a majdani kifizetések jogállami feltételekhez kötése. Ehhez képest Ursula von der Leyen – a 2020. szeptember 16-án, az Unió helyzetéről tartott nagy beszédében – a jogállamiság témakörben megint csak a már unalomig ismert lózungokat ismételte. A Bizottság szakértői ezzel szemben folyamatosan „termelnek”. A jelenlegi finanszírozási rendszer átfogó megújítását javasolják: ezt részletezi az Európai Unió saját forrásairól szóló jogszabály elfogadásra váró tervezete. A bevételi oldal például egy új „kosárral” bővülne: ennek fontos alkotóeleme a harmonizált társasági adó, illetve a kibocsátáskereskedelmi bevételek egy része. Miután a multinacionális vállalatok valamennyien élvezik az egységes piac előnyeit, méltányos lenne a társasági nyereség egy részének úgymond „átengedése”. A kibocsátáskereskedelem a klímaváltozás mérséklésének fontos uniós eszköze, de az ebből származó pénzek jelenleg a nemzeti költségvetésekbe folynak be. A tervezett reformok hatására viszont a „politikai” források aránya az összbevétel mostani 70 százalékáról akár 50 százalékra is csökkenhetne.
A történészek Cicerónak tulajdonítják azt a szentenciát is, miszerint „a szenátorok jó emberek, csak a szenátus gonosz bestia”. Az Európai Parlament képviselői felelősek az uniós adófizetők pénzéért. Reméljük, hogy a költségvetés végszavazásakor rácáfolnak majd a régi igazságra.
