Előfizetés

Igaz mese – felnőtteknek

Vonyó József
Publikálás dátuma
2020.10.04. 11:43

Egyszer volt, hol nem volt… … úgy nyolc és fél évtizeddel ezelőtt, volt valahol Európa közepe táján egy kis ország. Nem is oly rég még nem is volt olyan kicsi. Sőt, elei, meg azok, akiknek vagyona és nagysága az országgal együtt szétszakadozott, még abban a hitben is éltek, hogy honuk nemcsak nagy volt, hanem nagyhatalom is – legalább a térség országaihoz viszonyítva. Volt persze ebben igazság, de valóságos alapja a századok ködébe veszett. Merthogy, a másfél százados szétdaraboltságot követően lassan helyreállt egykori egység már nemcsak nagyhatalom nem volt, hanem önálló sem. Századokon át egy nála nagyobb hatalomnak alárendelve élte életét. Akkori vezetői ezzel a hatalommal szövetségben vállaltak szerepet ama „nagy háború” kirobbantásában, mely vesztét – és jelentős területeinek elvesztését – eredményezte. Élt ebben az országban egy tehetséges, fiatal tiszt, akinek ígéretes katonai pályáját törte ketté a vesztes háború, no meg a béke, mely nemcsak egész országrészeket ítélt a szomszédos államoknak, hanem országa haderejét is radikálisan megkurtította, s tilalmazta annak fejlesztését. Hősünket ez arra késztette, hogy más pályát keressen magának. Katonai tehetsége révén lett volna még helye a fegyveres erő tisztikarában – annál is inkább, mert annak vezére, kinek nemrég még egy ellenforradalmi kormányban államtitkára volt, támogatta volna ebben. Ám közben felismerte, hogy a politika porondján sikeresebben érvényesítheti vezetői ambícióit, melyek már zsenge korában is kiütköztek magatartásában. Politikusként úgy vélte, szeretett hazájának gondjait – köztük mindenekelőtt területi egységének és vele együtt egykori hatalmi helyzetének helyreállítását – csak összes erőinek összefogásával, a nemzet egységének megteremtésével lehet megoldani. Ezt pedig a társadalmat megosztó politikai pártok, s vele a parlamentáris rendszer felszámolásával látta megvalósíthatónak. Az így kialakuló rendben kizárólag a nemzeti érzelmű magyaroknak lett volna helye – az idegeneknek, a nemzeti eszmét tagadó nézeteknek és politikai szerveződéseknek nem. Vallotta ezt az a mindig magyarságát hangoztató politikus, akinek mindkét nagyanyja és anyai nagyapja évszázadok óta Magyarországon élő német családokból származott. Nem is volt rossz szava egyik nemzetiségre, így a németekre sem, mondván, hogy azok szervesen beolvadtak a magyarságba – ahogy akkoriban fogalmazott: a magyar fajba. E nézetét később így aposztrofálta: ők „német nyelven, magyarul imádkoznak”. Ebben az értelemben beszélt „magyarországi faj”-ról, sőt, „keresztény faj”-ról (sic!). Az utóbbi titulus is egyik megnyilvánulása volt nyíltan hangoztatott nézetének: csupán egy – munkáját és életét saját normái, szokásai szerint szervező, hősünk szerint „faji adottságai miatt beolvadni képtelen” – másik vallási közösség jelent veszedelmet a magyarságra nézve, amely pedig kizárólag jogosult az ország vezetésére és javainak birtoklására. Annak a zsidóságnak a veszélyes voltát hirdette, amelynek számos tagja játszott vezető szerepet az ország háború előtti gazdasági és kulturális modernizációjában, gyors ütemű fejlődésében. Az ok: a korábban a magyar uralkodó réteg által rangon alulinak tartott kereskedelmi, pénzügyi pályákra kényszerült, és a tanulásra mindig nagy gondot fordító közösség versenyelőnybe került az akkor kínálkozó új lehetőségekkel nem élő, hagyományos magyar elittel szemben. Hősünk őket csak korlátozni akarta – jogi eszközökkel. Azokat a sorstársaikat azonban, akik egy-két évtizede menekülni kényszerültek a kelet-európai területeken dúló pogromok elől, erőszakkal akarta eltávolítani az országból, s mindenáron megakadályozta volna további bevándorlásukat. Amikor pedig a határokon túlra kacsintgatott, szeme mindig olyan országok felé tekintett, ahol az ő nézeteivel rokon gondolatok jegyében szerveződtek politikai mozgalmak, sőt jutottak hatalomra. No, meg Keletre, olyanok felé, melyek népét ‒ „turáni eredetük” révén ‒ a magyarral rokon fajnak tartotta. A háború és az azt követő forrongások utáni évtizedben azonban nem válthatta valóra terveit. Határozott fellépésével, jó kapcsolatteremtő képességével és kiváló szervezőkészségével rövid idő alatt elérte ugyan, hogy a jobboldali radikális eszmék jegyében szerveződő egyesületekben tömörülők vezéralakjuknak tekintsék – de az ország politikai konszolidációja és gazdasági stabilizációja időszakában ez kevésnek bizonyult. Végül mégis eljött az ő ideje. Egy szociális és politikai feszültségeket is keltő nagy gazdasági válság nyomán végre lehetősége nyílt arra, hogy az ország kormányfőjeként a gyakorlatba ültesse át mindazt, amit ‒ az ország boldogabb jövőjét ígérve ‒ vizionált. Nem volt könnyű helyzete, mert elődje egy évtizeddel korábban stabilnak bizonyuló hatalmi rendszert épített ki, amely korlátozta ugyan a hagyományos uralkodó elit hatalmát veszélyeztető politikai erőket, de a szélsőségektől eltekintve nem szüntette meg teljesen mozgási lehetőségeiket, s azt, hogy a többpárti parlamentáris rendszer keretében és lapjaik révén eljuttassák véleményüket az ország lakosságához. A legfőbb parlamenti erő, a kormánypárt pedig nem az ő eszméit vallotta, hanem azokkal szemben elődjét, a nagy tekintélyű „Gazdát” követte. Mivel hősünk nem mögötte felsorakozó tömegek szavazataival, hanem politikai alkuk nyomán került a hatalom élére, mindenekelőtt saját bázis kiépítésére törekedett. Ezt pedig az őt korlátozó kormánypárt szervezett tömegpárttá történő átalakításával kívánta megvalósítani. Hozzá hasonlóan gondolkodó egykori tiszttársai és a jobboldali radikális szervezetek vezetőinek közreműködésével az ország valamennyi településén létrehozták helyi csoportjaikat. Azzal a céllal, hogy ‒ tekintet nélkül addigi politikai elkötelezettségükre ‒ tagjai sorába toborozzanak minden választópolgárt. A belépők „Párttagsági belépési nyilatkozat” aláírásával ígérték: „a Vezért célkitűzéseiben és munkájában támogatni minden erőmmel kötelességemnek tartom”. A Vezér által személyesen megbízott vezetők, az „élharcosok” pedig előre nyomtatott hűségnyilatkozat aláírásával vállaltak kötelezettséget a vitathatatlanul első számú vezető céljainak szolgálatára: „A közvetlenül vagy közvetve kapott utasításokat komoly fegyelmezettséggel teljesítem és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a belém helyezett bizalomnak teljes egészében megfeleljek.” A pártot nem puszta szervezeti keretnek tekintette, hanem ‒ miként azt nevével is deklarálták ‒, az általa hirdetett „Nemzeti Egység” megteremtése legfőbb eszközének is. Azt is várta, hogy ezáltal érvényesíthető a nemzeti öncélúság gondolata, azaz a társadalom életének oly módon történő megszervezése, melynek eredményeként az egyének és kisebb közösségek teljes egészében alárendelik saját „partikuláris” érdekeiket a nagy, közös nemzeti céloknak. Azokat pedig maga a Vezér határozza meg. Az egykori katonatiszt harcoló hadseregnek szerette volna látni „Nemzetét”, melyet parancsokkal lehet irányítani, ahol csak „egy a pallér, a többi hordja a téglát”.
Azt hirdette, hogy a nemzet felemelkedésének legfőbb feltétele annak egysége, amit kizárólag az ennek jegyében szervezett párt testesíthet meg. Ezért: az lehet csak tagja a „Nemzetnek”, aki tagja a NEP-nek, legalábbis szavazataival támogatja a választások során. Aki viszont ezt nem vállalja, az a „Nemzetből” is kizárja magát, mert elzárkózásával deklarálja, hogy nem kíván azonosulni a Vezér által megfogalmazott nemzeti célokkal. Ezért ők nemcsak a párt politikai ellenfelei, hanem a „Nemzet” ellenségei is. Nem véletlenül fogalmazta meg egyik – ekkorra már harcos politikai ellenfelévé vált ‒ egykori fegyvertársa: „..a kormánypárthoz tartozók a teljes értékű magyarok, a többiek csak afféle másodosztályú állampolgárok.” A miniszterelnök/pártvezér és munkatársai két év alatt jutottak el oda, hogy a választók mintegy 70 százalékát regisztrálhatták a NEP tagjaként. Jórészt erre a bázisra építve érte el a Vezér, hogy a párt új, neki elkötelezett aktivistái közül került ki a megyei törvényhatóságokban és az országgyűlésben egyaránt nagy többségre került kormánypárt képviselőinek döntő hányada. Kormányzásának harmadik évében így nyeregben érezhette magát, és úgy látta, hozzáláthat addig jórészt elhallgatott tervei megvalósításához: egyrészt az államszervezet átalakításához, másrészt a társadalom totális megszervezéséhez. Az elsőt már néhány hónappal a hatalom megszerzését követően deklarálták a párt országos központi irodájának munkáját szabályozó, „szigorúan titkos” dokumentumban. Eszerint „egész állami életünknek mihamarabb elválaszthatatlanul egyet kell jelentenie a Vezérnek az ország jövőjét biztosítani hivatott Nemzeti Mozgalmával” ‒ azaz a Nemzeti Egység Pártjával. Ezt célzó első kísérleteit a parlament és a kormányzat szervezetének, azok viszonyának átalakítására, illetve a korporációs rendszer olasz minta alapján történő megszervezésére már a párton belül megakadályozták. A választási győzelem birtokában azonban ‒ a honvédség tiszti állományában már korábban megvalósított gyakorlatot folytatva ‒, személycseréket hajtott végre a főispáni karban, és nagyvárosok polgármesterei közül is igyekezett eltávolítani a vele szembeszegülőket. A régiek helyére egykori harcostársait vagy új elkötelezettjeit helyezte. A fontosabb minisztériumokba mintegy komisszárként telepített az ágazattal korábban kapcsolatot nem tartó, vele „egyívású” vezérkari tiszteket. Nem véletlen, hogy e lépései ellen tiltakozó másik egykori barátja szerint „országunk a pártállam visszataszító állapotába süllyedt”. Mindez nem jelentette a több mint tíz éve kialakult államszervezet átalakítását, de a „Vezér” nem mondott le róla. E terve megvalósítását is szolgálta volna a társdalom életének, hétköznapjainak megszervezése ‒ a párt keretei között. A helyi csoportoknak kezdettől törekedniük kellett arra, hogy a településen minden kezdeményezés tőlük induljon ki és vezetésükkel valósuljon meg. Ennek eszköze volt, hogy a lakosság 40‒45 fős csoportjai élére kinevezett választmányi tagokat nemcsak a párttagok, hanem valamennyi hozzájuk rendelt lakos vezetőinek tekintették. Kötelességük volt azok mindennapjait figyelemmel kísérni, tapasztalatait személyi kartonokon nyilvántartani, melyek összegzett formában a települési szervezet titkárának és elnökének rendszeres jelentéseiben jutottak el a pártközpontba. Ezáltal a társadalom egészét kívánták ellenőrzésük alá vonni. A választási győzelem után ez a rendszer kiteljesedett a párt úgynevezett társadalmi tevékenységi csoportjainak létesítésével. A női csoportoknak a szociális teendők ellátása, a gazdaságiaknak a településben folyó termelőmunka (a nyersanyag-beszerzéstől a termék-előállításon át az értékesítésig) szervezése lett a feladata. A népművelési csoportoknak kellett működtetniük a falu vagy város öntevékeny művészeti csoportjait és valamennyi kulturális intézményét. Az ifjúsági csoportok a sportélet megszervezéséért és a fiatalok szórakozását biztosító rendezvényekért voltak felelősek. Általuk nem a hasonló tevékenységet folytató, önszerveződő egyesületek, körök sokrétű palettáját kívánták gazdagítani. Azok kiszorítása, felszámolása érdekében hozták létre az organizációt. Szervezési útmutatójuk szerint a NEP társadalmi tevékenységi csoportjainak el kellett érniük, hogy a mások által szervezett „különálló akciók teljesen szűnjenek meg és mindenféle (...) akciót a Nemzeti Egység kezdeményezzen, illetőleg hajtson végre”. Ez a társadalom önszerveződésének felszámolását célozta. Ezt egészítette ki a lakosság politikai nézeteinek átformálását, az „egységes nemzeti világnézet kialakítását” szolgáló propagandagépezet kiépítése. A pártszervezetek propagandacsoportjai által szervezendő vitaestéiken az országos központ által kiadott egységes útmutatóban közölt témákban és szövegek alapján kellett előadásokat tartaniuk. A füzetben még a lehetséges ellenérveket és az általuk azokra adandó válaszokat is olvashatták az előadók. Legfontosabb eszközként a sajtót kívánták felhasználni. Új párt- és kormánylapokat adtak ki, és irányításuk alá vontak egy-egy, széles körben olvasott napi- és hetilapot. Átfogó akciót indítottak a vidéki újságok feletti politikai befolyás megszerzése érdekében – feltételekhez kötött állami dotáció és országos szervezetük vezetésének kisajátítása révén. A kormány sajtóosztályának vezetője arra is jogot formált, hogy a „Vezér” közszerepléseiről minden lap egységesen, az általa megfogalmazott tudósítás közlésével számoljon be. Az a kísérlete viszont, hogy a kormánypolitika szolgálatába állítsa a rádiót, annak elnöke, a régi barát és harcostárs ellenállása miatt kudarcot vallott. Csupán azt érhette el, hogy a miniszterelnök kiemelkedő események, a kormányra kerülés évfordulóin szólhatott az éteren át az ország lakosságához. Ezeken a fórumokon kivétel nélkül a kormányzat sikereit, s a „Vezér” azok elérésében játszott kiemelkedő szerepét kellett harsogni. Mindeközben az ország nemzetközi kapcsolatait is évtizeddel korábbi külpolitikai nézetei alapján alakította. Mindenekelőtt két cél vezérelte: a területi revízió megvalósítása és piacok szerzése a súlyos értékesítési nehézségekkel küzdő mezőgazdaság számára. Az első tekintetében nem sikerült eredményt elérnie. A piacok szerzése jelentősen enyhítette ugyan a mezőgazdák gondjait, de egyúttal konzerválta is a gazdaság egyoldalú szerkezetét, és ellenérdekeltté tette az agrártermelőket a korszerűtlen termékszerkezet és gazdálkodási módszerek modernizálása tekintetében, amivel elodázta a mezőgazdaság legalapvetőbb problémáinak felszámolását. S a legsúlyosabb következményként, olyan hatalmakkal szövetkezett, amelyek nem békés megoldásokkal, hanem másokat (és önmagukat is) katasztrófába sodró agresszióval kívánták orvosolni valós problémáikat, egyúttal más országokra/népekre is kiterjesztve uralmukat. Sokan és sokat bírálták ezért kortársai és az utókor egyaránt. Amiatt azonban sohasem érte kritika, hogy korrupt lett volna és magának vagy barátainak, segítőinek juttatott volna javakat a közvagyonból – mert nem szolgáltatott rá alapot. Mesénknek van még jó néhány fontos szereplője. Hősünk, ha tervei megvalósításában ért is el sikereket, azok csak részsikereket jelentettek. A lényeget, a fő célokat tekintve sorra kudarcot vallott. S ebben nem csak politikai ellenlábasai, nem csak az ellenzéki pártok játszottak szerepet. Akadályt képezett az a konzervatív társadalmi elit is, amelyben épp úgy megtalálhatók voltak a katolikus egyház vezetői és papjainak nagy része, mint értelmiségiek, művészek – és persze politikusok is. Saját pártjában, sőt kormányában is akadtak józan gondolkodású, valóban a nemzet érdekeit szem előtt tartó személyiségek ‒ köztük több, személyes és politikai értelemben is elkötelezett barátja ‒, akik megakadályozták abban, hogy hibás, mi több, ártalmas lépéseket tegyen. Akár saját mániái vezérelték ebben, akár rossz tanácsadóit követve tévedt volna veszélyes utakra. A mesék formai szabályai szerint most az következne: Itt a mese vége, fuss el véle… * A mi mesénk végére mégsem illeszthető ez a fordulat. Mert ki gondolta volna történetünk hősének halála után húsz vagy akár hatvan évvel, hogy még egyszer megjelenik ebben a változatlanul kis országban egy hozzá hasonló fiatal, energikus, személyes hatalomvágytól fűtött és a gyengék közé sorolt államát a maga dicsőségére is regionális hatalomnak álmodó politikus, aki a nyolc évtizeddel korábban dívó gondolatok jegyében és a politikai módszereket immár modern eszközrendszerrel alkalmazva szervezi majd meg a társadalom (bocsánat: nemzete) életét? De már a maga és családja gyarapodására, valamint támogatói anyagi hasznára is… Környezetében ezért sincs senki, aki figyelmeztetné: mindenki számára végzetes útra tévedt – vagy lépett tudatosan!

Kétszeres válogatott

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.10.04. 09:09

Volt olyan időszaka a magyar futballnak, amelynek során két válogatottat is ki tudott állítani egy napon. A klasszis játékosok serege miatt megeshetett volna ez évtizedeken át sokszor, ám 1953. október 4-én konkrétan meg is történt. A hivatalos besorolás alapján Prágába és Szófiába is A-válogatott mérkőzésre utazott – persze nem ugyanaz – a csapat. Az előbbi helyszínen két csehszlovák partjelző, Holko és Vlcek segédkezett Reinhardt keletnémet játékvezetőnek, míg a bolgár fővárosban a csehszlovák Charousek dirigált a lengyel Fronczyk és a bolgár Sztojanov asszisztálásával. Prágában a jegyeket ugyanolyan lelkesen kapkodták el, amilyen mámorosan írta a politika fősodrához mindig igazodni kész Népsport: „Sportolóink lelkesen veszik ki részüket a negyedik Békekölcsön jegyzéséből.” Az idő tájt olyan múlhatatlan cikkek andalították a szaklap olvasóit, mint A kombájnos emlékei című gyöngyszem, amelyhez hasonló élménnyel egy gázszerelő csudálatos pályájáról készült írás ajándékozta meg nemrégiben a betűk szerelmeseit. A valódi A-kerettel ez a tizenöt labdarúgó utazott Csehszlovákiába: Grosics, Lóránt, Bozsik, Puskás (mind Honvéd), Lantos, Zakariás, Hidegkuti, Palotás (mind MTK, azaz Vörös Lobogó), Egresi, Tóth Mihály (mindkettő Újpest), Buzánszky (Dorog), Kárpáti (Győri ETO), Dékány (Kinizsi), Csordás (Vasas), valamint a szombathelyi Balogh László, az ifjúsági válogatott kapusa. A „szófiaiak”, akiket Jávor Pál edző irányított, ekképpen álltak össze: Henni, Gyurik, Aspirány, Virág, Samus (mind Dózsa), Takács, Tóth II, Keszthelyi (mind Csepel), Sipos, Mednyánszky (mindkettő Szeged), Ilku (Dorog), Kispéter (Kinizsi), Szojka (Salgótarján), Szilágyi I (Vasas), Babolcsay (Honvéd). A „resztli” a dupla A-mérkőzés napján kettős B-mérkőzést vívott a Népstadionban a bolgár és a csehszlovák második vonallal. Alig 55 ezer szurkoló előtt. Az adatot ajánlom azok szíves figyelmébe, akik meghatottságtól párás szemmel tálalják, hogy manapság meghaladja a háromezret az NB I-es nézőátlag. Az ötödik forduló múlt vasárnap rendezett négy mérkőzésén ezt a középértéket sem sikerült elérni: a hivatalos adatok szerint 7380, átlagban 1845 mindenre elszánt drukker kereste fel a pályákat, pedig Honvéd–Újpest „rangadó” is volt. Ez most 2375 érdeklődőt vonzott, potom 87 625-tel kevesebbet, mint amennyi a kispesti-újpesti találkozók örök nézőrekordja. Az ötvenhármas B-műsoron a két Ferenc, Deák és Machos köszönt be a bolgároknak (3:0), míg a diósgyőri Dobó Zoltán duplázott a csehszlovákok ellen (2:1). Dobó 1946-ban góllal debütált piros-kékben a 4:3-as Vasas–Kispest bajnokin, és nem akárkiket előzött meg hét évvel később, hiszen még a B-keretekben sem kapott helyet Faragó, Várhidi, Bundzsák, Berendy, Budai II, Kocsis Sándor vagy Czibor. Kocsis egy héttel később, az osztrákokkal vívott találkozók napján bekerült a második csapatba, és öt gólt szerzett a 7:3-mal zárult találkozón, amelyen 75 ezres tömeg tombolt a Népstadionban. A további két magyar gólt Szilágyi Gyula érte el, a B-válogatott támadósora így nézett ki: Egresi, Kocsis, Szilágyi I, Aspirány, Czibor. Az A-csapat Bécsben 3:2-re győzött, és a második félidőre Lóránt Gyula helyett az újonc Kárpáti Béla ballagott ki a Práter pázsitjára. Aznap török időket idéző darabot adtak a győri színházban, és a közönség egyszer csak azt hallotta a világot jelentő deszkákról: „Fenséges padisah, a magyar labdarúgó-válogatott 3:2-re nyert a Práter stadionban, és Kárpáti Béla sikerrel debütált.” Kitört a vastaps. Prágában már a huszonötödik percben kitört, mert a magyar válogatott parádés játékkal szerzett 3:0-ás előnyt e nem különösebben hosszú idő alatt. A Rudé Pravo azt írta: „A taps, amely oly gyakran csattant fel a Hadsereg-stadionban, túlnyomórészt az ellenfélnek szólt; annak az ellenfélnek, amelynek játékához hasonlót még nemigen láttak Prágában.” Kiváltképp a két összekötő, Csordás Lajos és Puskás Ferenc csillogott. Az első gólt Puskás indításából Csordás lőtte, a második és a harmadik előtt Csordás játszotta meg Hidegkutit, illetve Tóthot. Itt azonban korántsem volt vége: Puskás újra kiugratta Csordást, ennek nyomán lett 4:1 „ide” a szünetben, majd a második félidőben a Csordás buktatása miatt megítélt szabadrúgást Lóránt Gyula Puskás elé tette, és kialakult az 5:1-es végeredmény. Csordás tehát minden gólban szerepet játszott, Puskás három „dugóból” vette ki a részét. A Népsport diadalmasan értékelt: „A támadósor két legjobbja Puskás és Csordás volt. Puskás különösen az első félidőben egészen kiválóan játszott, szinte nem lehetett őt tartani. Csordás kezdősebessége kitűnően érvényesült, jól bánt a labdával, megértette magát társaival, s igen eredményesnek bizonyult.” Mándi Gyula edző, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány segítője azért megjegyezte: „Nem szabad megfeledkezni a hibákról sem. Csordásnak például a jövőben gondolnia kell a szélsők gyakoribb foglalkoztatására is.” Szófiában nehezebben ment, ha ment egyáltalán. A találkozó 1:1-gyel zárult, és Ivan Kolev, a házigazdák 75-szörös válogatott gólszerzője azt mondta Henni Géza kapusról: „Talán még Budapesten sem kapott olyan tapsokat, mint itt, néhány bravúros védése után.” Azaz Szilágyi Gyula – akinek a Nagymező utcában, a Moulin Rouge mellett nyitott kávézóját államosították 1949-ben, ez azonban nem tántorította el a kitűnő centert attól, hogy 1960-tól a Népszabadság sportrovatában írjon hiteles szakértőként a futballról – hiába szerzett vezetést, örülni kellett a döntetlennek. Az FTC-ben 112, az Újpestben 104 bajnoki meccsen védő, később Amerikában letelepedő, sőt az Egyesült Államok szövetségi kapitányának is kinevezett Henni így beszélt a szófiai másfél óráról: „A mérkőzés elején a göröngyös pályát okoltuk gyengébb játékunkért. Később, amikor kicsit belelendültünk, a talajról meg is feledkeztünk. Sajnos a második félidőben aztán ismét rossz lett a pálya...” Előfordult ez másokkal is. A bolgár fővárosban 1957 őszén 2:1-re nyertek hazánk fiai, és a címlapján a tizenegy magyar labdarúgó portréfotójával megjelenő Népsport ráérzett, mekkora diadal ez, mert Bulgáriában azóta sem sikerült győzelmet aratni. Pedig az ott járt honfitárs labdarúgókból a következő gálakeretet lehet összeállítani: Mészáros, Király; Török Péter, Páncsics, Bálint, Vidáts, Juhász Péter; Dunai III, Müller, Kocsis Lajos, Pintér Sándor, Tóth András (Újpest); Fazekas, Bene, Albert, Fekete László (Újpest), Zámbó, Nagy László. De nemhogy nem győzött a magyar válogatott, hatvanhárom év óta egyetlen gólt sem ért el szófiai vagy várnai vendégségben. Ehhez képest az az 1:1 a pót A-val egészen jó eredmény volt. Hogy a prágai ötösről már ne is beszéljünk. 

CSEHSZLOVÁKIA–MAGYARORSZÁG 1:5 (1:4)

Barátságos mérkőzés, 1953. október 4., Prága, 50 000 néző. Jv.: Reinhardt (keletnémet). Csehszlovákia: Stacho (Schrojf, 46. perc) – Safranek, Kopcan, Novak – Trnka, Kraus – Hertl (Pavlovic, 60.), Pazicky (Wiecek, 46.), Kacani, Crha, Vlk. Magyarország: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Egresi, Csordás, Hidegkuti, Puskás, Tóth Mihály. Gól: Csordás (15. és 41.), Hidegkuti (20.), Tóth (24.), Kacani (40.), Puskás (71.).

Két haza

Ujlaky István
Publikálás dátuma
2020.10.03. 18:33

Pár éve, nem is tudom már, milyen árucikken láttam: készült az Európai Unióban. Alatta kisebb betűkkel: készült Hollandiában. Mintha a gyártónak két hazája volna… Vajon lehetséges-e, hogy akár a jelenben, akár a jövőben tömegek tekintsék hazájuknak az Európai Uniót? Egyáltalán, lehetséges-e, hogy emberek két entitást tekintsenek hazájuknak egyszerre? Alábbi történelmi vázlatunkban erre keresünk választ. Az első civilizáció a sumereké. Egy, a Kárpát-medencénél kisebb területen kéttucatnyi, talán húsz-harminc kis méretű királyság létezett egymás mellett. Ezek az államok a szó mai értelmében országok voltak, saját királlyal, bürokráciával, gyakran egymás elleni háborúkkal. Ugyanakkor létezett egy, a maitól eltérő ország-fogalom, ami alatt a sumerek által lakott területet értették - mintegy „a civilizált világot” -, megkülönböztetve a környező hegyi, félsivatagi nomádoktól. Hasonló kettősség jellemzi a görögöket. Az „ókori Görögország”, melyet olykor a könyvek emlegetnek, nem létezett. Helyette, egy a mai Magyarországnál alig nagyobb területen, több száz városállamban éltek. (Ma az egész Földön található kétszáznál alig több ország). Ezek a görög kisállamok egyenként is megfeleltek a mai ország fogalmának. A kisebbeket Monaco, San Marino vagy Liechtenstein, a legnagyobbakat Luxemburg vagy Montenegró méretűnek képzelhetjük el. Volt azonban e kis poliszok fölött, egy Hellász-fogalom: az a föld, ahol az emberek érthető nyelven (görögül) beszélnek, nem pedig érthetetlenül hablatyolnak (barbárok). Ahol közös volt a vallás és a kultúra sok más eleme. Hellász görög országai szerepelhettek az olimpián, ami inkább vallási és politikai, mint sportesemény volt. Egy görögnek tehát két hazája volt: a városállam (polisz), ahol élt (Athén, Milétosz, Spárta, Korinthosz stb.) és a nagyobb egység, Hellász: a görög világ. Az Itáliában terjeszkedő korai Róma a legyőzöttek területének egy részét ugyan elkobozta (állami földek), ám a megvert és függésbe vont államok vagy törzsek bizonyos önkormányzatiság megmaradt – mintegy olyan szövetségi rendszert képezve, melynek tagjai nem egyenlők, Róma város vezető szerepe vitathatatlan. Itálián kívül hódítva már szorosabb és egyértelműbb az elfoglalt területek római alárendeltsége, de az egykori haza emléke itt sem ment feledésbe. Cicero meg is fogalmazta a „kettős haza” elméletét. Mindenkinek van egy szűkebb hazája: a városállam, törzs vagy királyság, melyben született. És egy nagyobb hazája: a Római Birodalom, eme városok, népek, királyságok lakóinak közös hona. A kora középkor emberének identitásában a nemzet nem játszott különösebb szerepet, még annyira sem, mint a görögöknél vagy rómaiaknál. (Ahol és amikor használták, gyakran mást értettek nemzet alatt, mint ma). Világképe mintegy koncentrikus körökben épült fel. Legkívül a keresztény emberiség, legbelül a család. Ám a kettő között gyakran nem egy középső kör (ország) volt, hanem kettő. A Német-római Birodalom jóval nagyobb volt a mai Németországnál, hiszen a mai német tartományok mellett osztrák, svájci, cseh, elzászi, olasz területeket is magába foglalt. Nos, ez a terjedelmes konglomerátum az érett középkorra mintegy háromszáz államra esett szét. Ezeket a félig-meddig, vagy teljesen független kis országokat közjogilag összefogta a birodalom, élén a császárral. Egy német, cseh vagy szorb egyszerre volt polgára vagy alattvalója saját fejedelemségének vagy városának (mint pl. Bajorország, Köln, Mainz, Trier, Csehország, Pfalz, Lübeck) és „a német nemzet szent római birodalmának” – egészen a XIX. század elejéig. Hasonló helyzet az oroszoké, ahol a hamar széteső kijevi Rusz helyén hat-nyolc-tíz kisebb-nagyobb fejedelemség működött, ám fölöttük állt Oroszország fogalma és a nagyfejedelem gyakran csak formális hatalma. Egy sor középkori, kora újkori ország tartományokból állt. Az anarchia és központosítás ingajátékában ezek a tartományok hol egy központosító, „erőskezű” király egyszerű (köz)igazgatási egységei, hol pedig, egy „gyengekezű” király alatt kvázi-önálló államok. Ennek megfelelően lehetett valaki egyszerre gascogne-i és francia, szász és német, kis-lengyelországi és lengyel. Nagyon erős volt a XVII. századi Hollandia (akkor: Egyesült Tartományok) tartományi tudata. Az ott élők frízek, zeelandiak vagy hollandiak, de emellett hollandok (azaz az Egyesült Tartományok polgárai) is. A Magyar Királyság, ellentétben a lengyel, német, orosz állammal, nem oszlott fel tartományokra. Még a Felvidék, Kárpátalja sem tartomány, nem hogy a Dunántúl vagy az Alföld. De mégis volt két tartománya a királyságnak: Erdély és Horvátország. Egy erdélyi nemes egyszerre volt erdélyi és magyarországi, a magyar király alattvalója. Ha diákként tanult a krakkói egyetemen, magát hungarus (kb. magyarországi) jelzővel illette, akkor is, ha amúgy szász vagy szláv. A három részre szakadó ország zűrzavaros állapotai között csak fokozatosan alakulhatott ki a kisebb Magyar Királysághoz és a nagyobb Habsburg Birodalomhoz való tartozás gondolata. Míg egy arisztokrata, köznemes vagy polgár bizonyosan, egy jobbágy – és ők adták a 95 százalékot – nem feltétlenül tartotta magát magyar és birodalmi alattvalónak is. A XVIII. század megszilárduló viszonyai és a Habsburg uralom nyilvánvalóvá váló állandósulása azonban az egész társadalom számára egyértelművé tette ezt. A népdal („Felszántom a császár udvarát/belé vetem hazám búbaját”) éneklője már tudja, hogy van Magyarország és létezik a Birodalom, és neki mindkettőhöz köze van. A reformkori nemesség gyakran használta „a két magyar haza” fogalmát. Ezalatt a két, 1699 óta külön kormányzott országot értette, ahol magyarok élnek, vagyis Magyarországot és Erdélyt. Ez a két haza, a Királyhágótól innen nézve nem azonos eddigi és további gondolatmenetünk két haza fogalmával. Erdélyből nézve azonban igen, legalábbis a magyarok számára. A XIX. század utolsó harmadában pedig már mindenkinek nyilvánvaló: „(szűkebb) hazám Magyarország, és (tágabb) hazám az Osztrák-Magyar Monarchia”. Az újkor nagy gyarmatbirodalmainak lakói polgárai egy országnak, és egy birodalomnak is. Ennek a tudatosulása, beépülése az identitásba nyilván nem mindenütt egyforma. Ám a XIX. századi angol, skót, kanadai vagy új-zélandi egyszerre volt alattvalója a Brit Birodalomnak és polgára szűkebb hazájának. És ennek tudatában is van. Birodalmi identitás nélkül például nem siettek volna önkéntesek a háborúban álló anyaország segítségére Kanadából. Kanadai identitás nélkül a terület sohasem fejlődött volna független országgá. A Szovjetunió lakosainak is két hazája volt. Egy észt, litván vagy grúz számára talán a kisebbik haza volt a fontosabb, de ettől még szovjet polgárok voltak ők is. Egy ukrán, fehérorosz, kazah pedig elsősorban szovjet polgár, de egy kicsit ukrán, kazah, fehérorosz is. De talán nem is kell folytatni. A fenti történelmi áttekintés nem bizonyíték arra, hogy az európai uniós identitás tömegméretekben megszületett. De bizonyíték arra, hogy lehetséges. Az ember nem csak képes, de hajlamos is arra, hogy identitásának politikai részét ne egy, hanem két körben építse fel, egy szűkebb és egy tágabb hazát mondjon magáénak.