Két haza

Pár éve, nem is tudom már, milyen árucikken láttam: készült az Európai Unióban. Alatta kisebb betűkkel: készült Hollandiában. Mintha a gyártónak két hazája volna… Vajon lehetséges-e, hogy akár a jelenben, akár a jövőben tömegek tekintsék hazájuknak az Európai Uniót? Egyáltalán, lehetséges-e, hogy emberek két entitást tekintsenek hazájuknak egyszerre? Alábbi történelmi vázlatunkban erre keresünk választ.

Az első civilizáció a sumereké. Egy, a Kárpát-medencénél kisebb területen kéttucatnyi, talán húsz-harminc kis méretű királyság létezett egymás mellett. Ezek az államok a szó mai értelmében országok voltak, saját királlyal, bürokráciával, gyakran egymás elleni háborúkkal. Ugyanakkor létezett egy, a maitól eltérő ország-fogalom, ami alatt a sumerek által lakott területet értették - mintegy „a civilizált világot” -, megkülönböztetve a környező hegyi, félsivatagi nomádoktól. Hasonló kettősség jellemzi a görögöket. Az „ókori Görögország”, melyet olykor a könyvek emlegetnek, nem létezett. Helyette, egy a mai Magyarországnál alig nagyobb területen, több száz városállamban éltek. (Ma az egész Földön található kétszáznál alig több ország). Ezek a görög kisállamok egyenként is megfeleltek a mai ország fogalmának. A kisebbeket Monaco, San Marino vagy Liechtenstein, a legnagyobbakat Luxemburg vagy Montenegró méretűnek képzelhetjük el. Volt azonban e kis poliszok fölött, egy Hellász-fogalom: az a föld, ahol az emberek érthető nyelven (görögül) beszélnek, nem pedig érthetetlenül hablatyolnak (barbárok). Ahol közös volt a vallás és a kultúra sok más eleme. Hellász görög országai szerepelhettek az olimpián, ami inkább vallási és politikai, mint sportesemény volt. Egy görögnek tehát két hazája volt: a városállam (polisz), ahol élt (Athén, Milétosz, Spárta, Korinthosz stb.) és a nagyobb egység, Hellász: a görög világ. Az Itáliában terjeszkedő korai Róma a legyőzöttek területének egy részét ugyan elkobozta (állami földek), ám a megvert és függésbe vont államok vagy törzsek bizonyos önkormányzatiság megmaradt – mintegy olyan szövetségi rendszert képezve, melynek tagjai nem egyenlők, Róma város vezető szerepe vitathatatlan. Itálián kívül hódítva már szorosabb és egyértelműbb az elfoglalt területek római alárendeltsége, de az egykori haza emléke itt sem ment feledésbe. Cicero meg is fogalmazta a „kettős haza” elméletét. Mindenkinek van egy szűkebb hazája: a városállam, törzs vagy királyság, melyben született. És egy nagyobb hazája: a Római Birodalom, eme városok, népek, királyságok lakóinak közös hona.

A kora középkor emberének identitásában a nemzet nem játszott különösebb szerepet, még annyira sem, mint a görögöknél vagy rómaiaknál. (Ahol és amikor használták, gyakran mást értettek nemzet alatt, mint ma). Világképe mintegy koncentrikus körökben épült fel. Legkívül a keresztény emberiség, legbelül a család. Ám a kettő között gyakran nem egy középső kör (ország) volt, hanem kettő. A Német-római Birodalom jóval nagyobb volt a mai Németországnál, hiszen a mai német tartományok mellett osztrák, svájci, cseh, elzászi, olasz területeket is magába foglalt. Nos, ez a terjedelmes konglomerátum az érett középkorra mintegy háromszáz államra esett szét. Ezeket a félig-meddig, vagy teljesen független kis országokat közjogilag összefogta a birodalom, élén a császárral. Egy német, cseh vagy szorb egyszerre volt polgára vagy alattvalója saját fejedelemségének vagy városának (mint pl. Bajorország, Köln, Mainz, Trier, Csehország, Pfalz, Lübeck) és „a német nemzet szent római birodalmának” – egészen a XIX. század elejéig. Hasonló helyzet az oroszoké, ahol a hamar széteső kijevi Rusz helyén hat-nyolc-tíz kisebb-nagyobb fejedelemség működött, ám fölöttük állt Oroszország fogalma és a nagyfejedelem gyakran csak formális hatalma.

Egy sor középkori, kora újkori ország tartományokból állt. Az anarchia és központosítás ingajátékában ezek a tartományok hol egy központosító, „erőskezű” király egyszerű (köz)igazgatási egységei, hol pedig, egy „gyengekezű” király alatt kvázi-önálló államok. Ennek megfelelően lehetett valaki egyszerre gascogne-i és francia, szász és német, kis-lengyelországi és lengyel. Nagyon erős volt a XVII. századi Hollandia (akkor: Egyesült Tartományok) tartományi tudata. Az ott élők frízek, zeelandiak vagy hollandiak, de emellett hollandok (azaz az Egyesült Tartományok polgárai) is. A Magyar Királyság, ellentétben a lengyel, német, orosz állammal, nem oszlott fel tartományokra. Még a Felvidék, Kárpátalja sem tartomány, nem hogy a Dunántúl vagy az Alföld. De mégis volt két tartománya a királyságnak: Erdély és Horvátország. Egy erdélyi nemes egyszerre volt erdélyi és magyarországi, a magyar király alattvalója. Ha diákként tanult a krakkói egyetemen, magát hungarus (kb. magyarországi) jelzővel illette, akkor is, ha amúgy szász vagy szláv. A három részre szakadó ország zűrzavaros állapotai között csak fokozatosan alakulhatott ki a kisebb Magyar Királysághoz és a nagyobb Habsburg Birodalomhoz való tartozás gondolata. Míg egy arisztokrata, köznemes vagy polgár bizonyosan, egy jobbágy – és ők adták a 95 százalékot – nem feltétlenül tartotta magát magyar és birodalmi alattvalónak is. A XVIII. század megszilárduló viszonyai és a Habsburg uralom nyilvánvalóvá váló állandósulása azonban az egész társadalom számára egyértelművé tette ezt. A népdal („Felszántom a császár udvarát/belé vetem hazám búbaját”) éneklője már tudja, hogy van Magyarország és létezik a Birodalom, és neki mindkettőhöz köze van. A reformkori nemesség gyakran használta „a két magyar haza” fogalmát. Ezalatt a két, 1699 óta külön kormányzott országot értette, ahol magyarok élnek, vagyis Magyarországot és Erdélyt. Ez a két haza, a Királyhágótól innen nézve nem azonos eddigi és további gondolatmenetünk két haza fogalmával. Erdélyből nézve azonban igen, legalábbis a magyarok számára. A XIX. század utolsó harmadában pedig már mindenkinek nyilvánvaló: „(szűkebb) hazám Magyarország, és (tágabb) hazám az Osztrák-Magyar Monarchia”.

Az újkor nagy gyarmatbirodalmainak lakói polgárai egy országnak, és egy birodalomnak is. Ennek a tudatosulása, beépülése az identitásba nyilván nem mindenütt egyforma. Ám a XIX. századi angol, skót, kanadai vagy új-zélandi egyszerre volt alattvalója a Brit Birodalomnak és polgára szűkebb hazájának. És ennek tudatában is van. Birodalmi identitás nélkül például nem siettek volna önkéntesek a háborúban álló anyaország segítségére Kanadából. Kanadai identitás nélkül a terület sohasem fejlődött volna független országgá. A Szovjetunió lakosainak is két hazája volt. Egy észt, litván vagy grúz számára talán a kisebbik haza volt a fontosabb, de ettől még szovjet polgárok voltak ők is. Egy ukrán, fehérorosz, kazah pedig elsősorban szovjet polgár, de egy kicsit ukrán, kazah, fehérorosz is. De talán nem is kell folytatni.

A fenti történelmi áttekintés nem bizonyíték arra, hogy az európai uniós identitás tömegméretekben megszületett. De bizonyíték arra, hogy lehetséges. Az ember nem csak képes, de hajlamos is arra, hogy identitásának politikai részét ne egy, hanem két körben építse fel, egy szűkebb és egy tágabb hazát mondjon magáénak.