Megküzdöttem a maszkkal magam is a nagy melegben. A levegőtlen piacon, az átforrósodott buszban, a hosszú vonatozáskor. Téptem is le magamról azonnal, ha lehetett. Közben teljesen elfelejtettem, hogy egykor a műtőben dolgozva minden gond nélkül elvoltam órákig, anélkül, hogy zavart volna. Pedig egy millimétert sem csúszhatott el. A főműtősnő azonnal visszatetette a helyére.
2020 a nagy tanulások éve, és ebből nem maradnak ki az erkölcsi szempontok sem. Akár tetszik, akár nem, a Covid 19 járvány megtanít minket egy helyzetről másképpen gondolkodni. Mondjuk arról, hogy a szándéknak is jelentősége van. Például hogy tudom és be is mutatom, az én számomra mit jelent az önzetlenség, a szolidaritás. Mert arcmaszkot viselek, hogy megvédjek másokat. Másról is tudom, ha az utcán szembejön és maszkot visel, akkor ő is megvéd engem. Egy autonóm ember képes magának a maszk-kérdést lefordítani. De akik önmagukon kívül eddig sem ismerték el más létezésének jogát, azok a saját önző gondolkodásukból kiindulva döntenek. Ők a hangos kisebbség, akik emberi jogaikra hivatkoznak mint a döntés szabadságának szimbólumára. Ezért nem takarják el az arcukat járvány idején.
Egyesek pedig politikai célra használják az eseményeket: így próbálják kierőszakolni, hogy felnézzenek rájuk. Elfeledik, hogy ez a vírus nagyon nem lojális a tudatlansággal. Így hát a WHO és vele a magyar Operatív Törzs sokáig hezitált a minden ember számára kötelező arcmaszk viselésnek előírásával. A kormánytagokról, az ország miniszterelnökéről nem is beszélve. De aztán, egy idő után szép lassan megadták magukat… a vírusnak. Most pedig szenvedhetnek azzal, miképpen parancsolják vissza a követőik arcára a védőeszközt. Kockáztatják, hogy ezek után senki sem hiszi el nekik: tudnak felelősen dönteni.
Azért létezik még ennél is rosszabb. Amikor a politikusok a magyar nemzeti lobogó színeit szentségtelenítik meg. A magyar zászló színeiből csöpögő orrot, nyáladzó szájat, evéstől zsíros bajuszt, kirúzsozott ajkat eltakaró ruhadarabot csinálnak. A magyar Parlamentben ülőket utánozza az utca népe, például a 47-es villamoson. Megdöbbentő látvány, amikor belemarkolva letépik arcukról a nemzeti színeket, leszállva a villamosról.
Eszembe jut, hogy anyám 1956-ban a Rákóczi úton egy halott fiatalembert látott, aki egy nemzeti zászlóval volt letakarva. Kegyeletből. Takarhatták volna a testét kartonnal vagy rongydarabbal is. De valaki úgy gondolta, ez a legtöbb, amit még adhat neki. Hogy ezek a nemzeti színek hogy kerülnek a politikusok és követőik arcára, meg nem tudom érteni.
Mint ahogy azt sem, miért gondolják emberek, hogy joguk van a fertőzést terjeszteni. Pedig ilyen joguk erkölcsi, egészségügyi szempontból biztos nincs. A védekezés erkölcsi imperatívusza nem a személy saját, önző személyes érdekéhez fűződik, hanem a közösségéhez. Ahhoz az érdekhez, hogy milyen módon védjük a közösséget, majd ezen keresztül az egyént. Csakhogy az ember az embertársaitól elvár valami minimális erkölcsi felelősséget. Egy politikustól a lehető legtöbbet. A Covid 19 járvány rávilágított arra, hogy a járvány egyetemes veszélyt jelent a világ népeire. Ezért - különösen most, a második hullám idején - a sorsunkat nagymértékben az határozza meg, hogy önálló és személyes felelősséget vállalunk-e minden pillanatban a tetteinkért.
Ha lenne Magyarországon közegészségügy, akkor már valaki leírta volna annak etikai elveit a szabadság, a kölcsönösség, a szolidaritás vonatkozásában. Hangsúlyozta volna az önzetlenség fogalmának létezését. Hogy elfogadjuk és magunkévá tegyük: korlátozható a szabadságunk, ha ezzel megvédjük a közösséget. Szükséges a szolidaritás és a felelősség hangsúlyozása az egyén, a család a közösség felé.
Nem utolsó sorban le kell venni valami terhet a gyógyítók válláról, hogy minél kevesebb ember kerüljön kórházba, hogy az egészségügyben dolgozók képesek legyenek megóvni az életünket. De ez hamis szólamokkal nem megy. A járványt legyőzni elsősorban a fejekben lehet. Az arcmaszk viselése legyen az erkölcsi döntés szimbóluma.