Előfizetés

Bóta Gábor: Szerelmi kicsapongások

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.10.11. 09:45

Fotó: Görgényi Gábor / -
A szerelmi kalamajkát, az ebből származó félreértések garmadáját, ami gyakran jár füllentéssel, vagy vaskos hazugsággal, komikussá váló helyzetekkel, fába szorult féregként való rohangászással, megcsalással és megcsalatással, úgy tűnik, nem tudjuk megunni a színpadon.
Lehet ezt olyan halhatatlan módon csinálni, mint például Shakespeare tette, többek között a Szentivánéji álomban, amiben fájdalmas költőiséggel, ugyanakkor elementáris komikummal gubancolódnak össze a szerelmi erővonalak, hogy végül csak sikerüljön kibogozni, egyenesbe hozni őket. És lehet sokkal könnyedebben megfogni ezt a témát, ahogy a francia vígjáték mestere, Feydeau tette. Ő maga is híres volt a szexuális kicsapongásairól, a törzsasztaláról a mulatók mulatójában, a párizsi Maximban. Meg is lett a következménye, a vérbaj, ami őrültségbe is torkollott, majd hozzájárult egy pszichiátriai klinikán való halálához. A darabjaiban tébolyig fokozta a szituációkat, a jobb előadásokban már a tragédia szele is érződik, totálisan feje tetejére áll a világ. Hogy aztán talpára billenjen, visszarendeződjön a polgári értékrend, a család sérthetetlensége, enyhüljön a lelkek sebzettsége, és következzen a boldog befejezés, ami ebben a műfajban dukál. Karinthy Márton, a Karinthy Színház tavaly elhunyt alapítója, igazgatója, rendezője, mindenese, beleszerelmesedett a két világháború közötti polgári vígjátékokba. Abba az időszakba, amikor nagyapja, Karinthy Frigyes ereje teljében alkotott, amikor a polgári létformához kultúra is társult, a kávéházak szellemi gócpontok voltak. Jelentősebb réteg számára lehetővé vált az az életszínvonal, ami már nem csak a gürcölést, a megélhetésért való küzdelmet jelentette, hanem biztosított megfelelő szabadidőt és anyagiakat ahhoz, hogy lehetővé váljanak a gáláns vagy kevésbé gáláns kalandok. Hogy az váljon a központi témává, ki kivel, mikor, hogyan... A lopott pásztoróra, a házastársi kihágások, az erkölcsi kicsapongások fókuszba kerülhettek. Vígjátékok, bohózatok, operettek, kabarétréfák garmadája kapta fel ezt a témát, és aratott vele sikert, némiképp a karót nyelt nyárspolgárságnak is virgonc vidámsággal nyelvet öltögetve. A polgári színjátszás zászlóshajója, az akkori Víg, telis-tele volt ilyen darabokkal. Karinthy Márton notórius megszállottsággal előbányászta ezeket, lakásában grandiózus gyűjteménye volt belőlük. Szinte minden évadban repertoárra is tűzött belőlük egyet-kettőt. A rendszerint elegáns környezetű, nagyszínpadra írt darabok kikötöttek a Bartók Béla úti lepukkant moziból jókora gonddal és szeretettel átalakított kis színházban. A kicsi színpadra akár a hatalmas parlament díszletét is bezsúfolták. Csík György díszlettervező a Maga lesz a férjem című zenés vígjáték bemutatójához is felépített egy polgári szalont Újbudán. A Hyppolit, a lakáj írójának, Nóti Károlynak az egyik darabja, a Nyitott ablak már korábban kiköltözött oda, miközben előtte a Hyppolit színpadi változata is látható volt. És most itt a Maga lesz a férjem, amit Nótin kívül Nádasi László jegyez, aki szintén a pesti humor jellegzetes képviselője volt. Betétdalokként Márkus Alfréd örökzölddé vált kupléit használják. Az egészet mai színpadra „formázta” Nemlaha György. A rendező pedig Szabó P. Szilveszter, aki már játszott itt másik polgári vígjátékban, Molnár Ferenc Az ördög című művében, amit - miután évekkel a címszereplő és rendező Balikó Tamás halála után felújították - ő is vitt színpadra. Kétszereplős darabban, A babában is brillírozott a Karinthyban, ismeri, alkalmazza, valamennyire tovább is gondolja az ottani stílust. Nincs semmi extravagáns ötlet, ez alapjaiban hagyományos rendezés, ahogy a díszletek, úgy Csík jelmezei is illúziókeltően korhűek. A szövegből megtudhatjuk, hogy „A férfiak nagyon óvatosak a lányokkal, a férjes asszonyokkal azonban már más a helyzet, nekik nyugodtan lehet udvarolni”. Amikor Margitnak külföldi nyaraláson udvarolni kezd egy meglehetősen macsó, beképzelt amerikai pasas, hogy csábosabbnak tűnjön, azt hazudja neki, férjes asszony. Amikor viszont a férfi utána jön Pestre, gyorsan kell kerítsen egy palimadarat, aki, hogy ne maradjon hazugságban, azt hamukálja, a férje, és gyorsan hajlandó elválni tőle, hogy a menő amerikaival ripsz-ropsz összejöhessen a frigy. Na ebből aztán lesz galiba rendesen, persze, hogy bekavar Margit barátnője és egy harmadik hölgy is tovább bonyolítja a helyzetet. Lesz zavar, kétségbeesés, sírás-rívás, gubanc, hogy végül minden megoldódjon, és a derűs befejezésnek felhőtlenül tapsolhasson a közönség. Hajszálpontosan azt kapja, amit várt, gondjai közben megérdemelt szórakozást, és azért némi szarkasztikus kórképet a csalfaság természetrajzáról, az emberi hormonok kiszámíthatatlan működéséről. Fekete Mari zenei vezetőként négytagú zenekarral is kiválóan segíti a dalok előadását. A színészek élvezettel komédiáznak. Miller Zoltán, aki ugyancsak otthonos már ezeken a deszkákon, az amerikai szerepében beképzelt, fölöttébb rámenős, némiképp mulatságosan tökkelütött fickót játszik, gunyorosan abszurdba fordítva az alakítását. Egészen remek. Erdélyi Tímea adja Margitot, a rafináltan csábos nőt, aki azért megmutatja a kétségbeesést is, amikor csávába kerül. Kocsis Dénes az igencsak nőkedvelő férfiú, akit ideiglenes férjnek kiszúr magának, majd nem is annyira meglepő vígjátéki fordulattal ők habarodnak egymásba, és a barátnőt adó Jenes Kitti megkaparintja az amerikait. Egy harmadik hölgy, Mimi, Banovits Vivianne megformálásában, hoppon marad, nehéz is vele mit kezdeni a boldogságtól sugárzó fináléban. Kocsis Judit és Németh Gábor, Margit nagyokat csodálkozó szüleiként, bonyolítják tovább a helyzetet. Lázár Balázs mindent tisztán látó, dörzsölt inas. Pusztaszeri Kornél csökött agyú kidobóember. Az első felvonásban kissé lötyög, még nem kellően összeérett a játék, a harmadikban a szó jó értelmében véve „nekiszabadulnak” a színészek, ekkorra már igazi örömszínházzá válik a produkció. És ez a legfontosabb. Karinthy színházában, ha nem is voltak fesztiválnyertes produkciók, ha nem is igyekeztek megváltani a világot, színészek és közönség általában jól érezték magukat. Miközben viharos időszakon van túl a teátrum, és még mindig nem lehet pontosan tudni a sorsát, a mostani előadás tehetségesen viszi tovább ezt a hagyományt.

Energ-etika, avagy amikor a rezsicsökkentés önmaga pariódiájába fullad

Marnitz István
Publikálás dátuma
2020.10.11. 08:00

Fotó: Marabu / -
A lakossági rezsi évtizedek óta a különböző, korrupcióban tocsogó hazai érdekcsoportok marakodásainak tárgya és terepe. De létezik-e ebből kiút?
Az energia kerüljön annyiba, amennyit ér. Ez a szakma régi, mégis egyre elérhetetlenebb álma. Hogy amiként a kenyérért, a mosószerért vagy az Xbox-ért, az áramért és a gázért is annyit kelljen fizetni, amennyi még az eladónak és a vevőknek is megéri. Már csak azért is, mert bárki bármit mond, a rezsi a családi költségvetésnek változatlanul az egyik legnagyobb és elhagyhatatlan eleme. A 90-es években még e téren is bevettük a dumát. Hogy vannak a nagy termelők meg hálózatok, többnyire „természetes monopóliumok”, úgyhogy majd egy irodában becsületes szakemberek kiszámítják, ezek mennyiért adnák az energiát akkor, ha éppenséggel versengenének a vevők kegyeiért. A tulajdonos kiléte úgymond nem számított, csak a „jó szabályok”. Amennyire lehetett, ösztönözték a versenyt is. Aztán jött a nagy pofára esés. Hogy bizony ezek a nagy tudású, éterien független szakemberek mégsem képesek vegytisztán piaci, ne adj isten néha a vevőnek – nekünk – kedvezőbb árat kiötölni. Mert ugye nem az egyszeri Jóska bácsival ültek egy asztalnál, konferencián, munkaebéden. Hanem ezekkel a bizonyos nagy cégekkel. Velük beszéltek egy nyelvet. A nagy, többnyire külföldi tulajdonba került cégek pedig ezt a közelséget kőkeményen kihasználták. Nyilván, hisz fő céljuk a profitmaximalizálás. Ehhez az akkori, főképp szociálliberális kabinetekben is találhattak maguknak híveket.

Paródia

Nem feltétlen nettó korrupcióról beszélek. Inkább az egy nyelvről. Ha például egy állami döntnök támogatja a „piackövetést”, a piac pedig éppenséggel drágul, közben nyögjük az orosz gázszerződés feltételeit, aztán a kormány bedob egy nagyberuházást, beesik egy adó, a béremelés, meg a forint, meg a minden, amiről ugye maga a cég nem tehet. Rendben, csökkentsd a jussunkat a hatékonysági állandóval, de akkor növeld ugyanennyi kompenzációval és ne tégy úgy, mintha erről nem állapodtunk volna meg anno... Igazad van, de ott fenn azt mondták, nem lehet több tíznél. OK, most legyen akkor 9,99, a többit tegyük át októberre. És így szépen mindig összejött az évi 10-20 százalék. Miközben a szereplők aligha ismerik el, hogy ez évtizedekig lényegében így zajlott, a Bajnai-kormány végére az egész önmaga röhejes paródiájába fulladt. És igen, biztos ez is hozott pár százalékot az általános elégedetlenséget meglovagoló Orbánéknak. A Fidesz ama kő-egyszerű üzenete mögött, hogy visszaszerezzük az energiaipart és csökkentjük a rezsit, fondorlatos, és – minő meglepetés – kizárólag a saját gazdagodásukat szolgáló számítás állt. Igaz, ez néha – hovatovább véletlenül – egybevágott a lakosság igényeivel. Orbánék némi (mélyen elfeledett) rezsiemelés után, 2012-ben, először a kocsma székeinek felborogatásával vívták ki maguknak az utca tiszteletét.
E szerepre kitűnőnek bizonyult Németh Szilárd rezsikommandó-Führer, aki például egy tarifamagyarázó levél miatt kelt ki az ELMŰ ellen, vagy mert a rezsiboksz színe egy árnyalattal eltért az általa megálmodott narancssárgától.

Aztán, ha már megtalálták az árleszállító gombot, hát megnyomogatták párszor, mert miért ne. A számítás bejött: a korábban idecsábított multik önként ajánlották fel javaikat az új hatalomnak, amely sokszámjegyű csekkel tömte be a távozók száját. Míg a hulladékszállításban is hasonló folyamat zajlott le, a kéményseprésből Orbánék a szemükben súlytalan magyar kisvállalkozókat egyszerűen kisöpörték. Ezalatt az udvartartásban a Csányi Sándor köreivel szövetkezett régi energiaiparosok kiszorították Simicska – cseppet sem szívderítőbb, csak önállóskodó – csapatait. Az energiaipari vevők között, az állam mellett, némi offshore- és stróman-fátyol mögül lassan kikandikáltak Orbán Viktor barátai, így Mészáros Lőrinc vagy Garancsi István. Közben, nem mellékesen, a lakosságon kívüli piacokon élénk, ultraliberális – vagyis teljesen hétköznapi – üzletelés bontakozott ki. E felhasználók zöme ma már nem vásárolhat központi árú energiát, csak szabadversenyest. Ahol ajánlatok tucatjai közül választhatnak. Lehet, hogy ez esetenként magasabb a kormány által szabott, központi áránál, de rugalmassága vagy épp a tőzsdei mozgások folytán akár az alá is kerülhet. Bár Orbánék e körben vagy hat éve ígérnek „ipari rezsicsökkentést”, ezt alighanem maga az ipar se nagyon sürgeti. Még a végén úgy járnak, mint a lakosság, ahol a rezsicsökkentés „megvédése” a rezsicsökkentés tilalmával egyenértékű, amit ráadásul eltagadnak – szóval teljes a káosz. Bízzuk inkább az árakat a piacra, ahol azért a meglepetéseknek is megvan a határa. Vagy itt az üzemanyag. Drága, de azért nem luxus. Nyilván nem olyan fontos, mint a fűtés, de tőzsdei áralakulásuk nagyjából azonos és a magyar családok zöme, ha összeszorított foggal is, de költ autóra legalább annyit, mint rezsire. Ráadásul a Mol nagykereskedelmi közel-monopolhelyzete ellenére szigorúan piaci árat szab. Heti kétszer. Egyik szeme a környékbeli finomítókon, másik a versenyhatóságon. És, legyen bármennyire is drága a benzin, mostanság mégis annak örülünk, hogy olcsóbb, mint 2014-ben. Nem így a lakossági áram meg gáz, amelyek tarifái meghatározásához Orbánék – a papíron létező lakossági árversenyt minden közvetett módon gáncsolva – tűzzel-vassal ragaszkodnak. Így aztán, amit a Fidesz-KDNP 2013-2014 között a zsebünkbe tett, azóta kamatostul ki is vette onnan. Ennek előzményeként a világszintű kartellekre-mutyikra fittyet hányó amerikai palaolaj-kitermelők újításaik révén elárasztották a piacot nyersanyaggal. Ez pedig tartósan felére-harmadára nyomta a („szakmai” jóslatokban mindig szigorúan emelkedő) olajárat. Ezt nagyjából követte a gáz és az áram piaci ára is. Magyarán: ha 2014-ben, 25 százalékos lakossági árvágás után is megérte nálunk energiacéget üzemeltetni (legyünk méltányosak: meg), akkor a magát a nép nagy barátjaként beállító csapat miért nem csökkentette ezután a tarifákat legalább a tőzsdei esés ütemében? Ezzel az energia jó részét külföldről, piaci áron vásárló szolgáltatók haszna nem csökkent volna.
Ha a lakossági árak 2014 óta követnék a nemzetközi folyamatokat, a témát szorosan figyelő MSZP számításai szerint évek óta legalábbis harmadával alacsonyabb rezsit fizetnénk.

Bár végül is Orbánék következetesek, csak nem úgy, ahogy vártuk: akkor is, azóta is tesznek a világpiacra. Igaz, ezzel mára már százezreket húztak ki mindannyiunk zsebéből. E felvetésekre a kormány arcai évek óta gyermeteg, hisztérikus propaganda-paneleket ismételgetnek. Mint például, hogy ez igenis a rezsicsökkentés kormánya, amit „megvédenek”, az embereket megóvják az állandó árváltozásoktól (értsd: árcsökkenésektől), a szocik meg tizenötször emeltek. Az ilyenekre én már csak az apparátus jajszavaként tekintek: bocs, igazatok van, nyilván, egyetértésünket válaszunk értelmetlenségével fejezzük ki. Na ja, nehéz is lenne igazat mondaniuk. A valós ok ugyanis az, hogy 2012-2013-as ámokfutásuknak „köszönhetően” ma már szinte minden energiavagyon, így a busás többlethaszon is átszállt rájuk, álljon rajta bármely címke is. Az utolsó mohikán, a német E.ON hazai – egy anyaországi ügylet miatt éppenséggel bővülő – holdingja hamarosan negyedrészt az állami MVM-hez kerülhet. De megnyilatkozásaikban ők is igazodnak a központi vonalhoz. 

Csak egy bólintás az egész

Azt ma már senki se gondolhatja komolyan, hogy a hazai lakossági energiaárakat nem Orbán Viktor és szűk köre találja ki, kizárólag önös politikai, kommunikációs és pénzigényük alapján. A Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivataltól (MEKH) erre hovatovább egy bólintást várnak, valamint a kész szám lepapírozását. A szakmaiságára oly büszke – időközben még úgymond kormányfüggetlenné is vált – közműhatóság zökkenőmentesen állt át az új üzemmódra. Sőt, szorgalmasan számolgatnak tovább. A hat éve változatlan lakossági tarifa belső szerkezetét például folyamatosan módosítgatják. Leginkább ez is az Orbán-közeli erőcsoportok belső harcainak lenyomata, bár a hivatalos körítés megalkotása szintén a MEKH dolga. Öt éve azt is kiötölték, hogy ha már az Orbán-kormány nem csökkenti a lakossági tarifát, az energiacégeknél emiatt felgyülemlő extra hasznot gyűjtsék egy „elkülönített számlára”. Így teljesül az iparág régi óhaja, a tartalék, amiből áremelkedéskor pótolhatják a veszteségeket – marad az ár, mindenki boldog. Csak épp ez a hőn áhított áremelkedés sehogy se akar beköszönteni. Így a dolgok tehetetlensége nyilván oda vezetett, amin a százszorosan átvert magyar nép ma már fel se szisszen. Hisz egy ügyesebb könyvelő olyan számot ír abba a kockába, amekkorát (Orbán) nem szégyell. Ez hivatalosan úgy hangzik, hogy az (áremelkedésre fenntartott) keretből az iparág bizonyos - természetesen hatóságilag jóváhagyott – beruházásokra is költhet. Ilyen, okvetlenül fontos kiadás például, hogy idén is töltsük csurig a telente alig ürülő gáztárolókat. Így tavalyra néhány tízmilliárdig apadt a kassza, ami egy évi több százmilliárdos piacon, a nemzetközi gázár immár hat éve tartó lejtmenete tükrében komoly arcbőr-vastagságot igényel. Persze az Orbán környékére áramló százmilliárdokból telik arcpakolásra. Ha viszont se ez, se az nem megoldás, akkor látszik-e valamiféle kiút? Igen. Egyrészt kár tagadni: a globális felmelegedés, e szempontból, hosszú távon a mi malmunkra hajtja a vizet. (Rövid távon nem. Az egyre csökkenő igények ellenére a hálózat legalábbis fix karbantartási-pótlási költségeit ugyanis változatlanul meg kell téríteni. Ez kevesebb vevőre elosztva növeli a tarifát. Ráadásul egy Mészáros Lőrinc és társai kezén lévő hálózat költségigényeivel szemben az állam engedékenyebbé válhat. Már csak azért is, mert az Európai Bíróság – az akkor még multikézen lévő szolgáltatók 2013-as panasza nyomán – visszaállította az energiaszámla hálózati díjelemének peresíthetőségét. Ha tehát a jövőben mondjuk Mészáros Lőrinc hálózata kevesli hatóságilag megállapított bevételeit, bírósághoz fordulhat. De hát jobb az ilyet elkerülni, nem? Már csak azért is, mert az év elején Orbán Viktor a Mátrai Erőmű állami megvásárlását szintén azzal indokolta, hogy a tulajdonos – véletlenül ismét Mészáros Lőrinc – az egység bezárásával fenyegetett. A bizonyára mégoly nagy veszekedést a jelek szerint barátságuk nem sínylette meg, hisz azóta is dől a pénzünk a felcsúti százmilliárdoshoz.) Ennek csak látszólag mond ellent, hogy az éghajlatváltozás fékezésére az energiahatékonyság ösztönzésén túl az EU 2050-ig betiltaná az összes légszennyező forrást (fűtést, autókat, gyárakat stb.). Brüsszel elegendőnek ítéli a következő 30 évet olyan eljárások kiötlésére, amivel – magasabb átlaghőmérséklet és takarékosabb felhasználás mellett – olaj és gáz nélkül se fagyunk meg, változatlanul világíthatunk-szórakozhatunk és kellő sebességgel közlekedhetünk. Ebben előtérbe kerül a háztáji-kisközösségi energiaellátás. Mondhatjuk, hogy innen indultunk kétszáz éve, de azért ma már fa meg petróleumlámpa helyett fűtésre-világításra inkább napelemet, szélerőművet, földhőt vagy épp távhővé alakított biogázt ajánlanak. Amúgy ez is egy jókora csalódáson alapul. A nagy, központi rendszerekbe vetett hit ugyanis mára összeomlott. Szép dolog a mérethatékonyság, feltéve, ha urai nem élnek vissza helyzetükkel, a rájuk ruházott felelősséggel, nem használják fel a kezükbe adott hatalmat, tömegek kiszolgáltatottságát saját érdemtelen céljaikra.
Ezek az emberek – politikusok, cégvezetők, mérnökök – az elmúlt évtizedek során eljátszották a nyugati polgár bizalmát.

Bár az energiaellátás a jövőben sem nélkülözheti a központi hálózatokat, úgy a tudományban, mint a társadalomban elindult az elszivárgás a nagy közművektől. Igaz, ez a meccs még nem lefutott. Lásd Paks 2. A megalomán, szovjet típusú mérnökök szemlélete mindazonáltal még nem vett minőségi fordulatot. Csupán egyre hangosabban ismételgetik a mérethatékonyság előnyeit, szokás szerint süketen az ezernyi és egyre több egyéb szempontra. Ez Orbán esetében csak a szokásos politikai manipuláció, de egy mérnök részéről hiba. Mindenki számára belátható, hogy a közműhasználat mérséklésével csökken a számla. Még akkor is – teszi hozzá gyorsan az EU –, ha maga a tarifa, mondjuk egyes napszakokban, esetleg meg is ugrik. (Ama liberális érvet, miszerint a rezsicsökkentés pazarlásra ösztönöz, annyiban árnyalnám, hogy először lakossági energiahatékonyság és utána piaci ár.) A megvalósítás rendkívül összetett szervezést igényel. Az út finoman szólva nincs kikövezve. De a műszaki fejlődés eddig nagyjából lépést tartott a menetet kétségkívül egyre hisztérikusabban ostorozó uniós döntéshozókkal. A hagyományos, beágyazott iparágak persze berzenkednek. Ám ma már többnyire csak egyik utolsó csatlósuk, Orbán részéről számíthatnak lelkes támogatásra. Kétségtelen: minél többen fogják ki a szelet az EU vitorlájából, annál drágább az átállás. De a magyar miniszterelnök, miután összesöpörte a külön-utasságért járó baksisokat, végül a többiekkel együtt maga is fel szokott ülni az induló vonatra. Persze világos, Orbánék miért ragaszkodnak annyira az ármegállapításhoz, az általuk felügyelt nagy, központi ellátáshoz. Mert ha mindenki helyben-közelben termelné meg – saját „tarifán”, akár ingyen – a mérsékelt szükségleteihez elegendő energiát, akkor ezt az egész Orbán-vircsaftot, Paks 2-vel, oligarchákkal, csövekkel, Putyinnal, propagandával, játszmákkal, irodistákkal meg a mindent átszövő korrupcióval, nagyjából el lehetne felejteni. Ez az út.

Takova, avagy egy elfeledett szó nyomában

Töttös Gábor
Publikálás dátuma
2020.10.10. 17:14

Ha az ember magyar szöveget olvas, legyen az régi vagy újabb keletű, némi megelégedéssel állapítja meg, hogy mindent ért, vagy ha nem érti, kikövetkezteti, s ha ebben sem jár sikerrel, utánanézhet kézikönyvekben, végül – az idősebb korosztályban ez a sorrend – a mindentudó világhálón. A dolog akkor kezd érdekes lenni, ha a végén még mindig nem tudja, mit jelent az a szó, amelynek pedig sejti értelmét a szövegösszefüggésből. Ilyenkor nyomozásba kezd, s a filosz ritka örömeihez tartozik, hogy úgy véli, érdekes összefüggésekre bukkant. *** Jablonowski József, aki több mint négy évtizedig volt a Magyar Királyi Rovartani Állomás igazgatója, cikket írt volt tanára, majd főnöke tiszteletére, A nyolcvan esztendős dr. Horváth Géza ünneplése címmel a Borászati Lapok 1926. november 27-i számába. Ebben nemcsak a filoxéra (szőlőgyökértetű) elleni küzdelem egyik vezéralakjaként mutatja be őt, hanem kedves emberi vonásokkal is gazdagítja a képet. Ezek egyike így szól: „Emlékszem, hogy sok, igen sok esztendővel ezelőtt, amikor egyik délután régi lakásán egymás mellett ültünk és ő diktálta a meghatározásra váró japán poloskák-kabócák nevét, én pedig a neveket közbe-közbe papirosra vetettem, miközben félszemmel az akkor 5-6 éves nagyobbik leányának igen sürgős-forgós játékát néztem, aki bizonyára a simontornyai nagyapai nyári emlékek hatása alatt, fiús játékba kapott és szobáról-szobára húzva kocsiját, kocsist játszott. Semmiképpen sem bírtam kisütni, hogy mi is legyen az az újmódi kis kocsi? Itt-ott, ha a kocsi a szőnyeg szélén fel-felborult és felbukott, láttam, hogy valami fényes-ékes dolog lehet: de mi? Egyszerre belép a szobába a kisleány édesanyja s ő is észrevette, hogy a gyermek ugyancsak benne van a nagy kocsis-munkában. Ő is kíváncsi volt! Hát kisül, hogy valami Takova volt. A kisleány azt az apja poloskás-bogaras szekrénye alsó fiókjából, az ő »állatos könyvével« (valami képes természetrajzfélével) együtt húzta ki és kivette a tokjából, majd hosszú zsineg végére kötötte az ordót és »gyí«, megvolt a kocsi és meg a ló is. Mikor a gyermek édesanyja és magam jóízűt nevettünk, Horváth is észrevette, hogy mi ketten a háta megett paktálunk és figyelmes lett. Amikor pedig látta, hogy mit művelt a kis leány, igen nagy (!), de szerencsésen mosolygós, bajuszsodrós haragra lobbant és az ő szokott módja szerint elkáromkodta (!) magát, hogy »Az ebadta! mit csináltál te, kis lányom?« Majd látva a valódi helyzetet, ő is nevetett velünk azzal, hogy »No lám, soha se tudtam volna, hogy ez erre is – jó!«” Mi lehet ez az utólagosan kiemelt szó? S vajon mit jelent, és az olvasmányok több tízezer oldalán miért nem bukkant eddig elő? Ha ad is némi fogódzót a szövegkörnyezet: „valami fényes-ékes dolog”, „kivette a tokjából”, „ordó”, vagyis rendjel, igen ám, de akkor miért van előtte, hogy „valami”, ami ez esetben közszót sejtet. Végül a jelenet csattanójában mit takarhat a tréfás kifakadás: „soha se tudtam volna, hogy ez erre is – jó”, s vajon még mire jó? A Pallas Nagy Lexikona először látszólag félrevezet, mert a Takova ott egy perui település, az akkori világon a három legmagasabban fekvők egyike, de nem valószínű, hogy erről rendjelet neveznek el, amelyet ráadásul – ebben a névalakban – több személy kitüntetéseként említenek… A szakkönyvek közül A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára nem ismeri, de nem fordul elő A magyar nyelv értelmező szótára megannyi kötetében sem. A Magyar Nyelvőrben hat emberöltő alatt csak 1903-as évfolyamának Nyelvművelés rovatában, a 384. oldalon Tolnai Vilmos A sakk és biliárd magyar műszavai című cikkecskéjében szerepel egyetlen alkalommal. Az akadémikus az előző évben indult „Magyar Sakkszemle (biliárd- és kártyaújság), melyet Maróczy Géza és Szemere Imre szerkeszt” első számában tallózott, ott fedezte fel a játékosok egymás közti beszélgetésében. Ehhez hozzáfűzte: „Igen érdekes volna továbbá a különféle játékokban előkerülő többi kifejezést és szólást is egybegyűjteni lapjukban, mert gyakran egy-egy alkalmilag, önkéntelen termett szó, ötlet, igen szemléletes és kifejező műszónak válhatik be, ha megragadjuk és följegyezzük. Ilyesféle kifejezések voltak például egykor: kotló: a sitzer, kotlom neked: sitzeres állást hagyok; zöldbe megy a golyó: ha a lökés után szétfutnak, úgy hogy sok zöld posztó marad köztük; disznó: tudtommal ma is a számítás nélkül, vaktában megjött lökés, fokozásául Kőbányát emlegettünk s az illetőt Takova-renddel kínáltuk…” Abból, hogy nem magyarázza meg, nyilvánvaló: akkoriban mindenki értette, de még mindig nem világos, mit jelent, csak annyi bizonyos: valami tréfás háttere lehet. Szerencsére, mármint a mi szerencsénkre, de kevésbé I. Sándor szerb királyéra, aki 1903 júniusában változtatás céljából rövid időre felfüggesztette országa alkotmányát, mire összeesküvők rohanták meg palotáját, s őt és a közvetlen környezetébe tartozókat 11-én meggyilkolták. Az akkori magyar sajtó hamarosan kapcsolatba hozta ezt a rendjellel. „Budapesten van egy csomó ember, akiket a belgrádi királygyilkosság alaposan megijesztett. Ezek az urak eddig társaságban, színházban, bálon büszkén viselték a kis rendjel-szalagot, a melyhez mint a szerb Takova-rend tulajdonosainak joguk volt. A »Takovát« az Obrenovicsok úgy szórták szét a világban, mint a pelyvát. A szerb királyi kincstár lyukait vele tömték meg. A fővárosban is jócskán van »elterjedve«” – írta a Pesti Napló 1903. június 17-én. Három nap múlva a lap bécsi tudósítója értesüléseként közölte az új uralkodó – valójában csak tervezett – rendeletét: „Péter király nem fogja többé adományozni a Takova-rendet és a Milos-rendjelet, úgyszintén külön dekrétummal meg fogja szüntetni a Draga királyné által alapított női rendjelet; az eddigelé kitüntetettek azonban továbbra is viselhetik e rendeket. Péter király meg fogja alapítani a Topola-rendet.” Ez a kapkodás azonban nem tarthatott sokáig, mert a Világ majd nyolc év múlva, 1911. február 22-i számában tudatta: „Haldoklik a Takova. Fényes ordók között igazi balkáni rendjel volt a Takova. Ha Belgrádban aggasztóak kezdtek lenni a pénzügyi állapotok, Takova-esővel fizettek s ez az ordó végigfolyt egész Európán. Gyémánt keresztek, aranycsillagok, becsületrendek, sasok, napok és a világ összes ordó-exotikumjai között a legmegvetettebb volt, kitüntetés, amelyet megkaphatott magának, aki kissé utána kapkodott a szerb levegőben, úgy látszik, ez a nagy elterjedtség, a rendjeleknek betegsége, a túl nagy népszerűség, elkoptatta kissé a Takova-rendet, mert íme, egy belgrádi távirat már temeti is büszke frakkok legolcsóbb díszét, a szerb Takovát. A kormány törvényjavaslatot terjesztett az államtanács elé, amely szerint a Takova-rendet megszünteti és helyette új korona-rendjelet alapítanak. A Takova-rend mai birtokosai azonban megtartják e rendjel viselésének jogát. És a hírnek ez az utolsó akkordja vigasztaló: így még értéket nyer, ha nem szaporítják tovább a Takovát s viselhetik a derék kitüntetést azok, akik ma bírják, mert mellükről ki nem vonják a forgalomból.” Kezd világosodni a kép a Takováról, s előbb-utóbb az is kiderül: igazából nem is ez a neve, hanem Takovo, amely Belgrádtól délre, Kragujeváctól nyugatra található település, 400 körüli lakossal. Az innét a törökök ellen indult második szerb felkelés 50. évfordulóján, 1865. május 22-én alapította Mihály fejedelem a Takovo-rendet, melyet mindjárt meg is kapott a még élő 385 egykori felkelő. (Ezt már a Pallasból tudjuk…) A királyság 1882-es megalakulásakor is megmaradt ez a kitüntetés, de akadt vele kapcsolatban furcsább eset is. Ezt a Népszava írta meg 1915-ben Lemondani, lemondani! című cikkében:
„Hogy a szerbek nem sajnálták a rendjelüket senkitől, az bizonyos. Két kézzel szórták minden alkalommal és Budapestre is került egy métermázsa. Különösen a szerb Takova-rend IV. és V. osztályú kitüntetéseit osztogatták jókedvvel, bőséggel és ezzel a mi államrendőrségünk kitűnőségeit is annyira fölcifrázták, hogy alig látszanak ki belőle. A budapesti rendőrség számára szerkesztett 1915 évre szóló évkönyvben a rendőrségünk kitűnőségei még mindig úgy szerepelnek, mint a szerb Takova-rendnek a boldog tulajdonosai. Az ördög tudja, hogy mi az a szerb Takova, hogy milyen rendőri zsenialitást akar kitüntetni a szerb Takova úr [!], de az valószínű, hogy a rendőrségen is tudják, hogy Szerbiával háborúba keveredtünk és hogy azok az urak, akik ellenséges államok kitüntetéseinek boldog tulajdonosai voltak, lemondtak a nagy lelki gyönyörről és visszaküldték a rendjelüket. Nem a szerb gyűlöletre való uszítás akar lenni ez a pár sor, csak egyszerű kíváncsiskodás, hogy azok az urak, akik nem tudnak megválni érdemeiknek a rendjeles elismerésétől, akik nem tudnak lemondani a rendjeleikről még egy másik világháború árán se, miért nyomatják a nevük után háború ideje alatt, hogy ők ilyen meg olyan takovások! Nem okosabb ilyenkor egy kicsit lemondani a kitüntetésekről” – kérdezte a lap november 9-én. Ezután már – érthető okokból – ritkán bukkan fel az elkoptatott rendjel, de azért akadt, aki még emlékezett rá. A Nemzeti Sport címoldalán így magyarázta 1936. június 4-én az MLSZ balsikerét: „Takova-diplomácia. A fiatalok nem ismerik ezt a szót: »Takova«, de az öregebbek közül bizonyára még sokan emlékeznek a Takova-rendjelre, mely egyike volt azoknak a tréfás hangzású érdemrendeknek, melyekkel az ellenszolgáltatásokra mindig kész hiú kebleket dekorálták a boldog békeidőkben különböző idegen kis államok.” S most térjünk vissza kiinduló történetünkhöz. Vajon ezzel a rendjellel játszhatott dr. Horváth Géza kislánya, vagyis a tudós afféle látszatkitüntetést kapott? Biztosan mondhatjuk, hogy nem, mert a Wikipédiáról tudjuk: "A filoxéra-ügy terén kifejtett működéséért 1891-ben a szerb Szent Száva-rend középkeresztjét kapta". Ezt pedig a tudomány, irodalom, művészet tevékeny kiválóságainak adományozták. Ha pedig valaki nem díszhelyen, hanem szekrénye mélyén tartotta, s inkább végzett munkájára volt büszke, akkor nem sokra becsülte, talán csak annyira, mint mások a Takova-rendet…