FAZ
Orbán Viktor konzervatív felkelést hirdet Európában, és ő akar a vezér lenni lenni - írja az újság a politikus antiliberális világképéről annak a kétoldalas fogalmazványnak az alapján, amely nemrégiben jelent meg a Magyar Nemzetben. Az elemzés kiemeli, hogy a meghirdetett programot semmiképpen sem csupán a hazai publikumnak szánta: sőt, valószínűleg sokkal inkább az európai konzervatív tábort célozta meg vele, miután ott most éles viták folynak, ráadásul maga kíván a konzervatívok élére állni.
Az EPP soraiban ugyanis vigaszt talál, mivel főleg társadalompolitikai intézkedései a szépen hangzó kijelentések mögött kullognak. Viszonya a migrációhoz közismert. A családpolitikában pedig jelentkeznek bizonyos eredmények. Ily módon az európai jobboldalon termékeny talajra hull Orbánnak az az állítása, hogy az ellene felhozott kifogások valójában az általa képviselt keresztény irányvonalnak szólnak.
Ily módon Magyarország kapcsán elbeszél egymás mellett a két, egymásnak ellentmondó megítélés: az egyik oldal a korrupciót és a hatalmi visszaéléseket hánytorgatja fel, a másik viszont azt állítja, hogy a konzervatív orbáni program több, mint puszta retorika.
Mindenesetre, amit a miniszterelnök papírra vetett a kormányhoz közelálló újságban, az annak a kifejtése, hogy a liberális szellemi elnyomással szemben konzervatív felkelésre van szükség, és hogy utóbbi egyre nagyobb támogatottságot élvez Európában, illetve a nyugati világban. Még ha nem is mondja ki egyértelműen, de természetesen magát tekinti az irányzat vezetőjének. Szerinte kibékíthetetlen ellentét van a konzervatív-keresztény demokrácia és a liberalizmus között. Ennek megfelelően elutasítja a CDU felfogását, miszerint a kereszténydemokrata párton belül léteznek konzervatív, szociális és liberális áramlatok.
Ehelyett azt állítja, hogy a keresztény alapelvek már a liberalizmus kialakulása előtt megvoltak, úgymint nemzet, család és vallási hagyomány. Természetesen tudja, hogy a nyugati társadalmakban a jobboldaliság szövetségre lépett a liberális mozgalmakkal, de ezt történelmi körülményekkel magyarázza: harcolni kellett a két totalitárius rendszer, a fasizmus és a kommunizmus ellen. Ám a Berlini fal leomlása és a szovjet csapatok kivonása óta már értelmét vesztette az összefogás. (Hogy Kína milyen szerepet tölt be ebben a világban, az láthatólag nem oszt és nem szoroz.)
De Berlinben és újabban Bécsben is a kereszténydemokraták továbbra is együtt kormányoznak a balliberálisokkal és ezt követelik a többi tagpárttól is az EPP-n belül. Ám Orbán szerint Közép-Európában, így a magyaroknál és a lengyeleknél a konzervatívok meghúzták a vészféket. Itt hozakodik elő az illiberális demokráciával, amit annak idején ő dobott be a köztudatba.
Szerinte amit a liberálisok akarnak, az csupán átmeneti anomália a „szép, új világba” vezető úton. Ám ezek a törekvések a konzervatív-keresztény tábor számára bizonytalan kimenetelű, embereken végzett kísérletet jelentenek, elfogadhatatlan kockázatokkal.
A szlovák elnök asszony szerint az Európai Néppárt, a német kancellárt is ideértve, képmutató a Fidesz tagsága kapcsán. Caputová a lapnak adott interjúban kifejtette, hogy az EPP cseppet sem takarékoskodik a szép szavakkal, ám a tettei egészen mást mutatnak. Márpedig ha nem veszi komolyan a saját értékeit, akkor hiábavaló minden mechanizmus a jogállam kikényszerítésére. Hiszen minden a politikai vezetőktől függ. Az ő felelősségük, hogy ne csupán hirdessék az elveket, hanem kövessék is azokat a gyakorlatban. Mert különben felesleges erőlködni bármiféle jogállami mechanizmussal.
A politikus az interjúban éppen arra szólította fel az Uniót, hogy az legyen sokkal határozottabb a demokratikus normák érvényesítésében. Mert ha nem, akkor fennáll a veszély, hogy az EU túszul esik az autoriter tagállamoknak. Épp ezért kell kemény rendszert kialakítani a jogállam védelmében. Egyúttal felhívta a tagállamokat, hogy használják ki a kivételes alkalmat, amit az kínál, hogy most össze lehet kötni a demokratikus szabályok és az alapértékek betartását, valamint az uniós támogatásokat.
Azt is hangsúlyozta, hogy nagyon nem mindegy, mikor születnek meg az ítéletek a közös jogot megsértő kormányokkal szemben. Mert mint a CEU példája mutatja: az Európai Bíróság három év után kimondta Magyarország felelősséget, de az egyetem sokra már nem megy vele, mivel időközben Bécsbe tette át a székhelyét. Caputová rámutatott, hogy ha az EUB késlekedik, akkor döntése már nem szolgáltat igazat a szenvedő félnek, vagyis nem ér semmit. Ezzel együtt szükségesnek nevezte, hogy legyen olyan mechanizmus, amely az egész EU-n belül követi a fejleményeket és ki tudja kényszeríteni a normák tiszteletben tartását.
Fontosnak nevezte azt is, hogy az unió adja fel a nemzeti vétó intézményét, azaz a Tanácsban ne egyhangúan kelljen meghozni a döntéseket, hanem minősített többséggel. Arra hivatkozott, ilyen módon nem rekedt volna meg a jogállami eljárás a magyar és a lengyel vezetés ellen.
Az újság megjegyzi, hogy a vélemény rávilágít: milyen heves vita zajlik a tagországok és az Európai Parlament között az EU elnöki teendőit betöltő Németország javaslata alapján. Mármint hogy milyen biztosítékok szükségesek a tekintélyuralom felé tartó tagok ellen, amit persze a leginkább érintett Magyarország és Lengyelország határozottan ellenez. Viszont Caputovához hasonlóan nagyon is pártolja az EP és több északi állam, ideértve a finneket, svédeket, dánokat, valamint a hollandokat.
A lap Orbán Viktort említi példaként arra, hogy egyes politikusok eszközként használják a történelmet és annak segítségével tartják ébren az elvesztett területek emlékét. A hosszú elemzés felidézi, hogy a miniszterelnök még februárban „halálos ítéletnek minősítette a Trianoni szerződést. Majd a nyár végén a Parlament előtt felavatta a monumentális emlékművet, amely felsorolja a környező államok fennhatósága alá került települések neveit. Az ilyesmi persze nem marad következmények nélkül: az amerikai Pew közvélemény kutató már tavaly azt hozta ki, hogy a magyarok 67 %-a szerint a szomszédos országok bizonyos részei tulajdonképpen Magyarországhoz tartoznak.
A körképből az tűnik ki, hogy mostanság konjunktúrája van múlt célzatos félreértelmezésének, mármint hogy hatalompolitikai célokra aknázzák ki a történelmet. Ezt bizonyítja a Hegyi Karabahért zajló fegyveres viszály, hiszen mindkét fél évszázadokra visszanyúló érvekkel igyekszik alátámasztani a maga igazát. Így lesz a történelemből igazi háború.
De egyre több ország vívja harcát a történelem felhasználásával: a cél nem elsősorban az ellenfél fizikai megsemmisítése, hanem sokkal inkább a zavarkeltés, demoralizálás és a belső rombolás a másik oldalon. Hogy miért zajlik ez a fajta hadviselés, annak különféle okai lehetnek: területi terjeszkedés, a befolyás növelése, az uralom meghosszabbítása.
A mostani görög-török konfliktus is több száz éves területi vitára tekint vissza. Erdogan megkérdőjelezi az 1923-as lausanni békemegállapodást, amely rögzítette a határokat, pedig azt személyesen Atatürk írta alá. De hát Kréta partjainál gázmezőt találtak, Ankara területi vizekre tart igény Ciprusnál és saját előkertjévé kívánja nyilvánítani Szíria és Irak bizonyos körzeteit. Az örményekkel pedig az 1915-ös népirtás miatt vitázik. A tét az egész régió feletti uralom A török elnök úgy tekint magára, mint az egyetlen nagyformátumú államférfira széltében-hosszában a Közel-Keleten.
Németország fejcsóválással reagál, amikor azt látja, hogy egyesek a múlttal kupeckednek. Úgy gondolja, hogy történelem feldolgozásában már előbbre jutott, mint mások. De azért neki is vannak ilyen jellegű bajai, pl. amikor a görögök és a lengyelek háborús jóvátételt követelnek. Ráadásul Athén nem is teljesen alaptalanul. De ezzel együtt árulkodó, hogy mikor vetődnek fel az ilyen igények. A lengyeleknél pl. pont akkor, amikor az EU bírálta a jogállam leépítését. Így a múlt segíthet abban, hogy megoldja a jelen gondjait.
De akkor is jól jön, ha korosodó vezérek át akarják menteni magukat. Erdogan pl. nem győz az Oszmán birodalomra hivatkozni, hogy bizonyítsa: Törökország egykor világhatalom volt, az elnök annak a fényében fürdőzik. Azt sugallja egyúttal, hogy a politikus uralmi igényei túlnyúlnak a mai határokon. Meg egyébként is már régebb óta van kormányon, mint Atatürk.
Az orosz államfő ugyanilyen módszerekkel dolgozik. Putyin még akkor sem szereti a forradalmakat és a felkeléseket, ha azok már a múlt ködébe vesznek. Három éve egy pár kiállítással és egy fényshow-val intézte el a Nagy Október 100. évfordulóját. Azt üzente ily módon, hogy Oroszországban nincs helyük az olyan lázadásoknak, mint amilyen az ukránoknál, örményeknél vagy grúzoknál lejátszódott. Számára sokkal hasznosabb Hitler és Sztálin paktuma.
