A hétvégi borsodi választás eredménye ismert, de az kevéssé, hogy elindult rajta egy cigány kisebbségi önkormányzati vezető is: az a Váradi Gábor, aki megengedhetetlen uszításnak minősítette, amikor Orbán Viktor a 2018-as kampányban lemigránsozta a Miskolcra beköltöző romákat. Indulása most is felkiáltójel próbált lenni, mert az időközi előtt egyik nagy pártcsoport sem állt szóba a térség lakosságának negyedét kitevő romákkal, csak beígért sertésekről és valós krumplihalmokról szóltak a hírek. Joga volt az indulásra, pénze nem a kampányolásra, alig kapott szavazatokat.
Akár a romákat segítő hazai civil szervezetek összegzik a tapasztalatokat, akár egy uniós bizottság értékel kívülről, azt emelik ki elsőként, hogy a jogszabályok antidiszkriminációs passzusai alapján elvben akár rendben is lehetne nálunk minden; de a hétköznapok a romákkal szembeni kemény megkülönböztetésről szólnak. Ez a kettősség jelzi az állami kisebbségi politika lényegét: más a jog, és más a valóság. Az Európa Tanács egyik bizottsága most a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény végrehajtását vizsgálta, az anyag főként a magyar iskolai szegregációt bírálja. Más uniós kutatások többször is rámutattak, hogy a romák 53 százalékát naponta éri megkülönböztetés a származásuk miatt.
A hétvégi választáson nyertes fideszes jogászlány sok-sok munkahelyet ígért, mert ezt akarja hallani a többségi társadalom meg a kormány. Valójában az új cégeknek munkaerő kell, amit épp ebben a térségben egyre nehezebb megtalálni, mert a jó esetben közmunkából élő felnőttek között sok az analfabéta, virágzik a feketemunka, mert ott nincs levonás sem adóra, sem törlesztésre, és terjed a pénzszerző bűnözés. Gyermekeik beleszületnek a szegénységbe, körükben rohamosan nő a tanulási nehézségekkel küzdők aránya, akik aztán 16 évesen belehullanak a semmibe.
Mindezt a hivatalos politika elhallgatja, helyette az új lakások áfaelengedésével foglalkozik, mintha ez lenne a jövő. Pedig a közös jövőnk nem a lakóparkokban dől el, hanem a szegregátumokban.