A zsidóüldözés, a gettósítás és a deportálás miképp függ össze a vérvádakkal?
A nácik tudatosan építettek a többségi lakosság évszázados idegenkedésére a zsidóktól, arra a feszültségre, mely időről-időre vérvádak formájában nyilvánult meg a történelem folyamán. Nemcsak nálunk, hanem Ukrajnában, Szlovákiában, Lengyelországban és másutt is. 1946. július 4-én Kielcében, a jelentős lengyel iparvárosban 42 holokauszttúlélőt gyilkolt meg a tömeg úgy, hogy a rendőrök tétlenül nézték a vérengzést. Az volt a vád ellenük, hogy „kolbászt készítettek” egy eltűnt – és később előkerült – suszterinasból. Ezelőtt két hónappal a budapesti Teleki téren, a zsidó árusok előtt tört ki hisztéria a tömegben. Többen elájultak, mert úgy vélték, hogy gyermekkörmök voltak a piacon árult disznósajtban. Néhány nappal később az Illatos úton egy házaló zsidó ószeresre rontották rá hisztérikus asszonyok és kis híján agyonverték, azzal a váddal, hogy „gyerekrabló”. Ennek nyomán az egész országban lincshangulat terjedt el, ami Kunmadarason egy három halálos áldozattal járó progromot idézett elő.
Hogyan lehetséges, hogy 1945 után, amikor Auschwitz már ismertté vált, még akadtak Magyarországon, akik hittek a vérvádban?
Józan fejjel még az egyszerű emberek sem állították, hogy a zsidók rituális gyilkosságokat követnek el. De súlyos válsághelyzetekben, amelyekből a XX. században is sajnos bőven akadt, sokan igazolva látták előítéleteiket, tényként fogadták el a tudatalattijukból felmerülő fantazmagóriákat.
Mi történt Kunmadarason?
1946. május 21-én heti piacot tartottak, ahol a helybéli asszonyok rátámadtak a zsidókra. Egyikük azt kiabálta, hogy elrabolták a testvérének a gyerekét. Bár egy gyerek sem tűnt el akkoriban a faluból, a pogrom három halálos áldozatot követelt. Az egyik résztvevő, egy juhász a törvényszéken a bírónak arra a kérdésére, hogy elhiszi-e azt a vádat, hogy a zsidók kolbászt csinálnak a gyerekekből, azt felelte: „Hiszem is, meg nem is.”
1946-ban Magyarországon sokan emlegették Tiszaeszlárt, annak ellenére, hogy a nyíregyházi bíróság, majd a Kúria is felmentette a Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával vádolt zsidókat.
A rituális gyilkosság vádja annyira irracionális, hogy racionális érvekkel soha nem lehetett cáfolni. Elevenen élt a két világháború között is, főként a szegényparasztok között, annak ellenére, hogy a zsidó vallás törvényei még az állati vér fogyasztását is szigorúan tiltják. De sem ez a tény, sem pedig az ítéletek nem győzték meg azokat, akik hinni akartak a vérvádban, és ezt azzal az összeesküvés-elmélettel támasztották alá, hogy a befolyásos zsidó körök „megvették a bíróságot”, „kimentették hitsorsosaikat”. Ez a vélekedés annyira elterjedt volt, hogy az 1944. március 19-e, a német megszállás után a Sztójay-kormány által elrendelt gettósítás során a propaganda folyamatosan hivatkozott Tiszaeszlárra. Bosnyák Zoltán vezetésével megalakult a Magyar Zsidókérdés Kutató Intézet, mely Harc címmel hetilapot adott ki 50 ezer példányban. Az első szám címlapján egy 1882-ben készült rajz volt, mely azt ábrázolta, miként vágták el az eszlári zsidók az áldozatuk torkát. A deportálások alatt többször is elhangzott a magyar rádióban Erdélyi József 1937-ben írt, hírhedt verse, a Solymosi Eszter vére.
Úgy látja, összefüggés van a vérvádak, az antiszemita politika, a holokauszt és az 1945 utáni pogromok között?
Tömeglélektani szempontból feltétlenül. Könyvem ezt a folyamatosságot tényekkel igazolja. Hiszen a tiszaeszlárihoz hasonló eset még 1948-ban is előfordult Magyarországon. Utána már nem, de ez nem a tömegek kijózanodásának, hanem a Rákosi-rendszer terrorjának volt „köszönhető”.
Mi történt 1948-ban a Csongrád megyei Szegváron?
Itt egy valódi bűncselekmény nyomán robbant ki a hisztéria. Egy fiatal lány, Kovalcsik Margit éppen az esküvőjére készült, amikor megölték. Ennek nyomán kergették el a falusiak az utolsó, a deportálásból visszatért zsidó családot, mert az emberek az ő fiúkat, Klein Viktort gyanúsították a gyilkossággal. Pedig csak annyi köze volt a lányhoz, hogy Kovalcsik Margit Kleinék textilboltjában válogatott anyagokat az esküvői ruhájához. A szomszédos faluban, Mindszenten már 1946-ban elűzték a visszatért zsidókat. Megfenyegettek, hogy a népbíróság elé állítják őket, ha nem hagyják el a települést. Mindössze egy öt kilós csomagot vihettek magukkal. Beszéltem Izraelben az egyikükkel, aki elmondta, hogy rémülten utaztak Budapestre, majd meg sem álltak Palesztináig.
Mi volt ellenük a vád?
Feketekereskedelem és spekuláció. Rákosi Mátyás már 1945 augusztusában arra az álláspontra helyezkedett, hogy a küszöbön álló, fékezhetetlen inflációért és a vesztes háborút követő nyomorért a zsidókra kell hárítani a felelősséget. A feketézés és a spekuláció vádja azután megjelent a politikusok beszédeiben és pártja plakátjain is, melyek kifejezetten zsidó kinézetű embereket ábrázoltak. A feketézés vádja különben abszurd volt, mert Magyarországon 1946-ra hiperinfláció alakult ki, és a pénz teljesem elveszítette értékét.
A kaposvári eset azt bizonyítja, hogy a „körülmények összejátszása” is vérvád-hisztériához vezetett.
A somogyi megyeszékhely élén 1922 óta egy emblematikus polgármester, Vétek György állt, aki városhoz való ragaszkodását kifejezendő, a nevét is Kaposváryra változtatta. Bethlen István miniszterelnök híve volt, Imrédy Béla „szalonnyilasaitól” elhatárolódott. A német megszállás után nem mondott le a tisztségéről. Igyekezett emberségesen bánni a gettóba zárt zsidókkal, és még húsz jómódú kaposvári zsidó mentését is megszervezte. Ők a deportáló szerelvény utolsó vagonjába kerültek, amelyet azután a kelenföldi pályaudvaron lekapcsoltak. Nem kerültek Auschwitzba, túlélték a holokausztot. A polgármester „zsidó pénzzel” vesztegette meg a vasutasokat és a németeket. Kaposváry Györgyöt a nyilasok leváltották, de a városba bevonuló szovjet parancsnok visszahelyezte tisztségébe. 1945 áprilisában megjelent Kaposváron Frank László, aki a városban volt ügyvéd, mielőtt zsidóként munkaszolgálatra hívták be. Elintézte, hogy a polgármestert leváltsák, majd letartóztassák. A népbírósági törvény alapján „háborús és népellenes” bűncselekménnyel vádolta, azt állítva, hogy módjában állt volna megakadályoznia a deportálást, de nem tette meg. Ez nyilvánvaló hazugság volt, a hátterében az állt, hogy a népügyész családját nem mentette meg. A polgármester elleni per koncepciós volt, de ezt a helyi közvélemény jelentős része „zsidó bosszúnak” tekintette. Ezután következett az a példátlan eset, hogy az 1945 november 4-i nemzetgyűlési választások előtt Kaposváron a fővárosból érkezett rendőrségi detektívek antiszemita röplapokat osztogattak, majd emiatt őrizetbe vették, és a népbíróság elő állították a Független Kisgazdapárt aktivistáit. És mert előtte két héttel egy hároméves kisfiú belefulladt a Malomárok vizébe, a holttestét pedig ekkor találták meg, a több súlyos válságot halmozó helyzetben lábra kapott a vád, hogy a holokausztot túlélt zsidók a kisfiú vérét rituális célokra használták fel. Vagyis megjelent a vérvád, de mert kaposvári polgárok uralkodtak az érzelmeiken, megmaradt a szóbeszéd szintjén, nem vezetett zsidóellenes atrocitáshoz.
Miskolcon két antiszemita indulatoktól hevített munkástüntetésre is sor került, és mind a kettő szörnyű lincselésbe torkolt. Miért?
A tragikus eseményekre közvetlenül a forint bevezetése előtt került sor. Miskolcon 1946. július 30-án nagy tüntetést tartottak, ami a lisztfeketézők ellen irányult. A tüntetés szervezői őket egyértelműen a zsidókkal azonosították. Előzőleg a politikai rendőrség két zsidó malomtulajdonost internált. Őket vetették oda a felizgatott csőcseléknek, szabad préda gyanánt. Egyiküket a Búza téren meglincselték, a másik súlyos sérülésekkel megúszta. A lincselés híre rögtön eljutott Budapestre is, innen érkezett az utasítás, hogy a helyi detektívek vegyék őrizetbe az elkövetőket. Ennek hatására tizenkét munkást bevittek a rendőrségre. Másnap Péter Gábor, a politikai rendőrség vezetője is megjelent a városban. Személyesen működött közre a második munkástüntetés megszervezésében. Ennek résztvevői elfoglalták a rendőrkapitányságot, és az első lincselésben részt vevő munkásokat kihallgató zsidó származású rendőrtisztet agyonverték. Végül a csőcseléket szovjet katonák oszlatták szét. A drámai események híre Moszkvába is eljutott, ahol Mihail Szuszlov, az SZKP egyik vezetője is olvasta az NKVD miskolci rezidensének a jelentését, aki az események miatt élesen bírálta a Magyar Kommunista Párt vezetését. Rákosi pártja ezután hagyott fel azzal, hogy a „zsidókérdést” az utcára vigye, és később ilyen politikailag szervezett zsidóellenes atrocitások már nem fordultak elő.
Sorra vettük a legfontosabb 1945 utáni tragikus eseményeket. Szinte mindegyik az újdonság erejével hat. Vajon miért?
Évtizedekig nem beszéltek ezekről az ügyekről, tabusították őket. 1986-ban a Medvetánc című folyóiratban megjelent Varga Jánosnak, a Magyar Országos Levéltár főigazgatójának tanulmánya a miskolci népítéletről. Elolvastam, és az volt az érzésem, hogy ez a cikk nem mond el mindent a történtekről. A rendszerváltás után elutaztam Miskolcra, és másfél év alatt jó párat sikerült azonosítanom az események résztvevői és a szemtanuk közül. A velük készített interjúk szerepeltek 1995-ben megjelent, Az utolsó vérvádak című könyvemben. Elsősorban a filmesek érdeklődtek iránta, a kritikusok kevés figyelmet szenteltek neki. A Hunnia Filmstúdió legendás vezetője, Simó Sándor támogatta, hogy dokumentumfilm készüljön a világháborút követő vérvádakról. A stúdió támogatta izraeli utazásomat is, melynek során felkerestem a kunmadarasi és a miskolci szemtanúkat, majd forgattunk velük. A Hunnia másfél órás moziját, mely Kunmadarasról és Szegvárról szól, Kőszegi Edit és Surányi András rendezte. Majd a Magyar Televízió megbízásából Vitézy László is dokumentumfilmet készített arról, amit Miskolcon történt, Kavics a sírra címmel. Az első filmet mindössze egyszer, hétköznap, késő este adta le a televízió, 1997-ben. A másodikat soha nem játszották, pedig több millió forintba került.
Mi az oka, hogy a magyar közvélemény mindeddig nem vett tudomást az 1945 utáni antiszemita megmozdulásokról?
Csak sejtéseim vannak. Remélem, a könyvem megjelenése változtat ezen a képtelen struccpolitikán. A kilencvenes évek második felében a baloldali értelmiség talán attól tartott, hogy kutatásaimat a Csurka István-féle MIÉP zsidóellenes hisztériakeltésére használja fel. De most már megérett arra a helyzet, hogy szembenézzünk az egykori eseményekkel, és megvizsgáljuk az okait is.
