Feneketlen a karabahi puskaporos hordó

A kaukázusi ellenségeskedés elfeledett konfliktusnak tűnt hosszú keresztül, ám Törökország megjelenése felborítja a status quót.

A nemzetközi közvélemény értetlenül áll a Hegyi-Karabah körüli konfliktust látva, amely 1988-ban mérgesedett el olyannyira, hogy Azerbajdzsán és Örményország már a harmadik háborút vívja a terület birtoklásáért. Nem értik, miért kellett befagyasztani ezt a viszályt, miért nem találnak gyógyírt a megoldására.

Az alapkérdés, hogy valójában kié is Hegyi-Karabah? A közvélekedés szerint a válasz abban keresendő, hogy melyik nép foglalta el a területet előbb és ki lakja most. A politikusok, a történészek, illetve a nemzetközi jogászok pedig szigorúan a jogi alapokra hivatkoznak.

Az első világi muzulmán állam

Hegyi-Karabah a Karabahi Kánság részeként az 1813-as orosz–perzsa béke nyomán került az Orosz Birodalom fennhatósága alá, majd lassan elveszítve részleges önállóságát, tartományi szintre süllyedt. A bolsevik hatalomátvételt követően 1918-ban létrejött a muzulmánok első világi állama, az Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság, amelynek része lett Hegyi-Karabah is. Ezt követően a fiatal és gyenge kaukázusi országok – az Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság, az Első Örmény Köztársaság és a Grúz Demokratikus Köztársaság – szövetségbe tömörültek, de a politikai formáció kérészéletűnek bizonyult. Mindeközben megkezdődött a térség szovjetizálása, erre a sorsara jutott a modern Azerbajdzsán déli része, Baku központtal, 1920-ban pedig a bolsevikok kezére került Azerbajdzsán többi területe is – Hegyi-Karabahhal együtt.

1921-ben a Kaukázuson Túli Ügyek Szovjet Irodája a vitatott területet az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság (SzSzK) részének tekintette. 1922-ben Transzkaukázusi SzSzK néven föderációra lépett a Grúz, az Örmény és az Azerbajdzsáni SzSzK, így vált a térség a Szovjetunió alapító tagjává. E politikai szövetség 1936-ban bomlott fel három köztársaságra, s tagköztársaságok némileg önállósulva élték tovább szürke szovjet életüket.

Villongásból háború

1988-ban az örmény többségű Hegyi-Karabahban, majd ezt követően Azerbajdzsán több más részén örmény-azeri etnikai villongásra került sor, s a Szovjetunió felbomlása során az események valódi háborúvá fejlődtek. A fegyverszüneti megállapodást – az örményeket támogató Moszkva hathatós közbenjárására – 1994-ben egyrészt Örményország és az időközben a függetlenségét kikiáltó, de nemzetközileg el nem ismert (örmény) Hegyi-Karabah Köztársaság, illetve Azerbajdzsán kötötték meg. A fegyvernyugvást örmény diadalként is lehet értékelni.

Hegyi-Karabah mint szakadár enklávé megmaradt Azerbajdzsán nemzetközileg elismert határain belül, emellett az örmény katonák "elfelejtettek" kivonulni a környező területekről, így Baku hét másik járásától is elköszönhetett. Azerbajdzsán területének 15 százalékát veszítette el, de gazdagabb lett több százezer menekülttel. Az eredmény: a vitatott terület de facto Örményország befolyása alatt áll, de jure pedig Azerbajdzsán része. Ezt az állapotot a nemzetközi határozatok sem tudták megváltoztatni, pedig az ENSZ négyet is hozott. Ezekben a nemzetközi szervezet elítéli az örmény agressziót, és az örmény csapatok kivonását követeli a megszállt Autonóm Hegyi-Karabah Területről, illetve a további hét azeri járásból.

A történelmi gyűlölködés állóvízzé vált, de nem sokáig. 2016-ban kitört az úgynevezett négynapos háború, majd idén szeptember 27-én újból robbant a puskaporos hordó és a fegyverszüneti megállapodás ellenére tovább ropognak a fegyverek. A hírek szerint az azeri hadsereg több járást visszafoglalt.

A cikkünk elején feszegetett kérdésre tehát a válasz az, hogy mindkét etnikum ezeken a területeken formálódott nemzetté.

A második kérdés pedig ebből következően az, hogy miként lehet megoldani a kaukázusi csomót? Miért nem avatkoznak be hathatósan a nagyhatalmak? Illetve ha mégis megteszik, csak a fegyvernyugvásig jutnak el?

Wagner Péter biztonságpolitikai szakértő szerint egy konfliktust csak akkor tudnak megoldani a nagyhatalmak, ha a szemben álló felek ebben érdekeltek valamennyire. "Vannak persze diplomáciai, katonai vagy gazdasági eszközök, amelyekkel érdekeltté lehet tenni a szereplőket, de ez sem mindig működik. Érdemes azt is megnézni, kik a nagyhatalmi szereplők ebben a konfliktusban.

– állítja Wagner Péter. Hogy miért, annak több oka van. Egyrészt Oroszország nem akarta, nem engedte, hiszen a Kaukázust a saját holdudvarának tekintette, másrészt az USA érdekei a világ más pontjain kívántak beavatkozást, például a Közel-Keleten, Kelet Európában.

"Az USA hiányában már csak Moszkva maradt nagyhatalomnak, ő pedig esetünkben vagy nem volt birtokában azoknak a diplomáciai eszközöknek, amelyekkel elérhette volna a megbékélést, ami tekintve az 1990-es és a 2000-es évek gazdasági problémáit, nem lehetetlen, vagy a konfliktus befagyott jellege ideális volt számára. Képzeljük el, mi lenne, ha történelmi megbékélésre kerülne sor örmény-azeri, vagy örmény-török vonalon? Csökkenne a feszültség, és fellendülnének a gazdasági kapcsolatok, ezek egyben az orosz katonai jelenlétet is szükségtelenné tennék hosszú távon" – vázolja a helyzetet a biztonságpolitikai szakember.

Rácz András elsősorban nem befagyasztásként jellemezné a nagyhatalmak hozzáállását, mert az számára egy aktív, a befagyasztás irányába ható magatartást jelent. A posztszovjet térség biztonságpolitikai szakértője szerint ehelyett inkább arról van szó, hogy a nagyhatalmak alapvetően passzívak voltak ebben a kérdésben, számukra ugyanis nagyjából megfelelt az 1994-es status quo. Így aztán delegálták a rendezést az EBESZ Minszki Csoportjának, bízva abban, hogy ott majd a felek lassacskán ki tudnak dolgozni egy működő megoldást, és nem lesz újabb eszkaláció. Ez a stratégia 2016-ban ingott meg először, és most, 2020. szeptember 27-től kezdve derült ki, hogy a továbbiakban nem fenntartható – teszi hozzá Rácz András.

A nagyhatalmak szempontjából anno a karabahi kérdés sokkal kevésbé volt fontos, mint a jugoszláviai polgárháború, és ráadásul Karabah 1994-re nyugvópontra jutott az EBESZ Minszki Csoportjának közvetítésével. "Az elért fegyvernyugvás ugyan messze nem volt ideális, de a harcoknak véget vetett, ez pedig a külső szereplők számára elegendő volt. Ezt követően a rendezés alapvetően nem a nagyhatalmak miatt fagyott be, hanem a konszenzusos döntéshozatalra épülő EBESZ működési sajátosságai miatt. Ugyanis azáltal, hogy két tagállam, jelen esetben Azerbajdzsán és Örményország között volt konfliktus, a definíció szerint nem lehetett konszenzusos döntést hozni, ergo a Minszki Csoport lényegében béna kacsának bizonyult" – állítja Rácz.

A szakirodalomban az is felmerült, hogy a nagyhatalmak számára elhanyagolható ez a konfliktus, nem bír nemzetközi hatással. Legalább is eddig, hiszen az egyik fél – Azerbajdzsán – mára erőt gyűjtött és történelmi szövetségese, Törökország is nagy lépést tett előre gazdasági téren éppúgy, mint a nemzetközi porondon. "Az Egyesült Államok számára a konfliktus nem volt annyira fontos, hogy egy Jugoszláviához hasonló beavatkozást indítsanak, Oroszországnak megfelelt az 1994-es status quo – ne feledjük, Azerbajdzsán ekkor még közel sem volt akkora energetikai nagyhatalom, mint most! Ráadásul a kilencvenes évek második felétől kezdve Oroszországot lekötötték a saját belső problémái, az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája még éppen csak születőben volt, Irán pedig sohasem ambicionálta, hogy túl mélyen belebonyolódjon a dél-kaukázusi politikába. Törökországnak sem voltak ekkor még olyan regionális hatalmi ambíciói, mint ma. Így Karabah tulajdonképpen egyfajta elfeledett konfliktussá vált" – jellemzi a helyzetet a posztszovjet térség biztonságpolitikai szakértője.

A kilencvenes évek végén, kétezres évek elején volt ugyan több rendezési javaslat is, így például egy területcserés megoldás is felmerült, sőt, a részleges lakosságcsere is. Azonban ezek mindegyike elvérzett a Jereván és Baku közötti kölcsönös, roppant mélyen gyökerező bizonytalanságon és a nagyhatalmi támogatás hiányán.

"A nagyhatalmak számára a nagyjából stabil, eszkalációval nem fenyegető status quo megfelelt, a kisebb-nagyobb helyi összecsapások évi néhány áldozata ellenére is. Az, hogy a nagyhatalmak mennyire a stabilitásban voltak érdekeltek, megmutatkozott a 2016 áprilisi, úgynevezett négynapos háború idején is: Azerbajdzsán négy nap után az offenzívája leállítására kényszerült, mert minden nagyhatalom – ideértve a regionális vezető hatalmat, Törökországot is – erre szólította fel" – mondja Rácz András.

A mostani eszkaláció éppen ebben, Törökország szerepében különbözik leginkább az összes többi korábbi fellángolástól. Míg a világ többi nagyhatalma számára továbbra is megfelelt volna a status quo, Ankara a status quo megbontásában lehetőséget lát saját regionális befolyásának kiterjesztésére. Ezért biztosít a török vezetés Azerbajdzsánnak – amely az olajbevételeknek köszönhetően kiterjedt, mélyreható katonai modernizációt hajtott végre – széles körű politikai, katonai, információs, hírszerzési és egyéb támogatást is.

"A konfliktus mostani szakaszában is látszik, hogy a nagyhatalmak szerepe korlátozott. Az USA érdemben nem is vett részt benne, egyedül Moszkva igyekezett – a korábbi gyakorlatához hasonlóan – visszafagyasztani a konfliktust. A nagy kérdés, hogy ez működni fog-e, mert Törökország megjelenése a konfliktusban felborította a korábbi rutint. Baku joggal mondhatja Moszkvának, hogy volt három évtizedetek megoldani a vitát, mivel nem tettétek, mi most új támogató után néztünk, aki segít eldönteni a vitát. Ez feladja a leckét a Kremlnek és arra számíthatunk, hogy a diplomáciai erőfeszítések is sokkal élénkebbek lesznek egy ideig" – véli Wagner Péter biztonságpolitikai szakértő.