A holocén Édenkert – Attenborough bizakodó, ha igazán akarjuk változtathatunk

A 93 éves David Attenborough legújabb filmjében arra a 83 évre tekint vissza, amelyet a természet tanulmányozásával, filmezésével töltött. A kép, amit az elmúlt évtizedek pusztulásáról bemutat lehangoló, de a végén bizakodón reményt is sugall.

Csernobili képekkel indul az Egy élet a bolygónkon című film – Attenborough a kihaltnak tűnő város egyik, láthatóan pánikszerűen elhagyott iskolájában beszél. Számára azonban nem az emberi hibák, az ostoba cselekedetek sorozata a lényeges, hanem az, hogy bármilyen katasztrófát is jelentett akkor a környezetre a sugárterhelés, mindez egyszeri esemény volt, miközben a földi élővilág már évtizedek óta szüntelenül szenvedi el kisebb-nagyobb tragédiák sorozatát. Ezután csodálatos(an fényképezett) képek gondosan kiválasztott sora mutatja be, milyen is az a természeti világ, amely valóban nem lassan – még ha nem is olyan látványosan mint egy atomrobbanás eredményeképp – tűnik el a szemünk elől.

„David Attenborough vagyok, 93 éves, a legkevésbé sem mindennapi életem volt” – mondja a főcím után. Azon szerencsések közé tartozik, akiknél az idős korral járó hanyatlásnak nincs nyoma sem kiállásában, sem megszólalásában. És ez fontos: nem egyszerűen arról van szó, hogy a természetfilmezés valaha élt legnagyobb szaktekintélye úgy akarna velünk kommunikálni, hogy a korával kiérdemelt tisztelettől vezérelve meghallgassuk, szóljon bármiről is, azután azt mondjuk, jól van öreg, igazad van, lépjünk tovább. Még akkor sem mondjuk ezt, ha azután lájuk, mindaz, amiről beszél, és amiről szép, de ha kell szörnyű képeket mutat, valójában nem tartalmaz semmilyen újdonságot. Nem is felfedezések bemutatása volt Attenborough célja, inkább az: egyetlen, nyolcvanegynéhány perces filmben tanúságot tenni arról a szörnyűségről, ami az ő élete alatt – vagy inkább az elmúlt csaknem száz év során – történt a Föld vad élővilágával, aminek ő maga mindvégig megörökítője volt.

Láthatunk ennek bizonyítására jeleneteket réges-régi fekete-fehér és már újabb, színes filmekből; egy táblázatból megtudhatjuk, amikor tízéves volt, 1937-ben, 2,3 milliárd ember élt a Földön, a légkörben egymillió levegőrészecskére 280 szénrészecske esett, és a vadon tenyésző területek aránya 66 százalék volt. A számok az évek múlásával változva újra és újra megjelennek, napjainkban a következők: 7,8 milliárd ember; 415 részecske/millió, 35 százalék a vadon maradt területek aránya. Még nem a vég, de ha így megy tovább, haladunk egy újabb tömeges kihalás felé. Eddig öt ilyen történt a földi élet jelenléte során. Jelenleg a holocénban élünk – nagyjából tízezer éve – amely nagyon stabil, ez alatt az idő alatt a hőmérsékletváltozás egy celsius fokon belül volt. Ennek a stabilitásnak az a gazdag élővilág az alapja, amely körülvesz minket. Az (érintetlen) holocén volt az Édenkertünk.

Amikor Attenborough 1954-ben filmezni kezdett, még éppen időben volt, nem úgy nézett ki, hogy fenyegetjük a vadon életét. Serengeti, szavanna legelésző zebrák, gnúk, antilopok ezreivel, esőerdők, jéghegyek, hómezők, bálnák és véres bálnavadászat tiltakozókkal, pingvinek, szebbnél érdekesebb borneói madarak, orangutanok, és végtelen olajpálma-ültetvények az esőerdők, magányos, kiszáradt, ágait vesztett fán csüggedten mászkáló orángutánok képei követik egymást. És láthatjuk a színes, valószínűtlenül színes, élő korallzátonyt, azután a fehéredéstől, az óceánok felmelegedéstől, a savasodástól elpusztuló korallok képeit: mintha tűz söpört volna végig – szürke korallhamu a tenger mélyén. Megtudjuk, pusztulnak a halállományok, túlhalászás folyik az óceánokban, eközben a levegőt CO2-vel telítjük, hatalmas területen füstölögnek a kémények valamelyik fejletlenebb, távolabbi országban, ahol ez még megtörténhet. Ez talán a film hibájául is felróható: a messzi sarkvidéki, afrikai és más egzotikus érdekes, szép tájak romlása, az ott tenyésző élővilág pusztulása érzelmileg valóban könnyebben megmozgathatja a nézőt, de hamis érzetet is adhat, mindez tőlünk messze történik. Pedig itt Európa közepén, vagy szélén, a kertünk végéből épp ilyen tempóval és tragikus kimenettel tűnik el a rovar- és madárvilág.

A film végén azért kiderül, Attenborough bizakodó, ha igazán akarjuk változtathatunk: segíthetnek a megújuló energiaforrások, a visszatelepített erdők, a kiegyensúlyozott halászat, hatékony növénytermesztési technikák, a most már lassabban növekvő létszámú emberiség, amely talán kevesebb húsevésre is rávehető. A végén visszatérünk Csernobilba: a példa nem csak riasztó, reménykeltő is. A lezárt, emberektől nem háborgatott területen, a házak torzói között dúsan tenyészik a növényzet, rókák, farkasok, szarvasok, vadlovak tűnnek fel: jelzik, a természet könnyedén képes megújulni, és nekünk meg van a tudásunk, hogy ezt segítsük, tegyünk érte. Ez David Attenborough tanúságtétele.

Infó:

David Attenborough – Egy élet a bolygónkon, Netflix, 2020