Élet és halál: amit szabad Budafokon, nem szabad a Camp Nou-ban

Magyarországon korlátozások nélkül mehetnek az emberek labdarúgó-mérkőzésekre, senki sem tudja, hogy a lelátókon hányan kapják el a koronavírus-fertőzést.

A labdarúgó NB I hetedik fordulójának hat mérkőzését 10 928 – meccsenként 1821 – néző látta a helyszínen. Éppen 10 928-cal több, mint ahány drukker ma este a Barcelona–FTC BL-mérkőzésre, majd négy nappal később a Barcelona–Real Madrid spanyol vagy inkább világrangadóra bemehet.

Ez azért kérdéseket vet fel. Még akkor is, ha nyilvánvaló: az El Clasicón nyolcszor-kilencszer akkora publikum tolongana, mint amennyit a Kisvárda–FTC, Budafok–Diósgyőr, Újpest–Mezőkövesd, Felcsút–MTK, Paks–ZTE, Honvéd–Videoton hatos együttesen vonzott. De az is napnál világosabb: spanyol és katalán földön az emberélet fontosabb a csúcstalálkozónál.

Nálunk vajon mi indokolja, hogy meccsre lehet járni? Mert a 10 928 futballszempontból édeskevés, ám járványügyileg nagyon is sok. Ugyanez elmondható arról a 111 117-ről, amely az NB I hivatalos össznézőszáma idáig. Jelzem, a magyar futball történetében gyakran egyetlen fordulóban összegyűlt 111 ezer ember, ami átlagban 15 873 szurkolót jelentett. A huszonegyedik század második évtizedére eljutottunk odáig, hogy egy teljes kör látogatottsága egyezik a hajdani meccsenkénti középértékkel.

Tisztelettel felidézem: négy olyan évad is volt, amelynek során az egész bajnokság nézőátlaga meghaladta a 15 873-at. S 11 ezer alatti középértékkel az első tizenöt közé nem lehetett bekerülni. (Sőt inkább 12 ezret kell írni, mert a tizenötödik helyen 11 967-es adat áll, az 2 millió 178 ezer nézőt tett ki egy idényben).

De ne keverjük a szezont a fazonnal, maradjunk a mostani menetnél!

Mert koronavírus idején még a kisebb csoportosulás is veszélyes, nem csupán azokra, akik a góloknál egymás nyakában lógnak a többnyire üres nézőtér egy-egy látogatottabb traktusában, hanem azokra is, akik önkéntelenül találkozni kénytelenek a maradék szurkolótábor tagjaival a különböző városokban, falvakban. (Igen, már falusi együttes is játszik az NB I-ben.) A járványról minálunk formálisan annyit közölnek, amennyit Müller Cecília és csapata tudat úgynevezett tájékoztatóin. Ezeken a tiszti főorvos úgy mondja el, hogy harmincegy ember meghalt, mintha az elkerülhetetlen esemény, valamiféle elrendeltetés volna. Arról sosem esik szó – miként sok minden másról sem –, hogy vajon a labdarúgó-meccsek látogatása összefügg-e bármelyik halálesettel, pedig ha csupán eggyel kapcsolatba hozható, már az is több, mint sok. De ha, tegyük fel, egyetlen eggyel sem korrelált eddig, a veszedelem változatlanul fennáll.

Még növekszik is, mert az FTC bejutott a BL csoportkörébe, és hazai meccsein (együttvéve) nagyjából 47 ezer ember megjelenhet. Abba most nem mennék bele, hogy a ferencvárosi szereplés valóban olyan kiugró siker-e, ahogyan azt ma trendi beállítani, csak a tényt említem, hogy a kilencvenes dekádban egy, a kétezresben megint egy, a 2010-esben újfent egy magyar csapat került a Bajnokok Ligája csoportkörébe. A magyar futball maradt tehát az évtizedes egyes átlagnál, noha az utóbbi tíz esztendőben összehasonlíthatatlanul több pénzt pumpáltak belé, mint bármikor korábban. A labdarúgás ifjabb – maximum negyvenes – híveinek lelkesedését megértem; ők olyannyira nem éltek át valódi magyar futballdiadalt, hogy a legcsekélyebb eredménytől is hajlamosak megrészegedni. Ellenben tágra nyílt szemmel hallgatom-olvasom azokat, akik – igazodva a korszellemhez – chateaubriand-nak láttatják a rántott levest. Mert a magyar labdarúgás jelenkori állapotaihoz az is hozzátartozik, hogy a további három magyar klubcsapatot kiselejtezték, mint rendesen, és hamarosan már csak a kontinens C ligájában szerepelhet hazánk képviselőinek háromnegyede.

Ám ezen az őszön az FTC elhozza a Juventust és a Barcelonát. Ez újabban tényleg unikum, mert rég elmúltak már azok az idők, amikor a BEK-ben egyetlen évben a Ferencváros és a Vasas is vendégül látta az Internazionalét. (Az az esztendő az 1966-os brazilverés éve volt, és persze az összesen 156 ezer ember nem a Grande Inter sztárjaiért, hanem a honfitárs extraklasszisokért özönlött a Népstadionba.) Most a még nagyobb tömegű kirajzásnak pandémiai gátjai is vannak. A lelki akadályokról nem beszélve. Életem nagy részében abban a meggyőződésben voltam, hogy a futball társadalmi hatása egészen különleges. Ám elégnek bizonyult a járvány egyetlen életveszélyes pillanata, és kiderült, sokadlagos minden, ami a két alapvonal között történik.

A híres angol mondás mostanában így emlegethető: a futball tényleg nem élet és halál kérdése, sokkal kevesebb annál.