szociológia;falvak;mélyszegénység;

2020-10-22 07:00:00

Egymillió ember végleg leszakadt: térségi gettósodás kezdődött

Önmagában egy-egy falut nem lehet kiemelni a nyomorból – hangsúlyozza Ladányi János szociológus, aki szerint a helyzet javulásától távolabb vagyunk, mint a rendszerváltás idején.

Semmiképpen se tartom fölöslegesnek a sok adatot tartalmazó tanulmányokat, de azt is gondolom, hogy nem csak ezeknek van értelme – indokolta lapunknak Ladányi János szociológus, miért írt „szubjektív tudományos önéletrajzot”. A Hanyatló világok című kötet úgy foglalja össze (és gazdagítja személyes élményekkel) az elmúlt 45 évben készített, legfontosabbnak gondolt kutatásait, hogy abban nincs egyetlen táblázat vagy diagram sem.

Praktikus oka is van annak, miért váltott könnyedebb stílusra. Ladányi még a szociológusnak tanuló egyetemisták körében is egyre inkább úgy veszi észre, hogy a hallgatók jóval könnyebben megértik – esetenként csak akkor értik meg – a tényanyagot, ha annak illusztrálására a mindennapokban tapasztalható példákat is kapnak.

Tudományos munkáiban Ladányi János nemcsak családját, magánéletét kezelte tabuként, hanem minden olyan dolgot – mint például szülőföldjét, Újpestet is – amivel kapcsolatban nem tudott, mert nem is akart objektív lenni. Most viszont felidézi az Újpesten eltöltött középiskolás éveket és a városrész hajdani, mára csupán töredékében fennmaradt polgári hangulatát. Mesél családjáról, zsidó felmenőkről, nagypolgár ősökről.

Kitér arra is, hogy „otthonról viszonylag jól eleresztett” szociológus létére miért főleg szegények, cigányok és kirekesztettek helyzetét kutatta. A válasz egyszerű: „Nem kell madárnak lenni ahhoz, hogy valaki ornitológus legyen”. Ladányi elég nagy bajnak, a szociológia világméretű válságához vezető út egyik állomásának tartja, hogy gyakran egész intézetek, egyetemi tanszékek épülnek arra a tételre: cigányokkal csak cigányok, feketékkel csak feketék, nőkkel csak nők, zsidókkal csak zsidók foglalkozhatnak.

A miskolci gettóügy a magyarországi cigányok első nagyobb és sikeres megmozdulása, a hazai, sőt az egész kelet-európai roma polgárjogi mozgalom kezdete volt – idézi fel a könyv a több mint három évtizede történt eseményeket. A miskolci tanács és pártvezetés a „semmi közepén” felépítendő, fürdőszoba, WC és folyóvíz nélküli, kis méretű lakásokba akart kitelepíteni cigányokat a városból. Ladányi János és társai egy akkor még ismeretlen roma értelmiségi, Horváth Aladár vezetésével 1989-ben megalakították a Gettóellenes Bizottságot, hogy szembeszálljanak a helyi hatalommal. Látszólag esélyük se volt, de végül ők győztek: az országos botrány hatására a tervet visszavonták.

Törvényszerű volt, hogy a később alakuló emberi jogi szervezetek (ennek minden nyűgével és bajával együtt) professzionalizálódjanak, főmunkaidőben foglalkoztatott jogászokat és egyéb szakértőket alkalmazzanak. Ettől még a civil önkéntesekre építő polgárjogi mozgalom ugyanúgy fontos marad, a kettőnek egymást kellene erősíteni – közölte kérdésünkre Ladányi János.

A könyvben külön fejezet jut a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Cserehátban lévő Csenyétének, amelynek megsegítésére a kilencvenes években Ladányiék külön alapítványt is létrehoztak. Az alapítvány elsorvadt, Csenyéte ma is az ország legszegényebb települései közé tartozik.

A kudarc okait elemezve a szociológus elmondta: bizonyossá vált, hogy egy-egy falut önmagában nem lehet kiemelni a nyomorból. Ehhez a környező településekre, vagy akár az egész térségre kiterjedő (kellő forrásokkal támogatott) programokat kell kidolgozni, amelyek nem kizárólag részproblémákra, hanem komplex módon, legalább az oktatásra, az egészségügyre, közlekedésre, infrastruktúrára, munkahelyteremtésre egyszerre fókuszálnak. Az egészségügyben például pont az ellenkezőjét kellene tenni annak, amit most terveznek: a családorvosi ellátás koncentrálása következtében az aprófalvakban lakók csak a mainál is nagyobb nehézségek árán jutnának el orvoshoz.

A Baranya megyei Cserdi esetében is csodát emlegettek. Pedig – jelentette ki Ladányi János – végre tudomásul kellene venni, hogy csodák nincsenek. A közfoglalkoztatástól eleve nem remélhető átütő eredmény.

A rendszerváltás után a munkanélküliség és a szegénység növekedése elkerülhetetlen volt, de az, hogy ekkora és ennyire tartós legyen, ilyen szörnyű hatásokkal, egyáltalán nem volt szükségszerű. Kialakult egy olyan „undarclass” (több szempontból hátrányos helyzetben és kirekesztettségben lévő, nem csak cigányokból álló) társadalmi réteg, amelynek létszáma nemhogy csökkent volna, egyre csak növekedett: mára legalább egymillió emberről van szó.

Az ezredfordulón Magyarországon történetében először gettósodó térségek is megjelentek. A legszegényebb vidékeken már a harmadik-negyedik generáció úgy nő fel, hogy nincs emberi megélhetést biztosító munkája.

A nagyon súlyos probléma megoldása a politikusok számára nem csupán nehéz, hanem gyakran népszerűtlen feladat is. Ezzel a témával szavazatokat nyerni nem lehet, csak veszíteni. Ladányi János ezért egyetlen lehetőségként azt javasolja, hogy a különféle irányzathoz tartozó politikai erők állapodjanak meg a legfontosabb teendőkben, és abban, hogy a választókat nem hergelik a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok ellen.

Elfogadhatatlan, hogy a kitaszított embereket teszik felelőssé a sorsukért. Politikai hovatartozáson felülemelkedő, hosszú távú állami programokra lenne szükség – egészítette ki lapunknak a leírtakat.

Ettől azonban ma még távolabb vagyunk, mint a rendszerváltáskor voltunk – állapítja meg a könyvben a szociológus. A piaci reformok éllovasából, viszonylagos szabadsága és jóléte miatt irigyelt országból illiberális, „unortodox” megoldásokkal kísérletezgető, Kelet felé kacsingató, lemaradó, antidemokratikus országgá váltunk: a legélhetőbb (állam)szocialista országból az Európai Unió legpocsékabb kapitalista országává.

Túl sok biztatóval nem kecsegtet a szerző. Az elhúzódó gazdasági válságok egy idő után a baloldal leértékelődését, 2005 után pedig a szélsőjobb megerősödését és a szavazók legrosszabb beidegződéseit meglovagoló vezetők felemelkedését hozták máshol is. Az egzisztenciális helyzet megingásának az a következménye, hogy az elbizonytalanodott egyének a születéstől adottnak és megváltozhatatlannak tartott eszmékben, vezérekben és csoportokban vélik megtalálni biztonságukat. Ladányi János úgy látja: a jelenlegi tendenciák folytatódása az etnonacionalista diktatúrák fennmaradásának és újabb ilyen rezsimek kialakulásának kedvez. De – jegyezte meg – ne felejtsük, hogy időközben felnőtt egy új generáció.