Drágám, kinek hiszel, nekem vagy a szemednek? Az in flagranti kapott férj kérdése az elnökjelölti vita után is aktuális: Trump lehazudta a csillagot az égről (például amikor azt mondta, hogy a járvány magától elmúlik), de mindezt olyan természetes könnyedséggel, magától értetődően tette, hogy már szinte haragudni sem lehet rá. Biden sem véletlenül politikus csaknem fél évszázada, taktikusan kitért, ha számára kellemetlen területre tévedtek (például fia, Hunter viselt dolgaira). Ezúttal tisztán látszott, ami az első, hangzavarba fulladt összecsapásukon nem derült ki, hogy Trump a jobb debattőr, gyorsabban reagál a szituációkra, ellenben az égvilágon semmilyen konkrét terve nincs a következő négy évre. Biden gyermekként dadogós volt, most sem igazán a szavak embere, ellenben vannak elképzelései, elkerülte a nagyobb hibákat, és lehet, hogy neki ennyi is elég volt.
A döntetlen győztese a néző, a civilizált politizálásra vágyó választópolgár. Trumpnak a stábja nyilván elmagyarázta, hogy ez az utolsó esélye, még egyszer nem szerepelhet olyan gyalázatosan, mint az első vitán. Az elnök nemcsak önmagához képest, de abszolút értelemben is „normálisan” viselkedett. Támadt és védekezett, de nem lépett túl az ilyenkor elfogadható hangnemen, legfeljebb kényszeredett mosolya és szemforgatása jelezte, néha milyen nehezére esik jó fiúnak maradni. Biden éppen a fordítottja, megbízhatóan hozza az uncsi politikai nagypapa figuráját és ritkán jön indulatba.
Trump Biden fejéhez vágta, hogy négy éve az ő és Obama gyengekezűsége miatt indult az elnökségért. Biden viszont éppen Trump kibírhatatlan stílusa miatt lett vibrálóbb és fiatalabb vetélytársait megelőzve a Demokrata Párt jelöltje.
Ha eltekintünk az elmúlt négy évtől, nincs okunk az amerikai demokráciáért aggódni. Csak akkor, ha nem tekintünk el.