Előfizetés

Szabó Virág: Kettő híján

Szabó Virág
Publikálás dátuma
2020.10.31. 15:44

Fotó: Adományozó - Nagy Gyula / Fortepan
Késő van, Dí megmakacsolja magát, nincs erőm veszekedni, tőlem mehetünk, motyogom kábán. A telefont előhalászom a táskából, a Let’s do this shit lejátszási lista helyett a Classical momentset indítom el, jobban passzol, egyből Chopin egy etűdje hangzik fel, Dível egyszerre hatalmasodik el rajtunk a küldetéstudat. Kimasírozunk a Kálvin tér szélére, zsebre vágom a kezünket. A novellában nappal lesz, nyüzsögnek az emberek meg a kutyák, hiába, a pestiek kényszeresen viszik őket magukkal mindenhova. Lenézünk az utcaszéli úttorlasz gömbsorra, a gömbök kisebbek, mint amekkorák a szöveghez kellenének. Ezek vajon képesek lehetnek kocsikat félretolni az útból, kérdezem, Dí szerint lazán, szerinte mindig minden lazán megy, kivéve, ami rajtam múlik. Mármint, teszi hozzá, ezek kőből vagy mi a fenéből vannak, a szövegben azért maradjon csak beton, a pestiek azzal jobban tudnak azonosulni. A nagy irodalmárok és szépirodalmi olvasók nem budaiak inkább, teszem fel a kérdést a vita kedvéért, bár akkor fák kellenének a történetbe, náluk abból van sok. Mintha tudnál három értelmes szót írni fákról, duruzsolja Dí, még azt is most nyáron tudtad meg, hogy a kedvenced a nyír és nem a nyár, röhög ki. Igaza van, legalábbis részben, de ezt véletlen sem közlöm vele. A golyók a novellában betonból vannak, a valóságban jól láthatóan kőből, de hogy milyenből, még annyira sem tudnám megmondani, mint megkülönböztetni a nyírt a nyártól. A lábfejünkkel megbököm az egyiket, a gömb megmoccan, egyértelmű, hogy nem valami drága, nehéz anyagból készült. Úgy képzeltem, a novellában erre ül le a főszereplő, izzadságtól ragacsosan, hogy aztán ijedten pattanjon fel, amikor ez meg az összes többi gömb életre kel, hogy a hídig kergessék. Dí felhorkan, ez milyen gáz, lazán odébb lehetne gurítani az úttorlaszt, ez mennyire röhejes, még az sem biztos, ha leülünk rá, kibírja. Kétlem, hogy könnyen mozdítható, válaszolom, miközben a sípcsontunkat érintem a gömbhöz, szinte rátérdelünk, csak le van fúrva valami fémkapoccsal. Akarod mondani, fogva, miközben leveszi a lábunkat a gömbről, belerúg vele, a gömb megbillen. Nem mondom ki, de már én is kínban vagyok, hogy a valóságban mennyire nyomorultak a novellabeli főgonoszaim. Dí a gömbsoron végigvonszolja a tekintetünk, hangosan sóhajt, kevesen is vannak, összegez, ezek hogy a picsába lepnék el a Szabi-hidat, kérdezi, ennyit arról, hogy leszokik a káromkodásról. Kelletlenül vonom meg a vállunk, ha tempósan gurulnak, okozhatnak kárt, egy bowlinggolyó is mikre képes, ugye. Közepes érv, de Dí akadékoskodása elmarad, megint körbenézünk, az összes gömböt külön-külön figyeljük. Számoljuk meg, ha már itt vagyunk, javasolja, a szöveghez legalább ötven kell, különben sztornó az egész. A torkunk kapar, még hogy sztornó, ingerülten igazgatom a maszkot az arcunkon, még hogy dobjuk ki, könnyen beszél, mondhatni lazán, az én novellám, csak eddig hétszer írtam újra, a nagy szart fogjuk kidobni. Dí gyakorlatilag ignorál, átveszi az irányítást, elsétálunk a könyvszekér mellett a Rádayn kezdődő gömbsor elsőjéhez, Dí onnantól egészen a körútig félhangosan számol. Minden egyes gömbbe belerúgunk, összvissz kettő nem billen meg, de azok is inkább csak azért nem, mert nem rúgunk valami erősen. Tököm tele, morgok magamban, ez egyre szánalmasabb. Dí már szinte táncoltat minket, szórakoztatja a program, vagy hogy ő a főnök, esetleg, hogy a hetek óta tartó szenvedésemről bebizonyosodik, értelmetlen, a szöveg vesztésre áll. Az utca végére érve megvakarja az állunkat, a csíkok helye fáj, hangosan mondjuk ki, huszonhét, de a másik oldalt, kérdi. Már nem érdekel, hagyom neki a testünket, azon agyalok, hogy ha ötvenhat golyó van itt összesen, az poén, a számmal külön is kezdeni kellene valamit. Akár egy nyolcadik verziót is megérne, az életre kelt, pusztító golyóbisokat forradalmárokká alakíthatnám, a főszereplő kétezer-húsz igazi klisé-antihőseként menekülhetne a szabadság, felelősség eszméi elől, fel a Szabadság hídra. Elvégre október is van. Napközben még épp nincs hideg, a levegő csak éjszakára hűl fagyközelire, az egész cselekmény eshetne napnyugtára, a fordulópontra, igazi metaforaorgia lenne. Egyre pörgetem a képeket magamban, pár felhő is kellene az égre, bár mindegy, a Duna koszos vizén úgysem tükröződik semmi. Meg akarom vitatni Dível, mennyire elcsépelt az ötlet, a kurva élet, csúsztatja ki a szánkon, erre már felfigyelek, én is szétnézek, a kurva élet, ismétlem utána. Egyikünknek sem tűnt fel addig a rendőrautó, az meg végképp nem, hogy benne az urak árgus szemmel követték végig a Dí vezette seregszemlét. Nézünk egymásra, vacak westernfilmszereplőkként, Dí lapít, ilyenkor bezzeg nem szúr közbe egy lazánt, pedig kivételesen szívesen hallanám. Az egyik rendőr maszk után nyúl, nekünk ez a jel, megfordulunk, szaporán indulunk a Rádayba, és azon keresztül. Dí azért még számolja a gömböket, legalább ő koncentrált, partnerként viselkedik, megnyugszom kissé. A rendőrök nem követnek. Dí csak a Borároson szólal meg ismét, ötvennégy lett, kétszer huszonhét, ez nem valami klassz szám, el kéne engedni ezt a novellát. Felsóhajtok, elindulunk a HÉV-pótló felé, már az éjszakára gondolok, meg hogy a pornó előtt még le kell vágnunk a körmünket.

G. István László versei

G. István László
Publikálás dátuma
2020.10.31. 14:55

"A fényhiányban, teleszívni készült magát / azzal, ami nincs".
Facebookon Ha a napraforgó nem a Nap fényét követné, hanem az éjszakai égitest ezüstszínére emelné fejét, kifordult ösztönnel visszfényén át kísérné a Napot, akkor Újholdkor érezné azt, amit a kökörcsin érzett. A kökörcsin teleszívta magát nap közben a fénnyel, szirmait olyan tágra tárta, kelyhét olyan mélyen mutatta gyanútlanul az arrajáró szemének, hogy mikor jött az éjjel, nem volt ideje becsukódni. Ott állt, sötétnek kitátott torokkal, mintha sütkérezne a fényhiányban, teleszívni készült magát azzal, ami nincs. Mondj el magadból valamit, és a többi meglát, megszán, veled van, együttérez: a legszemélyesebb ügyedben számíthatsz együtt-tátogásra, mintha egy közös sötétet gondozna mindenki, ne félj – ne félj, amikor szemmel kísérnek. Az ámen próbája 1 Dicsérni az Urat, de nem akkor, amikor bőséget merít a lélek életből és ételből, mikor tanyázik és vigyáz benne a szó, amely aranytartalékra lel, kegyelmet kér és kap kegyelemből, vagy nem kér, de kap, dicsérni, amikor szívtáji elsötétülés és igaztalan, szívjóság nélküli táj nyeli el, omladékos, felszín nélküli mélység, mondjuk, mikor egy tizenhárom éves, öt éve beteg fiú hal meg egyszerre értelmetlenül, és léket kap a család és a hit, mintha egy kő repülne a két halánték között, oda-vissza vég nélkül, vízszintesen, kúttalan irányba, akkor kutat találni, szomjat felismerni, megnevezni és elfogadni a csillapítást, mikor nem lehet elfogadni, nem úgy, mint a szomjúzó a sivatagban, hanem a víztől megcsömörlő, aki mégis vízzel él, emberi magyarázat nincs, és isteni magyarázatra hivatkozni póz és kétszínű önáltatás, akkor igent mondani, amikor már átoknak sincs helye a szájban, mert az élet számára ki van cserepesedve, szétfújta a szél az összes élet ellen emelhető szót, megsüppedt, arcként a szikkadásban, mint ami ránc nélkül öregszik pillanat alatt – és pórusaiba zárja a fényt, ami életre hívta. 2 Képzeljük el, hogy lelátogat a földre a messziről jövő, és végignézi egy kecske napját, amit épp korábban marcangolt szét a farkas, féllábát elette, ott marad a kecske, és huszonnégy órát néz egyre fátyolosabban maga elé, és az idegen nem a bűnbakot látja benne, nem vetíti rá az öntudata mélyzugában elbújó önmegvetést, félelmet és zavart bánatot, de nem is hivatkozik ismeretlen kegyelemre, hanem a nemtudás hajnalfényként néz ki a szeméből, az a nemtudás az első kimondott szó előtt, amivel majd Isten kijelöli a semmiből az igét, az a nemtudás, ami előtte, a megélés lehetősége nélkül megteremtette az áment.

Az élet rohan a halál felé - Szabó Stein Imre az apai és a fiúi gesztusokról

Krausz Viktória
Publikálás dátuma
2020.10.31. 14:30

Fotó: Margó - Posztós János
Úgy ír, ahogy a zeneszerzők jegyzik le a hangokat, képekben lát, mint a filmesek, ezért alkot többféle művészeti ágban. Most jelent meg kisregénye, a Soha – Napló a pokol tornácáról címmel, koncertfilmjével pedig nemrég nyert Arany Oroszlán-díjat a Velencei TV Fesztiválon. „A saját spájzomból bátran lopkodhatok” – mondja a komoly tévés múltú Szabó Stein Imre író, fordító, kulturális menedzser, akivel új kötete kapcsán beszélgettünk.
Mi az az új narratíva, ami eddig ön szerint hiányzott a holokauszt irodalmi feldolgozásaiból, de az ön könyvében megjelenik?  Szerintem nem tisztességes az áldozatokkal emberi mivoltuktól megfosztva, pusztán a halál közeli véghelyzetben mutatni őket – legyen az könyv, film vagy bármilyen művészeti alkotás. A kisregényemben az élet rohan a halál felé, nem a halál stációin futunk végig. Az utolsó előtti pillanatban játszódik: amikor a regény és apai nagyapám szülőhelyén, Dunaszerdahelyen még viszonylagos békében élt együtt minden nemzetiség. Ezek az emberek el sem tudták képzelni, hogy a halál vár rájuk, hiába volt a sok jel. Olyan az emberi psziché, hogy a közelítő vész tényszerűségét nem fogadja el. A ’30-as évek végén, az utolsó népszámlálás során a felvidéki zsidók többsége magyarnak vallotta magát, töretlenül bíztak abban, hogy az állam megvédi őket, ez fokozza a tragédiát. Szerintem, ha ezt a sokszínű világot az élet felől mutatjuk meg, az jobban közelít a valós drámához, mint a lágerben ábrázolt áldozatok. A „tipikus” narratívák zavarnak, mert tévesek, hiszen árnyaltabb a kép. Tény, hogy a Horthy-hadsereg tisztikarában szép számmal voltak zsidó származásúak, és a tisztikar egy kisebb része gyűlölte a németeket. Persze kár, hogy nem a többség, hiszen akkor máshogy alakult volna minden… Ezt ugyanúgy nem lehet eltagadni, ahogyan a több mint félmillió ártatlan zsidó áldozatot sem. Nem csak áldozatok és bűnösök voltak, ennél bonyolultabb, polarizáltabb a valóság. Voltak és vannak hidak. A felelősséget is szélesebb körben értelmezi a könyv; tény az is, hogy a vidéki zsidók kevesebbet sejtettek a közelgő vészről, mint a fővárosiak. Mennyiben családtörténet, illetve fikció a Soha?  Fő szempontom volt, hogy minél kevesebb legyen benne a „családi vonás”, kegyeleti szempontok miatt is. A családom története eltér a szokványostól, ihlető forrás volt, de ez szépirodalmi mű. Nehezebb ilyet írni, mint ha csak fikciót vagy csak a családod sorsát örökíted meg. A főhős, Stein Albert figurája hasonlít a nagyapámra, aki azt a kettősséget élte át, hogy zsidóként nyugalmazott katonatiszt és földbirtokos volt, erős magyarságtudattal, ugyanakkor megtorolta az antiszemitizmus minden formáját. Különleges, kemény férfi volt, nem könnyű ember. Ez egy részben belőle származtatott főhős naplója. Távol áll tőlem a realista regény mindent tudó író figurája, hitelesebbnek, személyesebbnek tűnt a napló műfaja. Stein Albert hedonista, életigenlő, cinikus, önző férfi, de a történések, a család és az áldozatok megmentésének rárótt feladata olyan súly, ami „fejlődésre” kényszeríti. Tizenévvel ezelőtt megírta a történet egy részét novellába sűrítve. Mementónak szánta felmenőinek, gyerekeinek? Miért várt ennyit a „folytatással”?  Miután tízévesen a sok nyelven beszélő, Szobotka rokonságból való, szegedi születésű nagyanyámat megláttam imádkozni egy héber imakönyvből, apám kénytelen volt beavatni… Addig ez nem volt nálunk téma. Aztán fokozatosan éreztem, hogy ezzel dolgom van. Izraelben írtam egy avantgarde kisregényt, egy ideig a bölcsészkaron Komoróczy Géza hebraisztika tanszékének óráira is jártam. A zsidóság természetes és személyes üggyé vált. Az apámmal való diskurzusokat követően fiúi gesztusnak szántam a novellát. Aztán a zenével kapcsolatos filmrendezés, egyéb kommunikációs munkák, illetve az Erzsébet-kori drámák, Shakespeare, Marlowe, Kyd fordításai térítettek el ilyen sok időre a kisregénytől. Sűrű a szöveg, prózatestbe zárt líra, természetes áradás, időnként többszörös metaforával írt mondatok, belső rímek. Az eredeti matéria bonyolultsága van benne, nem előre kigondolt, kiszámolt mondatok. Alkotóként gejzírszerű figura vagyok, a tudatosság csak később jön. Mennyire volt nehéz „kívülállónak” maradni az ősei tragédiájáról is szóló szöveg írása közben?  Segítettek ebben a Shakespeare-fordításaim: azokat nem lehet szövegként fordítani, költői feladat, mert tele jambikus pentameterrel, párrímekkel. Akkor a William nevű embernek a legközelebbi barátja vagyok, személyes a viszonyunk, ugyanakkor mindezt távolságtartóan kell kezelni. Ugyanez a kettősség volt a regény írásánál is. De hangsúlyozom, ez nem dokumentarista mű, hanem szépirodalom, amely a költői igazság szintjén teremti újra világát. Mit ad át a gyerekeinek a családi múltból?  A 16 éves fiammal szeretnék ilyenekről többet beszélgetni, ha jó pedagógus lennék, meg tudnám benne teremteni erre az igényt. Egyébként, ami kell a témából, azt elveszi az asztalról. Épp olvassa a könyvemet, fel is zaklatja. Remélem, kérdez is majd róla. Említette a társadalomban meglévő hidakat. Néhány hete könyveket darált le, tépett szét egy politikus. Nem éppen romba dőlnek ezek az „átkelők”?  Elválasztanám az esetlen, dadaista, politikai marketinget a zsidó honfitársaink tömeges pusztulásába torkolló nemzetkatasztrófától, amelyről a könyvem szól. Ez mindig egy nagyon nehéz ország volt. Mindig volt a társadalomnak egy része, amelyik fogékony volt a kirekesztő, bűnbakkereső eszmékre, de nem volt és nincs ez másként Európa egyéb országaiban sem. Van, ami nem megbocsátható és nem felejthető, de ami klassz és jó ebben az országban, azt mondjuk ki, arra ne vetődjön piszok. Többször elmehettem volna, de jó, hogy itt maradtam. Ez a hazám, de tudomásul kell venni, hogy ennek az az ára, hogy küzdeni kell bizonyos dolgok ellen. És az is igaz, hogy honfitársaink többsége tisztességes ember. Magyarország tragikus sorsú, ez súlyos sorsközösség, és nem rendezhetjük be az életünket úgy, hogy élethosszig parázson táncolunk. 

A Sohához egy háromrészes trailer is készült

„Májusban nem volt könyvfesztivál, aztán elmaradt a könyvhét, csak a Margó fesztivál maradt talpon. Ebben a helyzetben nagy eséllyel megtörténhet a legrosszabb: nem tudnak elegen egy új kötet megjelenéséről. Minimál eszközökkel dolgoztunk a Géczy Dávid által rendezett kisfilmeken, de sikerült a könyv atmoszférájából megmutatni valamit, hála – többek között – a remek színésznek, Trill Zsoltnak” – részletezi Szabó Stein Imre.

Egy időben a tévé kulturális fenegyerekének nevezték – nem alaptalanul. Interjúalanyaival bulizni járt, Emir Kusturicával szinte összeverekedett, Nick Cave lehányta a stábot forgatás közben, a Hofi Géza-anyag után letiltották az MTV-nél. Aztán inkább a magas kultúra és a komolyzene felé vette az irányt.  Mázli és tudatosság is, hogy nem hülyültem bele és nem vesztettem el az agyam a tévés műfajban. Korán szétválasztottam az írói létemtől. Nem akartam a sanyarú, közép-európai írósorsot, független akartam lenni. Az már a ’80-’90-es években világos volt, hogy a magyar egy pici piac, ösztöndíjak, szűk körben való állandó mozgás kell az életben maradáshoz. A saját függetlenségemet biztosítottam a Stúdió című műsor szerkesztő-műsorvezetőjeként. Rengeteget tanultam, szinte szabad kezem volt, Menzeltől Andrzej Wajdán át Bob Geldofig igazi sztárokkal interjúztam. Én voltam a meredek kérdéseket feltevő, bőrkabátos csávó, nem riadtunk meg semmilyen helyzetben, merész riportokat készítettünk. Volt, hogy négy kamera vette az égő ballonkabátos Herskó János tanár urat, aki simán végigmondta a szövegét a véletlenül lángra lobbanó kabátjában. Honnan ered a komolyzene iránti vonzalma?  Zenei általánosba jártam, a szüleim vittek időnként koncertekre, aztán az Iván lendül nevű írókból álló zenekar dobosa voltam, de ennyi. Amikor a Zeneakadémiára kerültem és az intézmény újranyitásakor a teljes nemzetközi rebrandingjéért feleltem, próbáltam világossá tenni, hogy én a zenét szerzőkkel érzek rokonságot. Nem marketingesként, inkább „zenehívő” alkotóként intéztem a komoly nemzetközi megjelenéseket. A MÜPA-ban, aztán a Zeneakadémián a Bartók Világversennyel és a Marton Éva Nemzetközi Énekverseny felépítésével erős nemzetközi kapcsolatra tettem szert, sok rangos díjat is nyertünk imidzsfilmjeinkkel. Lett egy „hitelkeretem”. Aminek köszönhetően a Mezzo tévécsatorna felkérte, rendezzen koncertfilmet a Concerto Budapest és a Kremerata Baltica közös, 2019. decemberi MÜPA-s fellépéséből, amelyért nemrég komoly díjat nyertek Velencében.  Nagyon hiszek a Concerto Budapestben, középkori szenvedéllyel játszanak, nagy lelkesedéssel dolgozunk együtt évek óta. Csináltunk már nagy BBC-s happeninget, illetve kitaláltam nekik a Született muzsikusok című sorozatot. Több mint kétszázezren nézték meg májusban a neten azt a kétórás filmet, amit a Mezzo Tv főműsoridejében vetítenek, s egy hónapja a Velencei Tv Fesztivál Arany Oroszlán-díját kapta meg. A nagy kihívás az, hogy megnyerjük a fiatalokat. A konzervatív alapokon szerveződő klasszikus zenei koncerteket nem vad gesztusokkal, hanem finoman, de vagányan kell nekik tálalni. El kell hitetni velük, hogy nem zenetörténésznek kell lenni ahhoz, hogy beüljünk egy koncertre és élvezzük azt. Az sem akadály, ha gyerekkorban nem járt ilyen eseményeken. Ha a nyitottság és a kíváncsiság megvan, akkor bárki hamar megérzi, mekkora erő van a zenében. Azonnali katarzist tud adni, szemben mondjuk az irodalommal, ami a gallér alá bújik, és csak idővel hat rád.

Szabó Stein Imre

író, műfordító, műsorvezető, kommunikációs stratéga, tanácsadó és kulturális menedzser. Több tévécsatornánál dolgozott vezető pozícióban, majd a MÜPA és a Zeneakadémia nemzetközi elismertségéért felelt, imidzsfilmjeivel komoly díjakat nyert. Legutóbbi kötetei: Főbűnösök (Hét szerző antológiája, 2006), Benn a pokol (Shakespeare-, Kyd-, Marlowe-fordítások, 2010), Soha – Napló a pokol tornácáról (2020).