Szabó Virág: Kettő híján

Késő van, Dí megmakacsolja magát, nincs erőm veszekedni, tőlem mehetünk, motyogom kábán. A telefont előhalászom a táskából, a Let’s do this shit lejátszási lista helyett a Classical momentset indítom el, jobban passzol, egyből Chopin egy etűdje hangzik fel, Dível egyszerre hatalmasodik el rajtunk a küldetéstudat.

Kimasírozunk a Kálvin tér szélére, zsebre vágom a kezünket. A novellában nappal lesz, nyüzsögnek az emberek meg a kutyák, hiába, a pestiek kényszeresen viszik őket magukkal mindenhova. Lenézünk az utcaszéli úttorlasz gömbsorra, a gömbök kisebbek, mint amekkorák a szöveghez kellenének. Ezek vajon képesek lehetnek kocsikat félretolni az útból, kérdezem, Dí szerint lazán, szerinte mindig minden lazán megy, kivéve, ami rajtam múlik. Mármint, teszi hozzá, ezek kőből vagy mi a fenéből vannak, a szövegben azért maradjon csak beton, a pestiek azzal jobban tudnak azonosulni. A nagy irodalmárok és szépirodalmi olvasók nem budaiak inkább, teszem fel a kérdést a vita kedvéért, bár akkor fák kellenének a történetbe, náluk abból van sok. Mintha tudnál három értelmes szót írni fákról, duruzsolja Dí, még azt is most nyáron tudtad meg, hogy a kedvenced a nyír és nem a nyár, röhög ki. Igaza van, legalábbis részben, de ezt véletlen sem közlöm vele.

A golyók a novellában betonból vannak, a valóságban jól láthatóan kőből, de hogy milyenből, még annyira sem tudnám megmondani, mint megkülönböztetni a nyírt a nyártól. A lábfejünkkel megbököm az egyiket, a gömb megmoccan, egyértelmű, hogy nem valami drága, nehéz anyagból készült. Úgy képzeltem, a novellában erre ül le a főszereplő, izzadságtól ragacsosan, hogy aztán ijedten pattanjon fel, amikor ez meg az összes többi gömb életre kel, hogy a hídig kergessék.

Dí felhorkan, ez milyen gáz, lazán odébb lehetne gurítani az úttorlaszt, ez mennyire röhejes, még az sem biztos, ha leülünk rá, kibírja. Kétlem, hogy könnyen mozdítható, válaszolom, miközben a sípcsontunkat érintem a gömbhöz, szinte rátérdelünk, csak le van fúrva valami fémkapoccsal. Akarod mondani, fogva, miközben leveszi a lábunkat a gömbről, belerúg vele, a gömb megbillen. Nem mondom ki, de már én is kínban vagyok, hogy a valóságban mennyire nyomorultak a novellabeli főgonoszaim. Dí a gömbsoron végigvonszolja a tekintetünk, hangosan sóhajt, kevesen is vannak, összegez, ezek hogy a picsába lepnék el a Szabi-hidat, kérdezi, ennyit arról, hogy leszokik a káromkodásról. Kelletlenül vonom meg a vállunk, ha tempósan gurulnak, okozhatnak kárt, egy bowlinggolyó is mikre képes, ugye. Közepes érv, de Dí akadékoskodása elmarad, megint körbenézünk, az összes gömböt külön-külön figyeljük. Számoljuk meg, ha már itt vagyunk, javasolja, a szöveghez legalább ötven kell, különben sztornó az egész. A torkunk kapar, még hogy sztornó, ingerülten igazgatom a maszkot az arcunkon, még hogy dobjuk ki, könnyen beszél, mondhatni lazán, az én novellám, csak eddig hétszer írtam újra, a nagy szart fogjuk kidobni. Dí gyakorlatilag ignorál, átveszi az irányítást, elsétálunk a könyvszekér mellett a Rádayn kezdődő gömbsor elsőjéhez, Dí onnantól egészen a körútig félhangosan számol. Minden egyes gömbbe belerúgunk, összvissz kettő nem billen meg, de azok is inkább csak azért nem, mert nem rúgunk valami erősen. Tököm tele, morgok magamban, ez egyre szánalmasabb.

Dí már szinte táncoltat minket, szórakoztatja a program, vagy hogy ő a főnök, esetleg, hogy a hetek óta tartó szenvedésemről bebizonyosodik, értelmetlen, a szöveg vesztésre áll. Az utca végére érve megvakarja az állunkat, a csíkok helye fáj, hangosan mondjuk ki, huszonhét, de a másik oldalt, kérdi. Már nem érdekel, hagyom neki a testünket, azon agyalok, hogy ha ötvenhat golyó van itt összesen, az poén, a számmal külön is kezdeni kellene valamit. Akár egy nyolcadik verziót is megérne, az életre kelt, pusztító golyóbisokat forradalmárokká alakíthatnám, a főszereplő kétezer-húsz igazi klisé-antihőseként menekülhetne a szabadság, felelősség eszméi elől, fel a Szabadság hídra. Elvégre október is van. Napközben még épp nincs hideg, a levegő csak éjszakára hűl fagyközelire, az egész cselekmény eshetne napnyugtára, a fordulópontra, igazi metaforaorgia lenne. Egyre pörgetem a képeket magamban, pár felhő is kellene az égre, bár mindegy, a Duna koszos vizén úgysem tükröződik semmi. Meg akarom vitatni Dível, mennyire elcsépelt az ötlet, a kurva élet, csúsztatja ki a szánkon, erre már felfigyelek, én is szétnézek, a kurva élet, ismétlem utána.

Egyikünknek sem tűnt fel addig a rendőrautó, az meg végképp nem, hogy benne az urak árgus szemmel követték végig a Dí vezette seregszemlét. Nézünk egymásra, vacak westernfilmszereplőkként, Dí lapít, ilyenkor bezzeg nem szúr közbe egy lazánt, pedig kivételesen szívesen hallanám. Az egyik rendőr maszk után nyúl, nekünk ez a jel, megfordulunk, szaporán indulunk a Rádayba, és azon keresztül. Dí azért még számolja a gömböket, legalább ő koncentrált, partnerként viselkedik, megnyugszom kissé. A rendőrök nem követnek.

Dí csak a Borároson szólal meg ismét, ötvennégy lett, kétszer huszonhét, ez nem valami klassz szám, el kéne engedni ezt a novellát. Felsóhajtok, elindulunk a HÉV-pótló felé, már az éjszakára gondolok, meg hogy a pornó előtt még le kell vágnunk a körmünket.