Előfizetés

Kentaurbeszéd - Halálképzeteink

Spiró György
Publikálás dátuma
2020.10.31. 14:00

Fotó: Marabu
A mai rettegőknek a rég halott rettegők adnak tanácsot, mit is képzeljenek, sőt azt is előírják, hogyan rettegjenek; ezt hívják kultúrának.
November elsején este összegyűlnek a falusi népek, tüzet gyújtanak, megidézik a halottakat, akik pontban éjfélkor jönnek is sorban, elmesélik szomorú életüket, és elmondják, hogyan szenvednek odaát az átmeneti térben, ahol még se nem holtak, se nem élők, ahol még nincsen nyugovásuk, ahonnét idézésre visszajárnak, mígnem a halottak közé kerülhetnek végre.
A lengyel romantikus, Adam Mickiewicz Ősök című négyrészes drámai költeménye kezdődik így. Az 1834-ben befejezett, amúgy befejezetlen lengyel nemzeti dráma 1968-as varsói bemutatója után tört ki a nevezetes diáklázadás; azóta is játsszák, emlékezetes előadásai is voltak. Mickiewicz a mű előszavában azt írja, hogy maga is részt vett Litvániában egy szellemidéző pogány szertartáson. Máig így tanítják a lengyel iskolákban, holott efféle szertartás soha nem létezett. Európa színházaiban 1820-tól tarolt A vámpír című vadromantikus rémdráma. Lord Byron, John Polidori, Mary Shelley és Percy Shelley 1819-ben írta The Vampyre című közös marháskodását, amiből Mary Shelley Frankenstein-regénye is lett; Charles Nodier Párizsban, James Planché pedig Londonban egy időben írta színpadra. Pesten is előadták magyarul, a mi romantikusainkra valamiért nem hatott. A romantikus gótikus regény, mai nevén a fantasy XIX. századi, szó szerint szellemes nagyjai dolgozták ki a középkorias vámpírmesét a félig holtak túlvilági átmeneti állomáshelyével, ahonnét visszajárnak kísérteni, elsősorban ártani, olykor segíteni. A világ szórakoztató ipara azóta a vámpírokon élősködik, a vérszívók vérét szívja, hódítanak a zombik, a harapós hullák, a tömeggyilkos vérszipolyok, a vértelen, földöntúli szerelmesek, számtalan regény, film, tévésorozat és videójáték hősei. Mindebből azt vonom le, hogy a halottakkal, még inkább pedig az élő szerzők kijelentéseivel csínján kell bánni. A névtelen szerzők az előző sok ezer évben a vámpíroknál nagyszabásúbb őrületeket találtak ki a haláltól való féltükben, az emberiség rettegésére számítva. Amióta tudjuk, hogy „kezdetben volt a Szó”, vagyis kialakult a beszéd, és vele az individuális tudat, mondani kellett valamit a halálról és a halottakról, mert soha nem tudták, mi történik az egyénnel a halál után, amit viszont tudtak, azt nem lehetett elviselni. A tehetséges emberiség kínjában feltalálta a vallást. A rettegésből a képzelet csodálatos, színpompás, dús őserdei keletkeztek. A ma legősibbnek számító mítoszok mindössze néhány évezredre nyúlnak vissza, de mesék sokkal régebben léteznek, csak még nem rögzítették őket. Az egyiptomi Halottak Könyve részletesen kidolgozott túlvilági hierarchiát tár elénk, a több ezer éves tekercsek és feliratok pontosan rögzített funkcióval rendelkező istenekről szólnak. Az élők megnyugodhattak, amikor a halottat tartósították, bebugyolálták, a sírjába mindenféle tárgyakat helyeztek, mert ha nem is evilági, de mindenképpen létezésre készítették fel az eltávozottat. Bármilyen szenvedés, tortúra, megpróbáltatás jobbnak tűnik, mint az elképzelhetetlen nemlét. Az általunk ismert vallások mind a túlvilággal operálnak, akár több isten és félisten dolgozik odaát lankadatlanul, akár az egyetlen isten segédei, az angyalok és az ördögök serénykednek. A Hádész és a Pokol között az a különbség, hogy az előbbit szabad volt képen ábrázolni, az utóbbit a zsidó vallás szigorú képalkotási tilalma miatt nem. Aztán persze a kereszténység hívei az Istent, a Kisdedet, a Szüzet, a szenteket is ábrázolták, meg az ördögöket és az angyalokat is, nem tehettek mást, képszerű gondolkodással születtünk. A szent szövegek arra valók, hogy minél pontosabb képet kapjunk arról a világról, ahonnét nem tért vissza utazó. Az Ó- és Újtestamentum homályos utalásai mellett mindig népszerűek voltak a jóvá nem hagyott, esetenként tiltott képzelgések, terebélyes mitológiájukat az Egyháznak hallgatólagosan tudomásul kellett vennie. A Hénok Könyve a túlnani színekről, a nagy fényességről, a szakadékokról és a bércekről, a tűzfolyókról, az óriásokról, a félóriásokról, egymáshoz való viszonyukról olyan szemléletesen számol be, mintha egy digitális mesefilm Oscar-díjas alkotói készítették volna. Dante aprólékosan ábrázolt bugyrai az előző sok ezer év képzelményei nélkül nem jöhettek volna létre. Az ördögöket, úgy fest, valamiért kiváltképpen kedveljük, sokkal inkább, mint az angyalokat. A pisai Campo Santo falán látható egy XIV. századi képregény, a születéstől a halálig az életet, majd a lélek távozását ábrázolja, címe A halál diadala, festőjének neve bizonytalan; a II. világháborúban bombatalálat érte, de amit rekonstruáltak belőle, az is feledhetetlen. Az álom és a valóság képeinek egymásra vetítése régi gyakorlat, a szürrealizmus sok ezer éves. Az ókori görög jósok kábító kipárolgásokkal teli barlangokban altatták a pácienseiket, és az álmaikból vontak le következtetéseket a gyógymódra vonatkozóan, Freudot jócskán megelőzve. A feltámadás gondolata minden vallásban létezik, a lélekvándorlás eszméjével együtt. A romló test és a romolhatatlan lélek, amely az objektív világszellembe olvad bele, nem iktatható ki a képzeletből. A mai rettegőknek a rég halott rettegők adnak tanácsot, mit is képzeljenek, sőt azt is előírják, hogyan rettegjenek; ezt hívják kultúrának. Remény és félelem között hánykódunk életünkben, reméljük, hogy szeretteink visszajönnek, és félünk, hogy vissza találnak jönni; reméljük, hogy minket elkerül a halál, és félünk, hogy netalán mégsem. A zsidók követ helyeznek a sírra, de nem megemlékezésül, nem a gyász kifejezéseként, hanem nehezéknek, nehogy az elhunyt időnek előtte visszafurakodjon, és az életbe belezavarjon. Az egyik legszebb mese arról szól, hogy a feltámadás a jeruzsálemi Jozafát völgyében fog elkezdődni, az ott nyugvó halottakat éleszti fel elsőként a sófár hangja, hogy a lelkek az Úr színe elé kerülve megítéltessenek, ki az örök életre, ki az örök kárhozatra. A világ távolabbi temetőiben nyugvó többi halott jól teszi, ha holt létének ideje alatt minél közelebb fúrja magát a földben ehhez a völgyhöz, mert a feltámadás a messzi sírokig csak napokkal, sőt, isten ne adja, hetekkel később fog elérni. A gazdagabb hívők tetemes összegeket áldoztak és áldoznak arra, hogy a Jozafát völgyében temessék el őket, így az elsők között támadjanak fel, mára az egész domboldalt sűrű fehér kő borítja. A XIX. századi ponyvaszerzők művelt emberek voltak. Charles Nodier, a Vámpír című darab szerzője, a Francia Akadémia tagja, könyvtáros és műgyűjtő, tekintélyes szalont működtetett Párizsban, a francia romantika atyjaként emlegetik. A rémregények és a rémdrámák szerzőinek volt honnét meríteniük. A kabbalisták és a keresztény misztikusok hatalmas képzetrendszereket mozgattak, egymástól is bőven kölcsönöztek, és az égvilágon mindent meg tudtak magyarázni. A kabbalisták a világ keletkezésére már a kora középkorban kieszelték az Ősrobbanást, neve Cimcum. Amióta a modern csillagászok ugyanezt az elméletet vallják, bátorkodom kételkedni elméleteik tudományos megalapozottságában. Megnyugtató képzetek nélkül az egyéni haláltól való félelem és az elveszített szerettek iránti gyász nem altatható el. A vallás a palástolás bevált eszköze, az elviselhetetlen veszteség érzetét kegyesen tompítja. Amíg a vallás az életet támogatja, amíg az elviselhetetlent segít elviselni, rendjén való; mihelyt a gyilkolás, a szellemi és lelki nyomorítás eszközévé válik, harcolni kell ellene. A halál közelében az enyhítő képzetek talán genetikusan törnek elő. Ateista apámat kérdeztem, nagyon fáj-e; azt felelte: „Nem számít, az csak a testem.” A VIII. századi angol szerzetes, Beda Venerabilis írta: „A kötelező utazás előtt senki sem bölcsebb, mint ő, kinek a lelke elindul, és látja, mi jót, mi rosszat tett, és milyen ítélet várja a halál után odaát.” Ez a legtöbb, amit mondhatok, és később már ezt sem.
A mai rettegőknek a rég halott rettegők adnak tanácsot, mit is képzeljenek, sőt azt is előírják, hogyan rettegjenek; ezt hívják kultúrának

A fehér folt izgalma

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.10.25. 20:33

Fotó: gyorgydragoman.com
1956 jóval keményebb dió volt. Az már nem múlt századi hősködés, nem költészet, hanem valódi lázadás a konkrét rendszer ellen, amelynek haszonélvezője a Géniusz diktatúrája is volt.
Nem is volt ennél titokzatosabb szám gyerekkoromban. 1848-cal messze nem volt ennyi gond, más kor, és igazából alig több mint romantika. Petőfi meg különben is költő volt, azok meg eredendően rebellisek, és hát meg is halt, azt sem tudjuk, hol nyugszik. Erről még úgy, ahogy lehetett beszélni magyarórán is, csak kokárdáról nem lehetett szó. Ehelyett sokan igyekeztek olyan mörcisort vagy márciuskát választani (a románok ezt a kis, színes, ékszerszerű dísztárgyat tűzték ki március elsején a kabátjuk hajtókájára), hogy az valamiképpen emlékeztessen március idusára. A mi márciusunkra. Nem volt könnyű, mert a bizsu és a rajta tekergőző piros-fehér cérnaszál színvilága és szimbolikája elég messze állt a forradalmi hevülettől. De egy zöld hajtókán már majdnem, majdnem kiadta az elvárt hatást.
1956 viszont ennél jóval keményebb dió volt. Az már nem múlt századi hősködés, nem költészet, hanem valódi lázadás a konkrét rendszer ellen, amelynek haszonélvezője a Géniusz diktatúrája is volt. Ráadásul nem is volt messze, alig két-három évtized, arról nem beszélve, hogy a magyarok (azokból meg Erdélyben elég sok volt) azt ígérték, újrakezdik. És nem is igazán mondták meg, hogy melyik márciusban. Az ígéret tehát ott lebegett az évszám fölött, puszta kiejtése is provokációnak számított a rendszer szemében, nyílt szimpátiát a lázadás mellett. Nem csoda, hogy ha beszéltek is róla a felnőttek, akkor a madárnyelv madárnyelvén, szinte már rejtvénybe illő mondatokkal. Én sem tudtam róla sokat. Tán csak annyit, hogy az ötvenes években valamit csináltak a magyarok a szovjetekkel, aminek igen rossz vége lett. (Az meg végképp tabunak és a titkok titkának számított, hogy az 56-os eseményeknek voltak erdélyi vonatkozásai is.) Ehhez persze el kell képzelni az akkori történelemórákat. A rendszer az őstörténetet és az legújabb kort uralta. Az eredettörténet a dákoromán kontinuitásra épült, ezt szajkózták végtelenítve, kicsit azt sugallva, mintha az ország cipésze már Romulus és Remus mellett szopta volna a dák farkas csecsét, a gaz rómaiak viszont maguk alá gyűrték a szabad és büszke Dák Királyságot Burebistával együtt. A XX. századot, de főleg a második világháború utáni időszakot már nem lehetett aktuális idézet nélkül tanítani, amit vagy az ország bölcse ejtett el valahol vagy valamelyik pártkongresszuson hangzott el. Mintha a kérdéses időszakban minden a Párt vagy a Géniusz engedélyével és bábáskodása mellett történhetett volna csak meg. Kell magyarázzam, miért nem lehetett ilyen szellemű tankönyvekből tanulni? Miért nem lehet olyan könyvből bármit is elsajátítani, amit a politika diktál így vagy úgy? Mi sem tanultunk belőle sokat, leszámítva azokat, akiknek mindenből jó jegyei voltak, s nem akartak rontani az átlagukon a rossz történelemosztályzattal. Én viszont marhára büszke voltam a hármasaimra, négyeseimre (ez nálunk mind-mind a bukást jelentette), és bizony puskáztam, amikor csak tudtam. Ez a „tudás” nem érdemelt mást. Természetesen Magyarország története nem szerepelt a tantárgyak között, csak annyit tudtunk belőle, amit a magyar tankönyv elárult, amikor korszakolta az irodalmat. És amit a tanárunk magánszorgalomból hozzátett. Becsületes, gyorsan kopaszodó ember volt, egy Mikszáth-novella elfeledett hőse, csak a sors olyan szelíd orgánummal áldotta meg, hogy a matek-fizika osztályban a harmadik padtól kezdve mindenkit elnyomott az álom a duruzsolására. Pedig amúgy minden érdekelt volna, ha legalább olyan karakteres tanár beszél Radnótiról, mint Seriff, aki a differenciálegyenletek problémáit boncolgatta. A matektanár volt az iskola ásza, az egyetemi belépő, a mérnökképzés előszobája. Olyan magával ragadóan és vaslogikával adott elő, hogy még máig is kitart egy-két dolog algebrából, trigonometriából, analízisből. A valódi tekintély valahogy mindig figyelmet szül. Mellette az irodalom lárifárinak, a történelem sárkányok nélküli mesének tűnt. Így 56 sokáig nem volt egyéb egy fehér foltnál a térképen, amely kihívóan várta, hogy felfedezzem. Egy újabb győzelemmel felérő bukás, a Mohács óta tartó erkölcsi diadal, amely papíron inkább vereség. Azt azért már pedzegettem, hogy ez a lelkület, ez a szemlélet sokkal jobban regényesíthető, mintha csupa diadallal büszkélkednénk. Az örökös győzelem jóval unalmasabb, a kérlelhetetlen győztes szerepe fárasztó. Nekünk elég volt egy Trianon, hogy száz évig írjunk belőle remekműveket.
Képzeljék el, mi lett volna, ha hozzánk csatolják még Ausztriát is. Unalmas termelési regények egész sora. És ha mi nyerünk 56-ban, ha ennél is jobban beleköpünk a szovjet levesbe?

Ha nálunk fordul meg a történelem kereke? Hát akkor most más feküdne a történelem díványán, hogy kibeszélje magából a traumákat. De az a legjobb, ha egyszerűen tudomásul vesszük, minket a termékeny vereségek alakítottak, bármerre is lapozunk a történelemkönyvben szinte csak dráma tekint vissza ránk. Csupa-csupa nyersanyag, amely több Shakespeare-t is elbírt volna. III. Richárd helyett Nagy Imre, IV. Henrik helyett Martinovics Ignác. Szem nem maradna szárazon a nagymonológok után.

In memoriam

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.10.25. 19:55

Gyulát annál az üzemi lapnál ismertem meg, ahová külsősként néha fotóztam. (...) Máig furdal a lelkiismeret, miért nem hívtam föl évekig és miért nem gondoztam a barátságunkat. De ezen már nem tudok változtatni.
Nem tudom adni Gyulát, mert öt éve szívinfarktusban meghalt – hallottam a telefonban Gyula húgát. Szemrehányást éreztem a hangjában. Mintha azt mondta volna: az elmúlt években miért nem kerested. Közhely, de van abban valami, hogy a halottakkal nem lehet vitatkozni, mert már nem képesek válaszolni, megvédeni magukat. Rettenetesen szégyelltem magam és eszembe sem jutott az az olcsó érv, hogy ő is felemelhette volna a telefont. Kényelmetlen is volt a helyzet, hiszen majd’ húsz évvel korábban még tegeződtünk a húgával, sőt, néha velünk tartott országjáró útjainkra. Ismertem a közelben lakó srácot is, aki később a férje és a kislánya papája lett. Mellbe vágott a rideg, távolságtartó magázódás. Zavartan makogtam valamit, elköszöntem és letettem a kagylót. Ennek immár negyedszázada.

Gyulát annál az üzemi lapnál ismertem meg, ahová külsősként néha fotóztam. Ő státuszos munkatársként fotózott és írt is a lapba. Nekem rögtön rokonszenves lett az alacsony, köpcös, szakállas figura. Gyorsan kiderült, nagyjából egy hullámhosszon vagyunk. Összehozott minket a fotózás, a régiségek, népi tárgyak gyűjtésének szenvedélye és nem utolsó sorban, hogy mindketten olthatatlan érdeklődést tanúsítottunk a nők iránt. Gyula alaptermészete érdekes kettősséget mutatott: imádott nevetni, de siránkozni, panaszkodni is. Ezt hamar megszoktam és szívesen kószáltam vele az országban. Figyeltük, hol, mikor tartanak országos vásárt, és végigválogattuk a pécsi, debreceni és a többi vidék városi piacot.
Máig furdal a lelkiismeret, miért nem hívtam föl évekig és miért nem gondoztam a barátságunkat. De ezen már nem tudok változtatni. Névjegyeit azonban máig őrzöm.

Nem vagyok sem vallásos, sem különösebben babonás, de képtelen vagyok kidobni azt a kis papírdarabkát, amin ott a neve, telefonszáma. Sajnos nincs egyedül az a névjegy, mint ahogy a mobiltelefonomban is egyre gyarapodnak azok a telefonszámok, amelyeket már hiába hívnék. Egykori fotós osztálytársaim, Pisti és Bandi telefonszámát is őrzi a készülék memóriája. Több mint négy évtizeddel ezelőtt találkoztunk először. Hogy hogyan és miért alakulnak ki egy osztályban barátságok vagy éppen ellenszenvek, azt nehéz egzakt módon megmagyarázni. Abban a csapatban is létrejöttek szorosabb kapcsolatok - kisebb nagyobb csoportokba rendezve a harmincvalahány lányt, srácot. Mi Bandival és Pistivel egy ilyen szűkebb körbe tartoztunk. Talán heten-nyolcan lehettünk, akik gyakran együtt ültünk be kocsmába suli után, vagy találkoztunk Bandiék Szent István körúti tágas, régi polgári lakásában. Ment a duma, a hülyéskedés. Bandi kiváló viccmesélő volt és olykor a család tojáskészletét veszélyeztetve zsonglőrmutatványokkal szórakoztatott minket. Ebben is egészen ügyesnek bizonyult. Pisti raliversenyeken indult az apja Ladájával, aki ezt csak akkor tudta meg, amikor a fia egy futamon kicsúszott a pályáról és némi karosszéria-módosítást hajtott végre a szovjet autóipar remekén. Nem dicsérte meg érte. Egy hajnalig tartó dumaparti után Pistivel és Bandival kiautóztunk a visegrádi szerpentinre és barátunk megengedte, hogy egy-egy fordulóra mi vezessük el a kocsit. Azután megmutatta, hogyan csinálja ezt egy raliversenyző. Hát úgy félórát vert ránk. Igaz, akkor még nekünk nem volt jogsink, lépésben csurogtunk le a fellegvár bejáratánál kiépített parkolóból. Hármasban mentünk ki az NDK-ba is. Drezda, kulturális töltekezés a Zwingerben, majd sörözés a Radeberger Kellerben. Azután irány Berlin, a keleti. Mélázás a Checkpoint Charlie-nál, ahol a messzeségben ott lengett a csillagos sávos lobogó, a Brandenburgi kapu és a Fal rémsége, héderelés német barátnőm, Renate nagynénjének lakásán, és a végigröhögött napok. Pisti azután ’77-ben Nyugat-Németországba disszidált, s kiváló német nyelvtudásának és tehetségének köszönhetően jegyzett fotóriporter lett. A ’90-es években hazatelepült, s újra összejött a régi kompánia.
Pisti azonban már nem találta meg igazán itt a helyét. Néhány éve úgy döntött, kiszáll ebből a vurstliból. Bandinak sem sikerült meglelnie a boldogságot. Ő az önpusztítás hosszabb útját választotta.

És egyre gyűlnek a szellem-telefonszámok a telefonomban. Néhány hete, Gyuri bratyóm is feliratkozott erre listára. Túl közeli a távozása, néha még azon kapom magam, hogy automatikusan hívnám, ha valami nem jut eszembe, hiszen ő volt nekem az élő lexikon. Ő volt az utolsó tanúja  gyermekkoromnak, akivel még félszavakra sem volt szükségünk, hogy értsük egymást. Lelkesedett a viking, kelta legendákért és szívesen magyarázott a történelmükről. Kamaszkorától érdekelték Amerika őslakói, könyvtárnyi művet olvasott róluk és megadatott neki, hogy Mexikóban megvalósult kölyökkori álma és spanyolul elbeszélgethetett az indián árusokkal. Végül mégis angolból fordított harminc éven át. Névjegykártyák, telefonszámok mellett tőle leginkább a könyvek maradtak. Nézem az enyémhez hasonló girbegurba írását a nekem dedikált Stephen King, Lovecraft, Ken Follett regényekben, amiket ő fordított. Jó társaság, de már nem bővül tovább.