Ezzel a mai írással befejeződik a Kalandpark három és fél éves története. Egyszerűen úgy érzem, hogy egy sorozat akkor a legértékesebb, ha az alkotónak van ereje és önfegyelme időben befejezni, mielőtt ő maga vagy a közönsége megunná. Az ötlet, hogy személyes élményeimet írjam meg, N. Kósa Judittól származik, aki még népszabadságos korunkból úgy emlékszik, szeretek történeteket mesélni. Ez most is így van. Örülök annak, hogy a Népszavában saját rovatban – ami nagy megtiszteltetés – hódolhattam ennek a szenvedélyemnek, az pedig különösen jó érzés, hogy barátaim között tehettem mindezt, akiket emberileg és szakmailag is nagyra becsülök.
A glossza nem könnyű műfaj, sajátos hangvételű széljegyezet, amiben az író néhány gondolatát veti papírra, én azonban igyekeztem a hagyományos kereteket átlépni, és emberi sorsokat fogalmaztam meg, váltakozva saját életem – bevallom, olykor kiszínezett - emlékeivel.
Somerset Maugham sok okos gondolatot hagyott hátra „Summing up” című, életművét összegző könyvében. „A rövid műfajokat általában lebecsülik, azt gondolják, hogy egy glosszát vagy novellát könnyebb megírni, mint egy regényt, pedig ez súlyos tévedés. A rövid darabok sokkal kényesebbek, egy felesleges szó vagy jelző már tönkreteheti a művet, míg egy regény akár több oldal fecsegést is elbír, ezért több munkát kell belefektetni.” Volt még egy jó tanácsa, amit igyekeztem megfogadni, és amit még évekkel ezelőtt újságíró-hallgatóimnak is továbbadtam.
„Gyakori hiba, amit mi, írók elkövetünk, hogy beleszeretünk egy szavunkba vagy egy mondatunkba. A szavak és a mondatok azonban nem szeretnek viszont bennünket.”
Úgy számoltuk, hogy valamivel több mint száz írásom jelent meg ebben a rovatban. Ennél azonban sokkal több kísérlet született, amik a szemétben vagy a „delete” gomb megnyomásával végezték. Én magam is sokat tanultam ezekben az években, jobban megismertem saját erényeimet és hibáimat, kiismertem fogyatékosságaimat, sokszor már a nyomtatott szöveg olvasásakor érzékeltem, hogy néhány megfogalmazásom vagy a címválasztás jobban is sikerülhetett volna. Kaptam dicséreteket, bírálatokat, sokszor jogosan, máskor méltatlanul, de annak, aki a lelkét megosztja a nyilvánossággal, ezekkel számolnia kell.
Köszönöm olvasóim bizalmát, Juditnak, szigorú, de tapintatos szerkesztőmnek a sok segítséget és a türelmet, amire szüksége is volt.
A Kalandpark azonban nem érhet véget egy rövid, - ezúttal – igaz történet nélkül. Tizenhét éves koromban egyik első írásomat megmutattam Gedeon Pálnak, a Népszava akkori főszerkesztő-helyettesének, gimnáziumi barátom édesapjának. Talán két-három oldal lehetett, természetesen kézírással. Nagy reményeim voltak, abban bíztam, hogy a hétvégi irodalmi mellékletben már meg is jelenik.
- Nagyon ígéretes írás – mondta egy héttel később, amikor bekopogtam hozzá. Kedves ember volt, elegáns, mellényes öltönyt viselt, mint egy igazi főszerkesztő-helyettes. – De mégis, nem akarnál esetleg inkább építészmérnök lenni? Az most divatos pálya.
De nem lettem építészmérnök. Író lettem.