Nagyon kicsi, tényleg csak egy főnek. Felújított, nem palota. Állatot nem lehet hozni, esetleg halat, akváriumban. Tusoló, vécé a fürdőben, mosógép és hűtő szintén. Ingatlanosok kíméljenek.
Drága ez is, a normálisabb társbérletes hirdetésekre meg túl sokan jelentkeznek. Megnéztem pár ilyen lakást, ott álltam sorban, zsebemben a foglalóval, aznap a negyedik érdeklődő. Nem hívtak vissza egyik után sem. Biztos úgy nézek ki, mint aki nem tudná fizetni a bérleti díjat. Pedig munka után mentem, oda a farmerhoz blúzt szoktam felvenni, amiben ritkábban tűnök húszévesnek. Utálom, ha első benyomás alapján ítélnek meg, inkább nem akarok bevágódni. Kár, mert albérletkeresésnél nem így működik.
Írok egy Facebook-hirdetésre, barátságos lányt keresnek félszobába. Talán nem leszek gyanús profilkép nélkül. Rólam nem lehet jó fotót készíteni.
Kopognak. Kati lehet az, a másik lakótársam a pasijánál van. Lehajtom a laptopot, kezembe veszem a bögrém, megkavarom a felolvadt jégkrémet a pálcikával. Megmikróztam, így nem fájdul meg tőle a torkom. Régen undorítónak tartottam, amikor anya ezt csinálta.
Kati benyit, mielőtt azt mondanám, szabad. Megint kezdi, hogy: „Gerda, átjön egy haverom főzőcskézni, remélem, nem zavar, ugye, használhatok a citromodból?” Persze, válaszolom. Most legalább megkérdezte. Jó lenne, ha ezúttal feltakarítanátok, és néha lecserélnéd a mosogatószivacsot, de csak gondolatban teszem hozzá. Ha mégis befut a másik lakótársam a barátjával, megint négyesben fognak tequilázni. Ilyenkor reménykedem, hogy átmennek egy kocsmába, és füldugóval is nehezen alszom el.
Katié a lakás, illetve az apjáé. Biztos én vagyok a hülye, hogy melléköltöztem, de honnan tudtam volna a hirdetéséből? Nézelődöm, hátha találok olyan kiadó szobát, ahol csak ketten lennénk a lakásban. Vagy garzont, amit egyedül meg tudok fizetni.
Ledőlök az ágyra. Utálom a lapos párnát, amit otthonról hoztam el. Az ébresztőóráért nyúlok, beállítom fél hétre, visszateszem az éjjeliszekrényre, véletlenül feldöntöm a békás üveget, elgurulnak a száradó ecsetek.
A Renő utca végében fogtunk egy levelibékát az árokban Ilkával. A két tenyerembe rejtettem, úgy futottunk hazáig. A pincelejáróban találtunk egy befőttesüveget, szedtünk bele füvet, pár kavicsot. Szereztem folpackot a konyhából, kilyukasztottuk, és letakartuk vele az üveget. Így csempésztem be az íróasztalom alá, hogy este ne egyedül kelljen játszanom. Anya nem látta meg. Délután az udvaron játszottunk. Vacsora előtt befutottam a szobámba, hogy megnézzem a békát, de az mozdulatlanul ült a kavicsok közt, szemei csukva.
Alig ment le a májkrémes kenyér. Anyának nem árultam el. Másnap Ilkával kapartuk el a békát. A befőttesüveg a szobámban maradt, színes ceruzákat és ecseteket tároltam benne.
Elhoztam, amikor elköltöztem anyától. Ennek már három éve.
Ilkát az esküvője óta nem láttam. Ennek pedig kettő.
Múlt hétvégén a környéken sétáltam, és a Farkasréti temetőnél kötöttem ki. Csináltam pár homályos fotót telefonnal a fenyőkről, aztán ceruzavázlatot készítettem belőlük. Megint gyakorlok. Tegnap elkezdtem megfesteni monokrómban, hogy lássam, hol vannak a fények és az árnyékok. Később megcsinálom színesben. Fellapoztam a régi szakközepes tankönyveket is, már amiket nem dobtam ki. Sokat nevettem a firkákon, az unalmasabb mellszobrokat mindig kipingáltam.
Még tíz sincs. A füldugón keresztül hallom, hogy a szomszéd szobában bekapcsoltak egy kaszabolós filmet. Inkább visszatérek a szürke fákhoz. Egy óra múlva elcsendesednek. Nyugodtnak tűnik a lakás. Belegondolok, furcsa lenne megint költözni, már hozzászoktam ezekhez a vasárnapokhoz. Hajnali egykor megy el Kati haverja, akkor merészkedek ki a fürdőbe levakarni a kezemről a festéket.
Másnap a munkahelyről hazafelé a metrón látom, hogy egy régi osztálytársam egy befotózott fényképet posztolt a harmadikos évnyitóról. A szélén ott állok én is, Ilkával fogjuk egymás kezét, mindkettőnk haját idétlen copfba fogták. Nem görgetek tovább, magunkat bámulom.
Talán emiatt kéne írnom neki, hogy: „Hé, nézted a posztot? Amúgy mi a helyzet Angliában?”
Az albérlethez érek, a kulcsom nem működik, hiába nyomom a kilincset. Trappolást hallok, Kati nyitja az ajtót, bent felejtette a kulcsot. Belépek, az apukája az előszobából nyíló vécénél térdel, a tartályt szereli. Kati magyaráz, hogy szivárgott, ki kell cserélni egy alkatrészt. Felém se fordul, az apját nézi, én meg Katit, és eszembe jut, két héttel ezelőtt a nagybátyja volt itt vécét szerelni, hiába kértem, hogy hívjanak szakembert. Megint egész este ezzel fognak zörögni. Amikor befut a másik lakótársunk a pasijával, magamra zárom a szobaajtót, előveszem az ebédmaradékot, és a fejemre teszem a fülhallgatót.
Kicsivel később pittyen a mobilom.
„Láttad azt a képet? És mi újság Budapesten?” Ilka írt.
