Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós (részlet)

Régóta foglalkoztat a kérdés, vajon miért gondolják az emberek, hogy a tudatlanság a boldogság, és aki igyekszik felelősen szemlélve megérteni a világot, csak pesszimista lehet. Holott valamennyien szeretnénk egyszerre boldogok, okosak, sikeresek és optimisták lenni, és ilyesmit kívánunk a gyerekeinknek is. Úgy döntöttem, saját »kísérleti terepemre«, az életemre támaszkodva, a kultúrtörténet és a tudomány segítségével a végére járok, lehetséges-e ez egyáltalán” – mondja Kepes András, aki a Libri Kiadó gondozásában november közepén megjelenő önironikus könyvében azt kutatja, lehetünk-e boldogok egy átalakuló és ellentmondásos világban. Csak a leegyszerűsítő magyarázatokban hiszünk, vagy képesek vagyunk – akár a kétellyel is megbarátkozva – kritikusan szemlélni önmagunkat és a jövőnket?

Albert Einstein úgy gondolta, ha a világegyetem működése belefér egy-két rövid képletbe, miért ne férne bele a boldogság képlete is két mondatba? Ez röviddel azután történt, hogy a Nobel-díj Bizottság értesítette, neki ítélték a fizikai Nobel-díjat. A gondolatait leírta egy-egy cetlire, és Tokióban – ahol akkoriban egy konferencián járt – borravalóként odaadta egy londinernek. „Ezek a cetlik egy nap sokkal többet fognak érni, mint egy átlagos borravaló” – mondta a fiúnak, és Einstein jóslata ezúttal ugyanúgy bevált, ahogy korábban az általános relativitáselméletnél is. Közel egy évszázaddal később a jeruzsálemi Winner’s aukciósház árverésén, miután a becsüsök a cédulák értékét 5–8 ezer dollárra taksálták, egy nagyjából huszonöt perces licitálást követően 1,56 millió dollárért keltek el. Kerülő úton bizonyítva, hogy van összefüggés a pénz és a boldogság között, ha nem is egészen úgy, mint azt elsőre gondolnánk.

De mielőtt elárulnám, milyen mondatok szerepeltek a papírdarabkákon, nézzünk néhány véleményt az egyik legismertebb közhelyről, hogy „a pénz nem boldogít”.

Kezdjük mindjárt a szüleimmel. Apám megvetette a pénzt. Azt mondta: korrumpál. Ezek után nem meglepő, hogy a pénz sértődötten elkerülte a szüleimet. De őket ez nem zavarta. Minek pénzt gyűjteni, mondogatták, hiszen munka mindig lesz, abból megélünk, ingyenes az oktatás és az egészségügy, ha megöregszünk, ott a nyugdíj, és víkendházra se érdemes spórolni, hiszen ott a szakszervezeti üdülő. Hogy ezzel a szemlélettel miként lehetett apám külkereskedelmi kirendeltség vezetője, ráadásul a nagy kereskedőkultúrák egyik központjában, Bejrútban, ahol az ókor óta föníciaiak, arabok, zsidók, később ügyes franciák és britek verték át egymást évszázadok során kicsiszolódott technikákkal? Hogy apám ezt miként úszta meg, nem is értem. Alighanem a naivitása lenyűgözte a profi kereskedőket. Valószínűleg olyan könnyű prédának tartották, hogy szégyellték volna becsapni. De nem csak a kereskedőtársakat ejtette ámulatba apám ártatlansága. A forradalom után – amikor a nővéremmel már mi is velük lehettünk Bejrútban – Monsieur Fattal, Libanon és a Közel-Kelet egyik leggazdagabb üzletembere igazgatói állást ajánlott apámnak. Talán mutogatni akarta, mint egykor a Ligetben a csodabogarakat, a szakállas nőt, a kétfejű borjút és a láncát szaggató erőművészt: „Itt látható a kihalt Naiv Tisztesség egyik utolsó élő példánya, csak tessék, tessék, katonáknak, gyerekeknek ötven fillér!” Vagy egyszerűen csak kedvelte az öt nyelven beszélő, nyílt tekintetű szüleimet.

De a szüleim inkább hazajöttek a Pozsonyi úti négyes társbérletbe, ahova születtem. Pedig a valódi ok, amiért a külföldi kiküldetést vállalták – még úgyis, hogy a nővéremmel minket túszként intézetbe kellett adni –, éppen az elviselhetetlen társbérlet volt. A külföldi kiküldetés, az összespórolt, majd itthon eladott autó tűnt az egyedüli útnak, hogy megszabaduljunk a társbérletből, ahol négy idegen család jutott egy fürdőszobára, egy konyhára, mindennaposak voltak a veszekedések, ahol anyám állandó sírógörcsöt, én pedig kisgyerekként olyan tikkes arcrángást kaptam, hogy felnőttkoromra se gyógyultam ki belőle teljesen.

Autóra valót ugyan nem sikerült összespórolniuk a szüleimnek, de a félretett pénzből egy oldalkocsis JAWA motorkerékpárra azért futotta. Ki is nézték a szép piros motort, ami a lakáscsere alapjául szolgált volna, ám az utolsó pillanatban apám úgy döntött, hogy ez tisztességtelen kufárkodás lenne. „Nem vagyunk handlék!” – közölte. Az összes megtakarított pénzüket hazahozták, és elvitték a Magyar Nemzeti Bankba beváltani. 1958-ban 11 forint 50 fillért adtak egy amerikai dollárért. Mindenki tudta, hogy ez nevetséges összeg, csak a nyugati turisták átverésére és a külkereskedelmi mérleg kozmetikázására szolgált.

Amikor a szüleim közölték, hogy ők ezen az árfolyamon szeretnék beváltani a spórolt pénzüket, a bank megtagadta a tranzakciót. Gyanút fogtak. Akkoriban, a hiánygazdaság idején általános volt a csencselés. Pontosan kidolgozott logisztikája volt: Nyugatról amerikai cigarettát, whiskyt, orkánkabátot, nejlonharisnyát volt érdemes behozni, amit a bejáratott trafikosok értékesítettek. Törökországban a bőrkabát, Jugoszláviában a farmer, Csehszlovákiában a tornacipő, Lengyelországban a párnaciha volt a sláger. Mindenki tudta, hol mit érdemes vásárolni, és hol mit lehet a legjobb áron eladni. Jugoszláv dinárból így lett magyar forint, abból cseh korona, NDK-márka és lengyel zloty, így forrt szövetségbe a nagy Oroszország kovácsolta frigy. A külszolgálatosok autóra gyűjtöttek, aranyat hoztak haza eladásra, és mindez az állam és a közerkölcs hallgatólagos jóváhagyásával történt. Ha a normalitásnak elfogadott közgondolkodással szemben valaki a spórolt pénzét bagóért akarja beváltani, akkor annak a hátterében csak valami átláthatatlan rafinált trükk lehet, amit ki kell vizsgálni, mert ekkora hülye nyilvánvalóan nincs, gondolta a Magyar Nemzeti Bank éber hivatalnoka, aki – mint oly sokan azóta is – nem látott lényegi különbséget a hülyeség és a tisztesség között.