Előfizetés

Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós (részlet)

Kepes András
Publikálás dátuma
2020.11.07. 08:06

Fotó: Falus Kriszta / -
Régóta foglalkoztat a kérdés, vajon miért gondolják az emberek, hogy a tudatlanság a boldogság, és aki igyekszik felelősen szemlélve megérteni a világot, csak pesszimista lehet. Holott valamennyien szeretnénk egyszerre boldogok, okosak, sikeresek és optimisták lenni, és ilyesmit kívánunk a gyerekeinknek is. Úgy döntöttem, saját »kísérleti terepemre«, az életemre támaszkodva, a kultúrtörténet és a tudomány segítségével a végére járok, lehetséges-e ez egyáltalán” – mondja Kepes András, aki a Libri Kiadó gondozásában november közepén megjelenő önironikus könyvében azt kutatja, lehetünk-e boldogok egy átalakuló és ellentmondásos világban. Csak a leegyszerűsítő magyarázatokban hiszünk, vagy képesek vagyunk – akár a kétellyel is megbarátkozva – kritikusan szemlélni önmagunkat és a jövőnket?
Albert Einstein úgy gondolta, ha a világegyetem működése belefér egy-két rövid képletbe, miért ne férne bele a boldogság képlete is két mondatba? Ez röviddel azután történt, hogy a Nobel-díj Bizottság értesítette, neki ítélték a fizikai Nobel-díjat. A gondolatait leírta egy-egy cetlire, és Tokióban – ahol akkoriban egy konferencián járt – borravalóként odaadta egy londinernek. „Ezek a cetlik egy nap sokkal többet fognak érni, mint egy átlagos borravaló” – mondta a fiúnak, és Einstein jóslata ezúttal ugyanúgy bevált, ahogy korábban az általános relativitáselméletnél is. Közel egy évszázaddal később a jeruzsálemi Winner’s aukciósház árverésén, miután a becsüsök a cédulák értékét 5–8 ezer dollárra taksálták, egy nagyjából huszonöt perces licitálást követően 1,56 millió dollárért keltek el. Kerülő úton bizonyítva, hogy van összefüggés a pénz és a boldogság között, ha nem is egészen úgy, mint azt elsőre gondolnánk. De mielőtt elárulnám, milyen mondatok szerepeltek a papírdarabkákon, nézzünk néhány véleményt az egyik legismertebb közhelyről, hogy „a pénz nem boldogít”. Kezdjük mindjárt a szüleimmel. Apám megvetette a pénzt. Azt mondta: korrumpál. Ezek után nem meglepő, hogy a pénz sértődötten elkerülte a szülei­met. De őket ez nem zavarta. Minek pénzt gyűjteni, mondogatták, hiszen munka mindig lesz, abból megélünk, ingyenes az oktatás és az egészségügy, ha megöregszünk, ott a nyugdíj, és víkendházra se érdemes spórolni, hiszen ott a szakszervezeti üdülő. Hogy ezzel a szemlélettel miként lehetett apám külkereskedelmi kirendeltség vezetője, ráadásul a nagy kereskedőkultúrák egyik központjában, Bejrútban, ahol az ókor óta föníciaiak, arabok, zsidók, később ügyes franciák és britek verték át egymást évszázadok során kicsiszolódott technikákkal? Hogy apám ezt miként úszta meg, nem is értem. Alighanem a naivitása lenyűgözte a profi kereskedőket. Valószínűleg olyan könnyű prédának tartották, hogy szégyellték volna becsapni. De nem csak a kereskedőtársakat ejtette ámulatba apám ártatlansága. A forradalom után – amikor a nővéremmel már mi is velük lehettünk Bejrútban – Monsieur Fattal, Libanon és a Közel-Kelet egyik leggazdagabb üzletembere igazgatói állást ajánlott apámnak. Talán mutogatni akarta, mint egykor a Ligetben a csodabogarakat, a szakállas nőt, a kétfejű borjút és a láncát szaggató erőművészt: „Itt látható a kihalt Naiv Tisztesség egyik utolsó élő példánya, csak tessék, tessék, katonáknak, gyerekeknek ötven fillér!” Vagy egyszerűen csak kedvelte az öt nyelven beszélő, nyílt tekintetű szüleimet. De a szüleim inkább hazajöttek a Pozsonyi úti négyes társbérletbe, ahova születtem. Pedig a valódi ok, amiért a külföldi kiküldetést vállalták – még úgyis, hogy a nővéremmel minket túszként intézetbe kellett adni –, éppen az elviselhetetlen társbérlet volt. A külföldi kiküldetés, az összespórolt, majd itthon eladott autó tűnt az egyedüli útnak, hogy megszabaduljunk a társbérletből, ahol négy idegen család jutott egy fürdőszobára, egy konyhára, mindennaposak voltak a veszekedések, ahol anyám állandó sírógörcsöt, én pedig kisgyerekként olyan tikkes arcrángást kaptam, hogy felnőttkoromra se gyógyultam ki belőle teljesen. Autóra valót ugyan nem sikerült összespórolniuk a szüleimnek, de a félretett pénzből egy oldalkocsis JAWA motorkerékpárra azért futotta. Ki is nézték a szép piros motort, ami a lakáscsere alapjául szolgált volna, ám az utolsó pillanatban apám úgy döntött, hogy ez tisztességtelen kufárkodás lenne. „Nem vagyunk handlék!” – közölte. Az összes megtakarított pénzüket hazahozták, és elvitték a Magyar Nemzeti Bankba beváltani. 1958-ban 11 forint 50 fillért adtak egy amerikai dollárért. Mindenki tudta, hogy ez nevetséges összeg, csak a nyugati turisták átverésére és a külkereskedelmi mérleg kozmetikázására szolgált. Amikor a szüleim közölték, hogy ők ezen az árfolyamon szeretnék beváltani a spórolt pénzüket, a bank megtagadta a tranzakciót. Gyanút fogtak. Akkoriban, a hiánygazdaság idején általános volt a csencselés. Pontosan kidolgozott logisztikája volt: Nyugatról amerikai cigarettát, whiskyt, orkánkabátot, nejlonharisnyát volt érdemes behozni, amit a bejáratott trafikosok értékesítettek. Törökországban a bőrkabát, Jugoszláviában a farmer, Csehszlovákiában a tornacipő, Lengyelországban a párnaciha volt a sláger. Mindenki tudta, hol mit érdemes vásárolni, és hol mit lehet a legjobb áron eladni. Jugoszláv dinárból így lett magyar forint, abból cseh korona, NDK-márka és lengyel zloty, így forrt szövetségbe a nagy Oroszország kovácsolta frigy. A külszolgálatosok autóra gyűjtöttek, aranyat hoztak haza eladásra, és mindez az állam és a közerkölcs hallgatólagos jóváhagyásával történt. Ha a normalitásnak elfogadott közgondolkodással szemben valaki a spórolt pénzét bagóért akarja beváltani, akkor annak a hátterében csak valami átláthatatlan rafinált trükk lehet, amit ki kell vizsgálni, mert ekkora hülye nyilvánva­lóan nincs, gondolta a Magyar Nemzeti Bank éber hivatalnoka, aki – mint oly sokan azóta is – nem látott lényegi különbséget a hülyeség és a tisztesség között.

Juhász Zsuzsanna: Berci

Juhász Zsuzsanna
Publikálás dátuma
2020.11.07. 08:06

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Ne mutogasd nekem azt a kutyát. Neki jó lesz. Megy a gazdájával tovább. Egy másik lakásba, másik nőhöz. Hát mit sajnálsz rajta? Jó dolga lesz. Csak neked nem lesz se lakhelyed, se társad. Pedig egy éve laktatok már együtt, mikor a gazdi megkörnyékezett. Álmodban, mikor aludtál éppen. S mikor lerúgtad magadról dühösen, azt kérdezte, nem mindegy? Nem mindegy neked, hogy kivel? S te ezt úgy veszed, mintha lekurvázott volna, hiszen a prostiknak mindegy. És nem vetted észre, hogy magáról beszél, hogy neki mindegy már lassan, csak legyen valaki az ágyában. S aztán pár hétre rá egy régi lánybarátból barátnőt csinált hirtelen. És most költözik hozzá, viszi a két kutyáját és a fél gyerekét. Mert fél hétig nála van a gyerek, fél hétig a volt feleségénél. S a barátnőnek is van két gyereke, hát lesz dolguk elég. Te meg viheted a plüssállataidat és a sértett szívedet, ahova akarod. Hát ne sajnáld a kutyát, és ne fitymálgasd az ifjú párt, hogy kizárt, hogy szerelmesek lennének egymásba. Ugyan ki mer vagy ki tud itt szerelmes lenni a kutyákon és a kisgyerekeken kívül? És ne mondd rá, a gazdira, hogy primitív, hisz’ mi is a dolgunk, ha nem enni, ürítkezni, menni és megfelelni. És minél egyszerűbbé, zavartalanabbá tenni a magánéleted. Hisz’ te szeretnél egy őrülten szerelmes férfit, aki az ablakod alatt nyivákol, ahelyett, hogy megkeresné legalább a felét az albérletednek. Azt meg már meg se merem kérdezni, ketyeg-e még a biológiai órád, mert magamra hívnám a haragodat. Hogy ugyan kinek is szülhetnél itt, ahol egy igazi férfi sincsen.

Zakariás Cecília: Békás üveg

Zakariás Cecília
Publikálás dátuma
2020.11.07. 08:05

Fotó: Shutterstock
Nagyon kicsi, tényleg csak egy főnek. Felújított, nem palota. Állatot nem lehet hozni, esetleg halat, akváriumban. Tusoló, vécé a fürdőben, mosógép és hűtő szintén. Ingatlanosok kíméljenek. Drága ez is, a normálisabb társbérletes hirdetésekre meg túl sokan jelentkeznek. Megnéztem pár ilyen lakást, ott álltam sorban, zsebemben a foglalóval, aznap a negyedik érdeklődő. Nem hívtak vissza egyik után sem. Biztos úgy nézek ki, mint aki nem tudná fizetni a bérleti díjat. Pedig munka után mentem, oda a farmerhoz blúzt szoktam felvenni, amiben ritkábban tűnök húszévesnek. Utálom, ha első benyomás alapján ítélnek meg, inkább nem akarok bevágódni. Kár, mert albérletkeresésnél nem így működik. Írok egy Facebook-hirdetésre, barátságos lányt keresnek félszobába. Talán nem leszek gyanús profilkép nélkül. Rólam nem lehet jó fotót készíteni. Kopognak. Kati lehet az, a másik lakótársam a pasijánál van. Lehajtom a laptopot, kezembe veszem a bögrém, megkavarom a felolvadt jégkrémet a pálcikával. Megmikróztam, így nem fájdul meg tőle a torkom. Régen undorítónak tartottam, amikor anya ezt csinálta. Kati benyit, mielőtt azt mondanám, szabad. Megint kezdi, hogy: „Gerda, átjön egy haverom főzőcskézni, remélem, nem zavar, ugye, használhatok a citromodból?” Persze, válaszolom. Most legalább megkérdezte. Jó lenne, ha ezúttal feltakarítanátok, és néha lecserélnéd a mosogatószivacsot, de csak gondolatban teszem hozzá. Ha mégis befut a másik lakótársam a barátjával, megint négyesben fognak tequilázni. Ilyenkor reménykedem, hogy átmennek egy kocsmába, és füldugóval is nehezen alszom el. Katié a lakás, illetve az apjáé. Biztos én vagyok a hülye, hogy melléköltöztem, de honnan tudtam volna a hirdetéséből? Nézelődöm, hátha találok olyan kiadó szobát, ahol csak ketten lennénk a lakásban. Vagy garzont, amit egyedül meg tudok fizetni. Ledőlök az ágyra. Utálom a lapos párnát, amit otthonról hoztam el. Az ébresztőóráért nyúlok, beállítom fél hétre, visszateszem az éjjeliszekrényre, véletlenül feldöntöm a békás üveget, elgurulnak a száradó ecsetek. A Renő utca végében fogtunk egy levelibékát az árokban Ilkával. A két tenyerembe rejtettem, úgy futottunk hazáig. A pincelejáróban találtunk egy befőttesüveget, szedtünk bele füvet, pár kavicsot. Szereztem folpackot a konyhából, kilyukasztottuk, és letakartuk vele az üveget. Így csempésztem be az íróasztalom alá, hogy este ne egyedül kelljen játszanom. Anya nem látta meg. Délután az udvaron játszottunk. Vacsora előtt befutottam a szobámba, hogy megnézzem a békát, de az mozdulatlanul ült a kavicsok közt, szemei csukva. Alig ment le a májkrémes kenyér. Anyának nem árultam el. Másnap Ilkával kapartuk el a békát. A befőttesüveg a szobámban maradt, színes ceruzákat és ecseteket tároltam benne. Elhoztam, amikor elköltöztem anyától. Ennek már három éve. Ilkát az esküvője óta nem láttam. Ennek pedig kettő. Múlt hétvégén a környéken sétáltam, és a Farkasréti temetőnél kötöttem ki. Csináltam pár homályos fotót telefonnal a fenyőkről, aztán ceruzavázlatot készítettem belőlük. Megint gyakorlok. Tegnap elkezdtem megfesteni monokrómban, hogy lássam, hol vannak a fények és az árnyékok. Később megcsinálom színesben. Fellapoztam a régi szakközepes tankönyveket is, már amiket nem dobtam ki. Sokat nevettem a firkákon, az unalmasabb mellszobrokat mindig kipingáltam. Még tíz sincs. A füldugón keresztül hallom, hogy a szomszéd szobában bekapcsoltak egy kaszabolós filmet. Inkább visszatérek a szürke fákhoz. Egy óra múlva elcsendesednek. Nyugodtnak tűnik a lakás. Belegondolok, furcsa lenne megint költözni, már hozzászoktam ezekhez a vasárnapokhoz. Hajnali egykor megy el Kati haverja, akkor merészkedek ki a fürdőbe levakarni a kezemről a festéket. Másnap a munkahelyről hazafelé a metrón látom, hogy egy régi osztálytársam egy befotózott fényképet posztolt a harmadikos évnyitóról. A szélén ott állok én is, Ilkával fogjuk egymás kezét, mindkettőnk haját idétlen copfba fogták. Nem görgetek tovább, magunkat bámulom. Talán emiatt kéne írnom neki, hogy: „Hé, nézted a posztot? Amúgy mi a helyzet Angliában?” Az albérlethez érek, a kulcsom nem működik, hiába nyomom a kilincset. Trappolást hallok, Kati nyitja az ajtót, bent felejtette a kulcsot. Belépek, az apukája az előszobából nyíló vécénél térdel, a tartályt szereli. Kati magyaráz, hogy szivárgott, ki kell cserélni egy alkatrészt. Felém se fordul, az apját nézi, én meg Katit, és eszembe jut, két héttel ezelőtt a nagybátyja volt itt vécét szerelni, hiába kértem, hogy hívjanak szakembert. Megint egész este ezzel fognak zörögni. Amikor befut a másik lakótársunk a pasijával, magamra zárom a szobaajtót, előveszem az ebédmaradékot, és a fejemre teszem a fülhallgatót. Kicsivel később pittyen a mobilom. „Láttad azt a képet? És mi újság Budapesten?” Ilka írt.