Kettészakadt Amerika

Joe Biden elnökjelöltsége kezdetétől a szavazatszámlálás lezártáig szinte mániákusan hangoztatta, hogy újra egyesíteni akarja Amerikát, s minden amerikai elnöke kíván lenni, nemcsak a rá szavazóké, ahogyan volt négy éven át Trump. 2008-ban Obama nyerő lett azzal a szónoki fordulatával, hogy „nincs kék és vörös (a demokraták és republikánusok színe) Amerika, csak egy Amerika van”. Hogy aztán elnöksége során mégis kettőbe ütközzön; bár újraválasztották, a republikánusok szenátusi többségi vezére, McConnell nem is titkolta, hogy egyetlen célja Obama kormányzását sikertelenné tenni. Bidennek elérhető cél az elektori többség megszerzése, de alighanem neki is elérhetetlen Amerika egyesítése. Ehhez olyan taroló győzelem kellett volna, amilyet a felmérések jósoltak neki. Viszont e sorok írásakor csak valószínűsíteni lehet, hogy az elektori győzelem küszöbére ért Biden azt át is lépi, ahogy erre mindenki számít. De még akkor sincs bizonyosság, hiszen Trump a voksolás előtt és után is „csalásnak” bélyegezte a sok milliónyi levélszavazatot, bírósági úton próbálva azokat érvényteleníteni.

Sartre híres mondása szerint a sztálintalanítás sztálintalanítja a sztálintalanítókat. A republikánus párt bele sem kezdett a trumptalanításba, s ilyen szoros választási eredmény láttán talán nem is tud. Könnyebben lehet szabadulni Trump személyétől – pár republikánus óvatosan elhatárolódott a szavazatszámolás perlésétől –, mint az általa képviselt szélsőséges, gátlástalan politikától. Hiszen az elnök „hozta” a voksokat. Ha elnökként túszul ejtette és tartotta pártját, aligha engedi el, ha végül távoznia kell is a Fehér Házból. S ha ugyanannak a McConnellnek megmarad a szenátusi többsége, sejthetően ugyanaz a politika várható tőle. Bízvást előfordulhat, hogy Biden az elnökválasztás megnyerésével a kormányzási vereség jegyét vette meg. A demokrata jelölt félszázados politikai pályafutása során mindig a kétpárti megoldások bajnoka volt, szónoki fordulatával csak hű önmagához. De meddig lesz hű hozzá, a pártját a választási harcra egyesítő centristához a demokraták megannyi ellenérdekű frakciója a biztosra vehető ádáz kormányzási csaták során?

A világháború óta sok szoros elnökválasztás volt, s azok utóhatásaitól sem volt könnyű megszabadulni, de Amerika még sohasem szakadt ennyire ketté. Mármint az Észak-Dél polgárháború óta, amikor nemcsak lóbálták a fegyvereket, mint most – egyelőre – a trumpista milicisták, hanem be is vetették honfitársaik ellen. Nem kell megszépíteni a múltat (azt hagyjuk az udvari történészekre), hiszen 1948-ban a Truman – és vele a roosevelti New Deal politika – biztos legyőzésére számító republikánusok nem szelídültek meg a keserves csalódástól: jött a „ki vesztette el Kínát” meg Kelet-Európát vádaskodás (mintha az amerikai kormány megállíthatta volna Mao hadait és kiűzhette volna a megszálló szovjet hadsereget). S négy évre rá a revans, s vele a boszorkányüldöző mccarthyzmus, amelytől a republikánusok csak keservesen tudtak megszabadulni.

Ám az 1960-as Kennedy-Nixon párharc páratlanul szoros volta ellenére nem gáncsolták a győztes minden lépését (csak minden másodikat…). A 68-ra a „száműzetésből” előbukkant „új Nixon” egy százalékosnál is kisebb győzelméhez Humphrey ellen kellett az (akkor még demokrata) déli államokat elvivő fajüldöző alabamai kormányzó, Wallace harmadik-párti indulása. Nixon, Lincoln pártja élén meghirdette erre a – fajüldözőknek udvarló – „déli stratégiát”, amely máig hatóan biztos bázist adott a republikánusoknak az ország konzervatívabb (és aránytalanul nagy elektori hatalmat élvező) tájain. No, meg erre hajló tömegeiben.

1976-ban az elnökséget a Watergate-botrányba belebukó Nixontól megöröklő, vagyis nem választással elnökké váló Ford is csekély különbséggel maradt alul Carterrel szemben (egy számítás szerint, ha féltucat államban pár ezer ember másként szavaz, ő nyert volna). 2004-ben a demokrata Kerry csapata a szavazás estéjén már ünnepelt, megelőlegezve az eredményt elbillentő Ohio állambeli győzelmet ifjabb Bush ellen, de az ottani vallási fundamentalisták a melegházasság miatti felháborodásukban páratlan számban voksoltak, ami addig nem volt szokásuk.

Emlékezetes volt 2000-ben az Bush-Gore jogi csatározás a választást eldöntő Florida elektoraiért, amelyet – mindössze 537 szavazatos előnnyel – a republikánus jelölt nyert meg. Csakhogy az a leadott voksok beszámítása körüli technikai-jogi küzdelem volt, amelyet – meglehetősen vitatható módon – lényegében politikai megfontolásból döntött el a konzervatív többségű legfelsőbb bíróság. Amelyhez most Trump fenekedik fordulni, aki nyilvánvalóan jól megtervezett puccsal próbálná megtartani elnökségét. Amikor májusban látta, hogy a demokraták az – éppen a kisebbségi rétegeket jobban sújtó – vírusjárvány okán az Amerikában a polgárháború óta bevett és több államban immár kizárólagos levélszavazásra biztatják híveiket, kész volt a gonosz terv. Az elnök személyes szavazásra buzdította táborát és eleve csalásnak minősítette a levélbelit (minden alap nélkül, hiszen évtizedek alatt minimális és sohasem tömeges visszaélés fordult vele elő, kevesebb, mint a „szabályosnál”).

Így juthatott el Amerika a történetében példa nélküli pillanathoz: a saját elnöke vonja kétségbe a választást. S próbálja vele előre megfosztani a legitimációtól Biden elnökségét. Meghökkentő pillanat volt szerda hajnalban, még sok republikánus is fogta a fejét: Trump meghirdette a saját győzelmét és követelte – méghozzá a főbíróságtól! – a szavazatszámlálás leállítását. Akkor, amikor még több tízmillió levélszavazatot fel sem bontottak. A szigorú hagyomány szerint egy elnökválasztás végén a győztes sohasem nyilatkozik meg, mielőtt a vesztes be nem ismerte vereségét. Trump nemcsak e tradíciót vette semmibe, hanem alaptalanul kiáltotta ki magát győztesnek. De nem hátsó számítás nélkül: ez kellett ahhoz, hogy pontot tegyen a puccsára. Ontotta is a tweeteket szerdán, hogy miként mehet kedd esti nagy előnye veszendőbe, s hogyan „kerülhettek elő csodálatos módon” a Bidenre adott voksok. Mintha nem tudta volna, hogy azok ott lapultak a levélszavazatokban. S hogy éppen az ő republikánusai akadályozták Pennsylvania államban e levelek kedd előtti felbontását, ami sok helyütt magától értetődő volt a rekordszámú levélszavazat miatt. Floridában például szintén sok milliót már a múlt héten felbontottak a hitelesség ellenőrzésére, s ezért tudtak kedd este – Trumpnak kedvező – eredményt hirdetni. Vagyis miközben az ő Pennsylvania-i emberei állítottak 22-es csapdáját, Trump felháborodást mímelve akkor követelte a szavazatszámlálás befejezését, amikor azt egyáltalán elkezdhették. Hiszen tudta ő is, hogy levelekben túlnyomóan Biden-voksok vannak, s nem csoda, ha azok elvehetik addigi előnyét (ahogyan ez oly gyakran történt Amerikában minden szavazási szinten).

Korábban a szoros eredményt ugyan sokan próbálták megkérdőjelezni, s voltak akkor is bizarr összeesküvési teóriák, de azok a politika perifériáján maradtak. Mára a centrumba kerültek. Moynihan szenátor híres mondása szerint mindenkinek joga van a saját véleményéhez, de senkinek sincs joga a saját tényekhez. Naiv múlt századi ember! Ma Amerika nemcsak politikailag szakadt ketté, hanem ténylegesen is. Nem két fél ország áll szemben, hanem két világ: külön-külön tájékoztatással és tényekkel. A Trump-tábort tájékoztató médiából nem lehet tudni a Pennsylvania-i 22-es csapdáról, s akként az oda tartozók őszintén háboroghatnak a csaló demokraták miatt. A Watergate-botrány idején azért még voltak közös tények, ma már szinte teljesen hiányoznak. Trumpot éppen az hozta be a Fehér Házba, hogy a mérvadó média bő teret szentelt neki négy éve, s tárgyilagosan kezelte. Hálából azóta is fake news-ként gyalázza őket.

Amikor a kilencvenes években Gingrich elkezdte a – foglyot nem ejtő, kultúrharcos – „konzervatív forradalmat” és Roger Ailes létrehozta a Fox tévéhálózatot, rohamosan kialakult e két világ. S a közösségi média megpecsételte Moynihan világát. A hajdani szovjet vicc szerint Napóleon a pokolban azon sóhajtozik, hogy ha neki Pravdája lett volna, senki nem tudna a waterlooi vereségéről. Trumpnak sok Pravdája van. S valójában nem annyira Trumpnak van tábora, hanem a tábornak van Trumpja. Sok elemző tart tőle, hogy nyomában nála kevésbé szertelen és nem önsorsrontó új Trumpok készülnek a vezéri posztra. A Nobel-díjas Krugman a New York Timesban egyenesen attól fél, hogy a saját tábornak tálalt "csalásos" vereségéből lehet a „hátbadöfés” amerikai teóriája, amilyen volt az eredeti az első világháborús vereség után a weimari Németországban az ismert következménnyel. Olyan Amerika vár Bidenre, amelynek fele képes volt támogatni egy szakmányban hazudozó, az ország helyett csak önmagával törődő embert, s amely ugyan többségében aligha mondható szélsőségesnek, fel sem fogja a Krugman által a horizonton látott veszélyt. Ez a fél Amerika új Trumpokra vár.