Ritka, hogy valaki ennyire testközelből, úgymond a frontvonalból tudjon rálátni betegségre, a test leépülésére és a halálra. Feladatának érzi ezt a fajta „dokumentálást”, betegágyak mellőli tudósítást, ha már írói vénával is megáldotta az ég?
Nem feladatnak vagy küldetésnek nevezném, inkább szükségszerűségnek. Tízéves koromban kaptam az első csatos füzetet, akkor kezdtem írni és akkor éreztem rá az írás adta szabadság ízére. Hogy írásban olyasmit is ki tudok fejezni, amire előszóban, a beszélgetésekben nincs elég idő vagy lehetőség. Napló helyett rövidebb történeteket írtam, már akkor is. Amikor pedig ápolónőként kezdtem dolgozni, rengeteg élettörténetet ismertem meg. Éjszakás nővérként dolgozom többnyire, és az éjszaka csendjében, magányában sokszor álltam a betegeim ágya mellett, és hallgattam őket. Némelyikük hatással volt az egész életemre, gondolkodásomra, és úgy éreztem, ezeket az élményeket meg kell osztanom másokkal is, hiszen segítség lehet. Segítség rálátni a világ olyan szegmensére, amiről kevés tudásunk, ismeretünk van. Egyben szerettem volna megőrizni is azoknak a kedves embereknek az emlékét, akiket a munkám során megismerhettem.
Mennyi időnek kell eltelnie egy-egy megrázó eset, veszteség után, hogy képes legyen irodalmi művé formálni a történeteket?
Van, amikor pár napnak, hétnek kell eltelnie, de vannak olyan esetek, amikor azonnal leírom, ami történt, mert muszáj kívülről látnom. Egyszer Turczi István, akinek az írószemináriumait egy ideig rendszeresen látogattam, arról tartott nekünk előadást, hogy mik lehetnek az írás motivációi. Az általa említett „kopoltyújellegű” alkotói tevékenység sokszor jellemző az írásaimra. Vannak olyan történetek, esetek, amikor úgy érzem, muszáj megírnom, hogy megértsem, feldolgozzam és lélegezni tudjak. Hogy tovább tudjak lépni.
Majdnem minden család életének része, hogy hosszabb-rövidebb időre szembesülnie kell szerette leépülésével, gondozásával. Miért lehet, hogy nyilvánosan mégis olyan keveset foglalkozunk ezzel, nem része a közbeszédnek, mintha titkolandó vagy csak igen keveseket érintő magánügy lenne?
Egyfelől: kellemetlen kérdés. Abban a korban, amikor minden a tökéletes szépségről, a teljes egészségről és a sikerről szól, sok ember talán szégyelli is, ha az életének lendülete megtörik és szembesülnie kell ezekkel a problémákkal. Sokszor hallottam közeli barátoktól is: „Engem/minket ne sajnáljon senki!” Pedig ezek a dolgok nagy tehertételek, nagyon nehezek, és igazából éppen a közösség lenne az, aki segíthetne ezeket elhordozni. Így egy ördögi kör alakul ki – az emberek, családok sokszor némán szenvednek, a környezetüknek tudomása sincs a napi küzdelmeikről, alig akad, aki segítsen. Másfelől pedig: az ember fél. Fél a betegségtől, a haláltól, retteg a nyomorúságtól. Több ezer év sem volt elegendő valahogy megtanulni feloldani ezt a félelmet és az élet természetes velejárójaként tekinteni rájuk.
Érintettség, érzelmi bevonódás érződik mindegyik novelláján. Pedig sok szakember szerint ezek felgyorsítják a kiégést az egészségügyben és a szociális szférában dolgozóknál. Ön mit gondol erről és hogyan védekezik a kiégés ellen, illetve volt-e már, hogy elérte önt is?
Én meg azt gondolom, hogy ha nem vonódik be az ember, ha nem válik érintetté, legalább bizonyos mértékben, akkor sokkal nehezebb ápolni a beteget. Ezt az állítást talán sok kollégám is megerősíti. A legtöbben, azt hiszem, megtanulunk ki- és bevonódni, közel kerülni, majd eltávolodni a betegeinktől. Volt olyan tanárunk, aki egyenesen azt tanította, minden beteget úgy kell ápolnunk, mintha a saját családtagunk volna… Ma már ez túlhaladott nézetnek minősül – éppen a szakemberek, pszichológusok véleménye miatt –, de nekem sokat adott és sokat tudtam vele segíteni. Magamon is, amikor olyan beteggel találkoztam, aki nagyon nehezen viselte a betegségét és elviselhetetlenül viselkedett a betegápolókkal, orvosokkal. Jobban megérti az ember a betegeit, ha bevonódik a sorsukba és közeli hozzátartozókként tud tekinteni rájuk.
A kiégés viszont valóban egy nehezen elkerülhető probléma ebben a hivatásban. Engem is elért egyszer, és emiatt a hivatásomat is otthagytam egy teljes évre. Elmentem egy multinacionális kereskedelmi céghez merchandisernek, csokit és állateledelt árulni. Nagyon más világ volt ez a munka! A meetingekkel, a csapatépítő tréningekkel, a céges autóval, telefonnal, a kényelmes, napi 8-10 órás nappali munkabeosztással egy kemény, mégis nagyon felhőtlen világ. Nagyon szerettem, jól is ment. De egy év után valami lényegi kezdett hiányozni az életemből. És elkezdett motoszkálni bennem, hogy én nem erre születtem. Amikor pedig már naponta ezzel a gondolattal keltem és feküdtem, újra elkezdtem egészségügyi állásokat nézni. Nekem sokat segített, hogy egy másik pályán kipróbálhattam magam, így azt gondolom ma is, hogy az egy nagyon jó ötlet, ha az ember úgy érzi, elfáradt, kiégett, akkor elmenjen máshová. Kis időre vagy hosszabbra, esetleg örökre, amennyi szükséges. A kiégés első jelére a szakmába való visszatérésem óta is azt a gyakorlatot követem, hogy szakmán belül változtatok. Új munkahelyet, új állást. Ez mindig segített. Segít az úgynevezett „énidő” is. Úszni járok és sétálni a kutyámmal. Sokat olvasok, filmeket nézek, amik kiszakítanak a valóságból.
Irgalomról, együttérzésről és az emberek közötti azonosságról vallanak a novellák és köti össze az embertörténeteket.
A könyörület és együttérzés hiánya az, amely övön aluli ütés tud lenni, és amely végképp földre teríti az embert. Az ember ilyenkor megtapasztalja, hogy csak az irgalmasságon keresztül vezet az út, csak az együttérzés által lehet lehetősége az igazi életre. Ám sokszor nem találja, illetve rendkívül ritkán találja meg éppen akkor, amikor szüksége lenne rá. És megesik az is, hogy a keresése közben arra is rádöbben, ha nem talál a világban irgalomra, akkor neki kell azt megteremtenie, feltámasztania.
Volt-e vagy tervben van-e angol fordítása és kinti megjelenése a műveinek?
Tervezzük, igen, csak fordítót nehéz találni, az még nem sikerült. Kiadó már volna.
+ 1 kérdés:
A koronavírus mindenhol rekordokat dönt. Ön jelenleg Angliában él, ott hogyan viszonyulnak mindehhez az emberek? És hogy birkózik meg az egészségügyi ellátórendszer?
Többféle reakció van. Jellemző a fásultság, mert mindenkinek elege van és belefáradt már a bizonytalanságba, az aggódásba. Ahogy a pánik is, hiszen naponta 25 ezer fertőzöttet regisztrálnak a rendszerben és naponta van három-négyszáz áldozat. Szkeptikusból egyre kevesebb van. Kritika is inkább azért éri a kormányt, hogy a meglehetősen szigorú kontroll miért nem még szigorúbb. Annak ellenére, hogy a lockdown miatt rengetegen veszítették el az állásukat. A kormány azonban igyekszik a munkából kiesett embereknek rendszeres jövedelemtámogatást adni. Az egészségügy viszont még a viszonylag jó feltételek ellenére is nehezen birkózik meg a helyzettel. Jelenleg 10 ezer koronavírusos beteg szorul kórházi ellátásra. A mi hatszáz ágyas kórházunkban 48 covidos beteg van, közülük hatan vannak lélegeztetőgépen.
