Kilencvenhat éves korában tegnap elhunyt a Párizsban élő Méray Tibor író, újságíró, a magyar emigráció egykori legjelentősebb lapja, az Irodalmi Újság szerkesztője. Hatvanhárom éve élt külföldön, ebből 33 kényszerű, az utóbbi három évtized pedig önkéntes száműzetésben telt, de sosem vált emigránssá. A hazától csupán testileg szakadt el, szellemi értelemben viszont mindennapi kenyerévé vált az otthoni események figyelemmel kísérése. Az általa irányított Irodalmi Újság az ’56 utáni időszakban a szellemi és nemzeti ellenállás legfontosabb fórumává, Nagy Imre örökségének fáradhatatlan ápolójává vált.
Méray Tibor valójában kétszer halt meg. Először, pár éve már, amikor - egy betegség nyomán - kihullottak a szavak a fejéből. Épp azok a szavak lettek hűtlenek hozzá, amelyekkel évtizedeken át dolgozott. Nélkülük üressé, már-már értelmetlenné vált az élete, s a pislákoló mécses tegnap hunyt ki végleg.
Méray Tibor Budapesten született 1924. április 6-án. A Madách Imre Gimnáziumban érettségizett, a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-latin szakon végzett 1946-ban. De már középiskolásként az újságírói pálya felé orientálódott. Fiatalkori zsengéi a Népszava hasábjain jelentek meg elsőként 1941-ben, hogy aztán 1946 őszén, friss diplomával a zsebében a Szabad Nép munkatársa legyen. Méray háború utáni emberi sorsa és írói pályája egy huszadik századi baloldali magyar értelmiségi jellegzetes útját mutatja. Ez a személyes út a magyar történelem vakmerő kanyargásai és ma már szinte alig követhető vargabetűi szerint haladt. Miként nemzedékének számos képviselője, például a Nagy Imre-perben halálra ítélt Gimes Miklós, vagy a forradalmi kormány sajtószóvivői feladatát ellátó Vásárhelyi Miklós, Méray is a két világháború közötti politikai berendezkedés igazságtalanságai, a náci uralom bűnei és a háború embertelenségei következtében lett a kommunista eszmék, a párt híve.
Hogy azután - felismerve az újabb zsarnoki rendszer bűneit – bátran és kihívóan szakítson a kommunista ideológiával, a párttal, korábbi elvtársaival. Az Irodalmi Újságban 1956. október 6-án, Rajk László újratemetésének apropóján megjelent cikkében amolyan fogadalmat tett, s ez egy életre meghatározta sorsát: „A ti sorsotok felismerése ölte ki belőlünk a vakhitet. A ti sorsotok felismerése fordított szembe minket a magunk vétkeivel és a zsarnokok korbácsával, börtöneivel, fegyvereivel. A ti tragédiátok tanított meg: soha mást, mint az igazat. Nem fogadkozom, nem ígérgetek, nem esküdözöm. Nem mondok többet, nem is mondhatok, csak kimondhatatlanul keserűen, kínlódva halkan ezt: a mi életünk most már csak annyit ér, amennyit jóvá tud tenni a ti halálotokból…”
Méray Tibor élete ettől a Rajk-búcsúztatótól kezdve csak erről a jóvátételről szólt. A forradalom leverése után menekülnie kellett. Meglehet, az életét köszönhette a később mártírhalált halt miniszterelnöknek. Amikor ugyanis hírét vette Nagy Imréék tőrbecsalásának és romániai elrablásának, tudta, hogy az élete forog kockán. Fogta a feleségét, kétéves kislányát, s barátjával és későbbi szerzőtársával, Aczél Tamással együtt Jugoszlávia felé menekülve elhagyta az országot. Később Párizsban telepedett le.
Méray írói munkássága az emigrációban teljesedett ki. A 9-es kórterem és a Csodacsatár forgatókönyvírójaként már itthon is átlépte az újságírói és az írói pálya közötti határvonalat, de csak párizsi letelepedése után írta meg – előbb angolul, franciául, majd csaknem húsz évvel később, Münchenben magyarul is kiadott – életrajzi könyvét Nagy Imre élete és halála címmel. Az emigrációt követő napokban Belgrádban elkezdett, majd Párizsban befejezett Búcsúlevél című regényében számot vetett a maga nemzedékének életútjával, a barátság, a szerelem és a párt szolgálatával járó kötelesség közötti vívódással is.
A kényszerű emigráció 33 évének legnagyobb vállalkozása az Irodalmi Újság szerkesztése volt. De micsoda nehézségekkel járt az újrakezdés Párizsban! Önironikus versében, az Epithaphium juventutis-ban (Ifjúsági sírfelirat) így ír erről: „Bútorunk nincsen semmi, csak az a pici sámli, amit Magdinak vettünk. (Így könnyebb költözködnünk.) Ez hát, amit szereztem. Elfér egy-két kofferben, minden régi és új kincs. (De hiszen kofferunk sincs.) Az Irodalmi Újság az általa vezetett időszakában – 1962-1989 – között hatalmas szerepet töltött be az ’56-os forradalom eszmei örökségének gondozásában, a szabadság és függetlenség gondolatának szolgálatában. A lap mindenekelőtt az emigráció liberális és baloldali képviselőinek, főleg az „ötvenhatosoknak” adott megszólalási lehetőséget, de távolról sem csak nekik. Nyitott szellemiséggel befogadott minden írást, amely a magyar szabadság, a függetlenség, a demokrácia, az emberi szabadságjogok védelmében született.
Mindent megírt. Még saját sírfeliratát is. A már említett Epithaphium juventutisban olvashatjuk: Ha van, amit sirassak,/ fejfámra felírassak,/- reménytelen tanulság - / - az csak a fiatalság:/”Itt nyugszik – nyughatatlan,/ sírjában siratatlan,/ békében – háborogva,/ holt szívvel – feldobogva,/ némán is – felsikoltva,/vétkesen – tán feloldva,/ - hisz téveszmék vezették, -/tíz elvesztegetett év./ Vándor, fehér ruhában,/ ki itt jársz, mondd utánam:/Különös fiatal holt./ Kár érte: fiatal volt.
