Előfizetés

Résidő

Menekülőre fogta a magyar és a világgazdaság, ami racionális érvekkel is alátámasztható. Míg normális körülmények között a konjunktúrák időszakait célszerű meglovagolni, addig idén a gazdaság szereplőinek java azt a rövid, július és szeptember közötti időszakot igyekezett kihasználni, amikor a világjárvány (legalábbis az északi féltekén) kissé alábbhagyott. Olyan három hónap volt ez, amelyre minden bizonnyal nosztalgiával fogunk visszaemlékezni, hiszen az Európai Unióban több mint 11 százalékos növekedést mértek a katasztrofális második negyedévhez képest, és Magyarország gazdasága is alig maradt el ettől a teljesítménytől. A versenyszféra nálunk is megtette azt, amit a kormány elmulasztott, igyekezett kihasználni azt a „résidőt”, amit a fertőzések átmeneti visszaszorulása nyújtott. Ez a megfontolt magatartás volt jellemző például a Magyarországon működő, külföldi tulajdonú bankokra, de a hazainak tartott piacvezetőre is. Jelentős mértékben képeztek olyan céltartalékot, amelyre az ügyfelek fizetésképtelenségekor lehet szükségük. Amíg az MNB és a pénzügyi kormányzat veri a mellét, hogy a gazdaságvédelmi akcióterv során milyen sikeresek voltak a  kölcsönök, aközben kiderült, hogy a pénzintézetek legtöbbjének hitelállománya lényegében stagnált. Ebben természetesen közrejátszott az – egyébként üdvözlendő - hitel visszafizetési moratórium is, hiszen a futamidő meghosszabbítása a jelenlegi körülmények között kétségtelenül a bankok jövedelmezősége ellen hat. A járvány második hulláma által kikényszerített intézkedéseknek a gazdaságra gyakorolt hatása felmérhetetlen. Akadnak azonban örök optimisták, akik már a jövő év eleji tömeges oltásokról ábrándozván akár 10-15 százalékos növekedésben bíznak. Ebbe beleszámították az Unió 16 milliárd eurós helyreállítási alapja első részét is, amelynek nagyobb hányadát csak 30 év múlva kell visszafizetnünk. A magyar kormány azonban megvétózza az Európai Unió teljes költségvetési tervét, benne ezzel az alappal. A hitel elnevezése New Generation. Orbánék csak magukra, és nem az új generációkra gondolnak.    

Púposodó rongyszőnyeg

Orbán Viktor kormányzásának 10. évében az ország történelmének oly szakaszába ért, ahol beválthatja Herder XVIII. századi német költő-filozófus „jóslatát”: beszorulhat abba a geopolitikai harapófogóba, amelyből évszázadokig képtelen volt szabadulni, és amely izolált párialétébe most önként vonul. Nem lesz nemzet, amely bírva a józan észt, társulna hozzá e párialétben. Orbán hétfőn „diplomáciai gyengeségben” szenvedve levélben előlegezte meg: megvétózza az EU hétéves költségvetését és a járvány uniós helyreállítási alapját. Nem fogadja el ugyanis a jogállamisági feltételrendszert, amely az európai politikai kultúra szabályaihoz kötné a közösségi pénz elosztását. Nacionalista hazugságait kiabálva arra hivatkozik, hogy a magyar nép ruházta fel közhatalommal. Talán a nemzet fele tette ezt, de tudnia kell: nem arra kapott hatalmat, hogy az országot a polgári demokráciából a keleti tekintélyelvűségbe taszigálja, hanem arra, hogy a közjót gyarapítsa. Az ellenkezőjét teszi. Mondhatni, a demokrácia körülményesen későn érő típus. Tíz év kellett hozzá, hogy a Néppárt európai parlamenti frakcióvezetője, a bajor CSU politikusa, Manfred Weber meglássa: „ha Magyarország és Lengyelország komolyan hajlandó blokkolni az EU teljes finanszírozását, csupán, mert önző módon kizárólag a nemzeti érdekeiket követik, akkor az EU súlyos válságba kerül”. Az EP alelnöke, Katarina Barley, a német SPD politikusa pedig azt: „most bosszulja meg magát, hogy kesztyűs kézzel bánt a lengyel és a magyar kormánnyal az Európai Bizottság, az Európai Tanács, és mindenekelőtt a konzervatív pártcsalád, amelynek még mindig tagja Orbán Fidesze”. Azt beszélik Brüsszelben, az adminisztráció – és Angela Merkel kancellár soros német elnöksége – majd kitalál valamit, hogy megoldja a válságot. Nem tudjuk, hogyan lehet „eltitkolni” a vétót, amint azt sem, milyen zsarolási potenciállal bír a magyar kormányfő, amit gyengít, hogy nemcsak a brüsszeli apparátussal, hanem a nemzetek által megválasztott EP „makacsságával” is szembe kell néznie. Lehet, hogy a mostani bajt szőnyeg alá söprik, bár kicsinek tűnik már a rongyszőnyeg, s igencsak púposodik. Maradna még a 7. cikkelyes eljárás, amely eddig is a közösségi jog életlen kardjának bizonyult. És ott van még Rutte, holland kormányfő, aki a lengyelek és magyarok nélkül alakítaná újra az Uniót (kétlépcsőssé Európát), amivel átrajzolná Európa térképét. Sőt lehet, hogy a közösség bonyolult jogi procedúra után kiteszi a szűrét a két országnak, amit ma mindenki lehetetlennek lát. Pedig a közösségnek a saját érdekében mielőbb meg kell szabadulnia Orbán rohasztó hatalmától, s ha a magyar nemzet ragaszkodik a személyéhez, úgy Magyarországtól is. A vétó vihara el kell, hogy érje a magyar ellenzéket is. Nem nézheti tétlenül, hogy Orbán kitaszigálja az országot Európából. El kell hagynia a parlamenti díszletet, nem legitimálhatja tovább ezt a hatalmat. Ha nem teszi, elveszti ellenzéki létének minden politikai jogát és erkölcsi alapját.  Rohanhatunk is persze tovább. Orbáni rémálomban, neki a falnak. 

Hőmérő rondó

Az alábbi írást négy szóban összefoglalhatnám, de nem teszem. Egyrészt, mert az olvasó ezeken a hasábokon, hétről hétre nagyjából háromezer betűt vár el a szerzőtől (szóközökkel), másrészt pedig mert ennél kevesebbért a lap nem fizet. Ennyit elöljáróban a művészetről. A történet vagy öt éve kezdődött. A gyerek beteg lett, ezt onnan lehetett tudni, hogy percenként már csak kétszázötven szót volt képes kimondani a megszokott ötszáz helyett. Nem meleg ez a gyerek? – tette fel az évszázados kérdést az édes jó anyukája, kezét a gyermek homlokán nyugtatva. Kettőnknek összesen négy gyermek jutott, tehát viszonylag professzionális hőmegállapítónak vagyunk mondhatók. Szerintem kutya baja sem volt, de az asszony kötötte az ebet a karóhoz, hogy a gyermeknek igenis magas láza, de minimum hőemelkedése van. Hozd a hőmérőt – szólt oda hetykén, én pedig kinyitottam a hőmérős szekrényt. Igen, jól hallják: miként mások a bélyeget, a gyufásdoboz címkét vagy a furcsa formájú üvegeket, mi, kérem szépen, úgy gyűjtjük a hőmérőket. Tudniillik egyik sem méri a hőt. Pontosabban mér valamiféle hőmérsékletet, de egy gyermek megközelítően pontos testhőmérsékletének megállapítására egyik sem alkalmas. Visszaemlékezve saját gyermekkoromra, mely még az uniós irányelvek és a higany káros hatásainak megállapítása előtti időkre tehető, határozottan úgy emlékszem, hogy nekem akkor volt lázam, amikor a hőmérő (úgy tíz perc nyugton ülést követően) ezt megfellebbezhetetlenül nem közölte. A hagyományos lázmérők kivezetése óta sokat fejlődött a tudomány. Kezdetben valami kék trutyi közlekedett a hőmérők vékony csövében fel és alá, de valahogy a nálunk landoló készülékekben inkább csak alá. Később jött a „precision electric thermometerek” kora. Az apró gombelemmel (nem) működő masinát minden alkalommal nagy reményekkel kapcsoltuk be, és ugyanilyen mértékű volt a csalódásunk a halk pittyegés után. Tudniillik a lázmérő két percen belül képes volt ugyanannak a gyereknek lázat, hőemelkedést és lassú kihűlést mutatni. A COVID-járvány hatalmas lökést adott a hőmérő iparnak: amióta az iskolák kötelesek reggelenként minden belépőt megmérni az úgynevezett érintésmentes mérőeszközzel, pontosan tájékoztatva vagyunk a gyerek hőmérsékletéről. Ami rendszerint 35.2 és 39.5 között ingadozik, tekintet nélkül bármire. Magunk is beszereztünk egy ilyen csodát, amely az utolsó tíz mérés eredményét rögzíti, abból gyököt von és prognózist készít a következő hetek időjárására vonatkozólag. Az elmúlt hetet kifejezett rettegésben töltöttük, a gyerek tényleg beteg volt. És lázas, amint azt a homlokára helyezett tenyerünkkel megállapítottuk. Nem meleg a gyerek? – kérdezte az asszony aggódva, és percenként mértünk a csodahőmérővel. Reggel 8: hőemelkedés. 8.05: magas láz. 8.10: még magasabb láz. 8.20 (a gyerekorvosra várva) enyhe hőemelkedés. A rosszul felszerelt rendelőben végre előkerül egy régi, higanyos lázmérő, és kiderül, a tenyerünknek volt igaza: a gyerek lázas. Én, kérem, bízom a technológiában, nagyon. De higgyék el, a hőmérő nem működik. Ez volt a négy szó. Köszönöm a figyelmet.