Az örvös rigó dala (Jo Nesbø: A birodalom)

Mindig öröm kézbe venni és elolvasni az új Nesbø-regényt. S bármennyire is híve vagyok a Harry Hole-sorozatnak, mostanság, mikor már túlvagyunk a 12. részen, úgy vélem, hogy megfáradt a történet, a főhősről nem is beszélve, az írónak ideje lenne hosszabb szünetet tartania, ha folytatni akarja, mert neki is és nekünk, olvasóknak is üdítően hat kilépni a nyomozó már túlságosan megszokott, mondhatni kiszámítható és így már-már szatirikusan nyomasztó világából. De kilépésként nem feltétlenül a meseregény-sorozatára, a Doktor Proktorra gondolok, hanem inkább olyan, korábban a széria mellett írt művekre, mint a Fejvadászok, a Fehér éjszaka vagy a shakespeare-i Macbeth újraformálása.

A most megjelent, A birodalom című regény pont ilyen: nem Harry Hole-történet, de thriller ez is, és talán még nyomasztóbb is a megszokottnál. Mégis más. Talán elsősorban az elbeszélő személyének köszönhetően – Nesbø kijátszotta a gyilkos-elbeszélő kártyát.

Ezúttal nem a bűnnel teli nagyváros, Oslo a helyszín, hanem a havas-fagyos hegyvidéki Norvégia, ott is egy, a modernizációról leszakadt tanyákkal körülpettyezett falucska, Os, amit, ha megvalósítják a terveket, még a főút is elkerül majd, így a munkalehetőségek és az életkörülmények is még szerényebbek lesznek – a település kihalásához vezethetnek. Itt él négy generáció óta az elbeszélő Roy Opgard és öccsének, Carlnak a családja egy hegyi tanyán. Roy benzinkutat vezet, az ingatlanvállalkozó testvére pedig 15 év múltán tér vissza a faluba Kanadából, magával hozva barbadosi építész feleségét és nagy terveit, hogy felvirágoztatja a települést és egy hatalmas hotelt húz a hegyre, hüttékkel karéjozva, amelyek majd bevonzzák a gazdag turistákat.

Több minden is árnyékot vet a nagyszabású terv megvalósítására. Elsősorban a testvérek közös, titokzatos múltja, a szüleik rejtélyes halála, az ez ügyben nyomozó rendőr szintén szokatlan eltűnése, vagy hogy Roy nem éppen sógori szeretettel viszonyul öccse feleségéhez, Shannonhoz. A falu közössége is gyanakvó az első perctől fogva – de a legnagyobb nehézséget talán a norvég hegyvidéki táj jelenti a maga kietlen kopárságával, sziklás talajával, kőomlásveszélyes hegyi útjaival, a mínusz húsz fok fölé ritkán emelkedő hideg-ridegségével. Ha költőiességében nem is, de a családi birodalom hangulatkeltő ábrázolása mindenképp emlékeztet Jón Kalman Stéfansson az izlandi tájat megéneklő-lefestő regényeinek részleteire, a krimik vonaláról pedig a szintén izlandi Arnaldur Indriðason műveire, ahol a bűn és a bűnhődés nemzedéknyi idők távlatában is kódolja a tájat és a benne élő embereket. (Nesbø azonban jóval gazdagabb és sűrűbb szövésű elbeszélő a puritánabbul és szikárabbul író, szóspórolósabb Indriðasonnál.)

Bűn ugyanakkor van itt is elég – s nem csak Káin és Ábel története idéződik meg a testvérek kapcsolatában, de a bibliai tízparancsolat minden pontja is negligálásra kerül e pogány – ciklikus idejű – vidéken. Gyilkosságok, erőszak, családon belüli is, csalások-lopások, házasságtörés, bálványimádás – valamilyen módon istentelen, pogány földön járunk, s így talán a büntetés is elkerülhető: a krimikre jellemző metafizikai igazság keresése zárójelbe kerül. Öntörvényű birodalom, ahol a család a legfontosabb – még ha elég vérfertőző módon is.(Ford. Sulyok Viktória. Animus, 2020. 480 o.)

Nesbø nagyon jó érzékkel adagolja a fejezetekben a múlt és a jelen eseményeit, játszik az olvasóval, ahogy egy krimiben szokás, hiába tudjuk, vagy azt hisszük, tudjuk, ki a hunyó, mindig van olyan fordulat, amire nem számítunk, ami új összefüggéseket teremt a szereplők tetteinek motivációiban – akik persze hazudhatnak is, mind másoknak, mind önmaguknak…

A regényben, ahogy a skandináv krimikben a legvonzóbb módon, a magyar olvasó számára egzotikumként hat a norvég társadalom életmódjának, szokásainak és gondolkodásmódjának bemutatása, vagy reakciói az amerikai globalizmusra. A legmegkapóbb viszont az emberi mivoltra, a lélek bonyolultságára, a szabad akaratra vagy az örökölt terheltségekre is rákérdező gondolatfutamok mellett a természetközelséget is allegorizáló „madárhasonlat” következetes végigvitele, amellyel a főszereplő-elbeszélő Roy a családtagjait és jelleműket beazonosítja: „Apa havasi fülespacsirta volt, anya pedig hantmadár. Bernard nádi sármány.” Carl réti pityer, Shannon havasi lile, ő pedig örvös rigó. Ami megbújik a kövek között. De ő a név nélküli hegyi madár is, „a mesélő, akitől megtudjuk, kik vagyunk… ő egyszerre senki és mindenki” – mutat ki a szövegből a bátyját jellemző öcs által Nesbø. A dögre éhes hollók azonban ott keringenek mindenki feje felett a regényben – nem is hiába.