Százegy év magány

Miniszterelnökünk nehezen szakad el a saját mondataitól. Az elveitől könnyebben. Így volt ez a Márqueztől kölcsönzött „száz év magány”-nyal is. Először 2018-ban Tusnádfürdőn jelentette be, a friss választási győzelemtől dagadó kebellel: „Véget ért a száz év magány”, a trianoni Magyarország elszigetelődése.

Annyira beleszeretett a saját szavaiba (semmi baj, én is szoktam így lenni, de az csak nekem kínos, nem az országnak), hogy még azon az őszön megörvendeztette velük a Diaszpóra Tanács tagjait is. Majd a Kossuth rádióban újra bejelentette a száz év magány lezárultát: „Aki a magyarokkal együttműködik, jól jár.”

Innentől világos, miért kötekedik minden szembejövővel itthon és külföldön. Nem akarja, hogy túl sokan járjanak jól. Végül mindenki csak azt lesné, mikor röptetik a magyarok a szája felé a következő adag sült galambot.

De az evidenciákat sem árt újra meg újra leszögezni (ld. még: „Az apa férfi. Az anya nő.”) Ezért két év után újra lezárta a száz év magányt, hátha nem hallottuk jól. (Én is mindig kétszer fordítom el a kulcsot a zárban, biztos, ami biztos, csak közben nem várok két évet. T.i. hideg van a lépcsőházban.) A Sátoraljaújhelyen emelt turul szobornál véste újra az agyunkba: „A száz év magány korszaka véget ért. Ma ismét győzelemre állunk.” Ugyan épp két járványhullám között álltunk győzelemre, de a lényeg, hogy a turul nem magányos madár többé. Persze „különálló minőségünket megőrizve”, ami így helyes. A különbözőség fontos, isten ments, hogy a turul hozzá teljesen hasonló, azonos nemű párt találjon. Mire mennénk egy buzi turullal. Erről még a saját alaptörvényünknek is meglenne a véleménye.

Az Összetartozás emlékhelyének avatásán újra előkerült a száz év magány. Ott is lezártuk. Bár kiderült, hogy „a Nyugat elvesztette vonzerejét számunkra”, tehát a magány feloldását nem arra kell keresnünk.

Itt kezd az ügy komolyra fordulni. Az uniós vétó körüli vitákból nagyon úgy tűnik, mégis elmagányosodtunk. Elkezdődött a magány 101. éve. Partnereink a magyar kormányfőre mint fárasztó bajkeverőre tekintenek. Az USA-val is sikerült elrontani a viszonyt. Mások arra tartják a külügyminisztert, hogy alakítson ki előnyös viszonyt más államokkal, de mi nem. Nálunk az a dolga, hogy még megválasztása előtt sértse halálra az új amerikai elnököt, maradék idejében hozza a vírusfrászt pár keleti jóbarátra. Utóbbiról nem tehet, előbbiről nagyon is. Örülök, hogy jobban van, de nem bánnám, ha még egy kicsit pihengetne.

Az ország nem azonos a kormánnyal, de mégiscsak vetül ránk a szégyenből. Arra a vendégre se szoktak mosolyogni, akit gyanútlanul beengedtek a lakásba, aztán a kutyája folyton odapiszkol a szőnyegre. Ekkora elszigeteltségben utoljára véres körülmények között, a második világháború vége felé volt Magyarország. Akkor vezetőink jóvoltából Hitler utolsó csatlósa maradtunk, most a krakéler szélsőjobboldali politizálás egyik utolsó csatlósaként emlegetnek. Csak a hasonszőrű lengyel kormány áll mellettünk. (A szlovén miniszterelnök üres gesztusa pusztán hála az anyagi és médiatámogatásért, de velünk együtt vétózni nem bolond.)

Ha már a világháborús éveket emlegetjük, a miniszterelnök nem véletlenül veszi át az akkori szélsőjobboldali, fajvédő folyóirat, az „Egyedül vagyunk” címét és alapérzését. A lap a beköszöntőjében annak idején azt tűzte ki célul, „hogy mindig figyelmeztessük ezt a nemzedéket a mi rettentő egyedülvalóságunkra, a mi rokontalanságunkra, fajunk messziről jött és minden szomszédunktól különálló voltára”. Orbán ugyanígy borong, némiképp ellentmondásban a „száz év magány vége” szöveggel: „a magyar az egy sajátos teremtmény. Egyedül áll a világban… Nincs kulturális rokonsága, legfeljebb valahol bent Közép-Ázsiában.” Vagyis nem ő rontja el: ez a sorsunk.

Örömmel jelentem: az ellentmondást sikerült feloldani. Megint szinte egyedül vagyunk (sok munkába telt!), a száz év magányt meghosszabbítottuk minimum százegyre. Ha így vagy úgy kompromisszum is születik a vétó helyett (ezt valószínűsítem, de abban sem lesz köszönet), ez a bélyeg marad. És ez még annál is súlyosabb következményekkel jár, mint az anyagi támogatások kockáztatása. Orbán nyilván nem emlékszik a Márquez-regény egy fontos mondatára: „Könnyebb egy háborút elkezdeni, mint befejezni.”

Az öngyilkos háború befejezése az ellenzékre vár, de nem majd, hanem máris hozzákezdve. Fontos lépés volt a hatpárti levél az uniós szervezeteknek. De legyen folytatás! Amit Orbán befagyaszt, azt az ellenzéknek olvasztania kell. Az elszigeteltség jegét töri a négy visegrádi ország fővárosának szövetsége, de törhetik - ha országos politikára is használják őket - más városok testvérkapcsolatai is. A budapesti vezetésnek módja van nemzetközi diplomáciai szerepre is, a magyar érdeket szolgáló „békeajánlatot” közvetítve. Az ellenzék jelezheti közös törekvéseit az EU mellett szükség esetén az Európa Tanácsnak, ENSZ-nek, más világszervezeteknek, az USA új vezetésének is. Lehetnek képletes „nagykövetei” – a kint élő magyarok között találni alkalmas embert - a legfontosabb partnerállamokban.

Hogy a magány ne léphessen a százkettedik évébe.