Szomorú látni, mivé lett a huszonegyedik század legragyogóbb klubcsapata, a Barcelona. Szerintem még akkor is az, ha az örök rivális, a Real Madrid 2016 és 2018 között szériában háromszor hódította el a BL-trófeát, legszebb periódusát, az ötvenes évek második felét, a szintén szériában elért öt európai diadalt idézve. Annál súlyosabb veszteség, hogy nem csupán a primátus foszlott semmivé, hanem a „Barca” – ki tudja, mennyi időre – megszűnt korszakos együttesnek lenni.
Nem a bajnokságban elfoglalt meghökkentő tizenkettedik helyezés miatt, bár az is árulkodó. Hanem azért, mert már nyomokban sem létezik tiki-taka, Lionel Messi apatikusabb, mint az argentin válogatottban, amellyel egyetlen nagy győzelmet sem aratott, más meg elöl nincs, aki a Barcelona korábbi csipke finom támadójátékához méltó lenne.
A katalán klub elnöke persze azt mondta, Dembelé jobb Neymarnál, de ez viccnek is rossz. A mondvacsinált szuper klasszis még a klub második Luis Suarezét, a Neymarhoz hasonlóan eltávolított uruguayi csatárt sem közelíti meg. A középpályás Philippe Coutinho a jelképe annak, micsoda különbség van az igazi brazil labdaművészek meg – egy-két játékost kivéve – a mostaniak között, függetlenül attól, hogy Tite szövetségi kapitány irányításával, tíz döntetlen mellett, harmincnyolcszor győzött, és csak négyszer kapott ki a selecao. Griezmann pedig annak a szimbóluma, hogy lehet valaki kiváló futballista, de a kiváló korántsem a zseni szinonimája. S akkor még nem szóltunk Lenglet-ről, Pjanicról, Braithwaite-ről, a szintén túlértékelt De Jongról, továbbá – Neymar és Suarez eltávolításán túl – Daniel Alves vagy Paulinho elküldéséről. Jelzem, Paulinho helyett jött egy másik brazil, Arthur. Azóta ment is, mert épp olyan, mint a legújabb Barcelona az 1991-es BEK-döntő gólszerző katalóniai hősével, az edzőként a Guardiola-, Luis Enrique-vonalat még csak meg sem közelítő holland Ronald Koemannal: maga az unalom.
Amúgy több hónapos megfigyelésem, hogy a Covid mindinkább legyőzi a labdarúgást. Az őszi újrakezdés óta a meccsek túlnyomó többsége nem kelt érzelmeket a tévénézőben, mert a helyszíni közönség nélküli futball nagyon ritkán nyújt felkavaró élményt. A spanyol–német Nemzetek Ligája-találkozó (6-0) az elenyésző kisebbséghez tartozik, bár senki nem tudja, születik-e ilyen eredmény, ha a mérkőzést zsúfolt nézőtér előtt rendezik, mint rendesen, s ha a meccs nem a nagyok számára teljességgel érdektelen NL-ért zajlik. Ezzel együtt kiáltó adat, hogy az Unai Simon – Sergi Roberto, Sergio Ramos (Eric Garcia), Pau Torres, Gaya – Dani Olmo (Gerard Moreno), Rodri, Koke, Canales (Fabian Ruiz), Ferran Torres (Asensio) – Morata (Oyarzabal) összetételű, a német együttest buzgó nyomozócsoporttá alakító spanyol fiatalok között egyetlen Barcelona-labdarúgó (Sergi Roberto) szerepelt.
Jó, a Bajnokok Ligájában három forduló után száz százalékosak a vörös-kékek (FTC 5-1, Juventus 2-0, Dinamo Kijev 2-1), de még a Ferencváros ellen is látható volt, nem oly régi önmagához képest milyen bágyadt a Barca-brigád. Felmentést nem ad számára, hogy mások sem sokkal jobbak, mert a katalán garnitúra nem egy a nemzetközi porondon színen lévő csapatok közül. Hanem az etalon.
Volt.
A többiekkel kapcsolatban jogos nemzeti büszkeséggel állapíthatjuk meg, Magyarország megelőzte a korát. Itt már akkor is Covid-nívó tombolt, amikor még senki sem hallott e pandémiáról, hiszen egy Kisvárda–Mezőkövesd vagy Paks–Felcsút meccs legföljebb akkora izgalmat rejtett, akár a járványidőszak lázmentes külföldi meccsei. Ilyen közel rég járt a magyar futball a világhoz. Elvégre a kulisszák se nagyon különböztek, az NB I mérkőzésenkénti – tíz éve alig változó – háromezer körüli létszáma valójában a zárt kapukkal volt egyenlő, bár minálunk a kevesek sokáig akkor is bemehettek, ha mindenütt másutt kizárólag a tartalék játékosok ülhettek fel a lelátóra. Aztán a kormány mégis csak jobb belátásra tért; talán rájött, hogy a nézőtéri szigorítással sem foszt meg senkit semmitől. Barcelonában a labdarúgást illetően kisebbek a gondok. De minden relatív: arrafelé úgy érzik, a problémák legalább húsz esztendeje nem voltak ilyen nagyok.
