A Vakító fény igazi feel-good film. Ezt a jelzőt nem is nagyon szoktuk használni a világ komorabb felén, mint például hazánkban, ahol nem is készülnek olyan művek, melyek a realizmustól totálisan elszakadva főként azt célozzák meg, hogy a néző a stáblista után sokkal könnyebb szívvel és igazán optimistán tekintsen a jövőbe. Persze, nem állítom, hogy egy ilyen műnek nem lehet drámai éle, vagy nem sugallhat fontos morális értékeket. Épp ellenkezőleg: úgy tanítanak mindet, hogy közben érzelmesek, em provokációval akarnak ránk hatni, hanem az érzékenységünkre bazíroznak.
A mű rendezője, Gurinder Chadha már készített korábban efféle művet, amely effektíve kultikus státuszt is kapott: ez volt 2002-ben a Csavard be, mint Beckham, amelyben Jess, az indiai tinilány minden vágya, hogy futballista lehessen. Természetesen a másféle kultúrából érkezés minden oldalról nehezíti a dolgát, hiszen a családja inkább férjhez adná, és az angolok is furcsállják, hogy mit keres a stadionok környékén egy olyan lány, akinek nincs benne a vérében a foci. Chadha azóta készített több filmet, de igazán egyik sem tudta megismételni a Csavard be, mint Beckham sikerét, vagy akár a minőségét is. Egészen mostanáig.
Legújabb műve még sokkal több mindenről is szól, mint a sikeres előzmény. A történet, mely 1987-ben játszódik, középpontjában Javed, egy pakisztáni bevándorló család tinédzser tagja áll. Újra megkapjuk a már ismert Chadha-fordulatokat: a szülők – de főleg az apa – a pakisztáni kultúra szerint élnek, míg Javed (Viveik Kalra) már azt gondolja magáról, hogy brit, és menő dolog szerelmesnek lenni egy lányba, vagy a pénzbe – és a megszállottság szintjén rajongani Bruce Springsteenért. Tulajdonképpen az amerikai sztár dalszövegei nyitják fel a srác lelkét, hogy elhiggye: érdemes szembe szállni a nemzeti hagyományokkal és a szó pozitív értelmében asszimilálódni. Persze, ha engedik: a Thatcher-korszak munkanélküliségtől rogyadozó idejében, rasszizmustól feszült környezetben kell felnőtté válnia. Az kifejezetten ironikus, hogy a cselekményt Luton városába helyzeték, amely a mai nap már fapados repteréről híres – amúgy meg mindenki elmegy, akik Londonba igyekszik, vagy onnan megy el.
Mivel feel-good filmről van szó, így igazából nagy és véres drámára nem kell számítani. A skinheadek csak illusztráció szintjén tűnnek fel, pont annyira, hogy az írói ambíciókat tápláló és meseszerűen tehetséges Javed megalázottnak érezze magát, és válaszcsapásként verset ír ver – szituációkban mindig csak elrohant. Tipikus jelenete a műnek, hogy a kukáka dobott, de szél által kifújt vers az idős angol szomszédhoz került, aki becsönget Javedékhez. Az apa retteg, de az idős férfi elmondja, hogy ő harcolt a második világháborúban a nácik ellen és most el van keseredve, hogy horogkereszteket lát mindenhol. A vers pedig „visszaszól”.
Az efféle boldogsághormont szaporító mű – ha jól sikerülnek – hamar magával ragadják a nézőt. Olyan dolgok jutnak eszünkbe, melyeket már rég elfedtünk. Például: amikor tizenévesként, Iron Maiden-rajongóként odajött hozzám egy idősebb fiú és azt mondta: Bruce Springsteen a Főnök! Akkor nem értettem ezt, de most, a Vakító fény után már nekem is egyértelmű.