karácsony;család;mesekönyv;mese;

2020-12-05 18:30:00

Susanna Bailey: Hópehely (részlet)

A tizenegy éves Amber egy vidéki farmra kerül nevelőszülőkhöz, de hiába körülötte a sok szépség, ő csakis egyetlen dologra vágyik: hogy újra az édesanyjával lehessen. Búskomorságát csak a nagy hó alól kimentett kiscsikó enyhíti. Az angol írónő – a Kolibri Kiadónál megjelent – mesekönyve csodálatos történet egy eltévedt póni és egy magányos kislány barátságáról; a honvágyról, a szülő és gyerek közötti elvághatatlan kötelékről, valamint az igazi szeretet önfeláldozó erejéről.

Grey a konyhaajtóban állt, kezében egy pár piszkos gumicsizma.

– Ma reggel jössz segíteni, vagy mi van?

Amber megrázta a fejét. Az ablak alatti széken ült, fészkelődött egy kicsit, és a térdét felhúzta az álláig.

– Még mindig havazik – mondta.

– Ja… vagyis még több dolgunk lesz.

– Mikor áll el?

A fiú ledobta a csizmáját, zsebre dugta a kezét, és kihúzta a kabátja bélését.

– Bocs – mondta –, már megint elhagytam.

Amber értetlenül bámult rá.

– A kristálygömböm.

Amber lehunyta a szemét. Miért nem tudja békénhagyni?

– Hát jó. Akkor csak üldögélj itt pizsamában. Biztosan jobban leszel tőle.

– Te mit tudsz az egészről?

– Nem sokat. Hogy is tudnék. – Grey megvakarta a fejét, amitől összekócolódott a haja. – Csak annyit, hogy nagy szükségünk lenne rád ma. Apa beszélt Jóval telefonon. Ő sem tud eljönni ebben a hóban. És azt mondta, ha a csikó ma sem fogadja el az ételt, akkor…

Amber felnézett.

– Ki az a Jo?

– Az állatorvos. Valakinek ott kéne lennie a csikó mellett. Hogy megszokja az embereket.

– Na és?

– Te vagy a kiválasztott. Mindenki másnak dolga van.

Amber elfordult, és a jégvirágindákat bámulta az ablakon. Neki most anya mellett kellene lennie, hogy segíteni tudjon neki.

– Nem lenne jó, ha hozzám szokna – felelte. – De jó, majd megyek, csak később, ha nem esik ennyire a hó.

– Oké. Te mondtad! – sóhajtott Grey. – Ezek szerint megvárod Sunnit?

– Sunni itt van? Máris?

A fiú elővette a farzsebéből a kötött sapkáját, és a fejébe húzta.

– Itt lesz. Apa elment érte a dzsippel.

Szuper, gondolta Amber. Mintha nem lenne így is elég rossz napja. Felállt.

– Rendben. Megyek – mondta. – De csak most az egyszer. És úgyse fogok tetszeni annak a csikónak.

A kinti, nagy fehérség után nagyon sötétnek tűnt a pajta.

– Várj egy kicsit – súgta Grey –, amíg hozzászokik a szemed a sötéthez. És lassan mozogj.

Amber hunyorogva körülnézett. A kintről jövő fény áttört a falak repedésein, és keresztül-kasul szelte a pajtát. Por kavargott a keskeny fénysá­vokban. Édeskés, dohos szag terjengett a levegőben. Zsákvászonnal fedett szénakupacok rajzolódtak ki a félhomályban, a pajta végében pedig néhány boksz.

Grey a szája elé tette a mutatóujját, majd megfogta a lányt a karjánál fogva, és odavezette az egyik bal oldali bokszhoz. A sarokban egy lámpa világított, sárga, puha fénnyel vonta be a falakat, és láthatóvá tette a mennyezeti gerendákról piszkos rongyként lógó pókhálókat.

A csikó egy nagy kupac pokróc alatt feküdt összegömbölyödve, épphogy lehetett látni sötét, bozontos fejét. Amikor Amber és Grey közelített hozzá, megmozdult, beljebb húzta a fejét. A pokrócok fel-fellibbentek, ahogyan ­riadtan levegőért kapkodott.

– Nagyon fél – suttogta Amber. – Nem tetszik neki, hogy itt vagyunk.

– Nem. De szüksége van ránk – mondta Grey –, ha életben akar maradni. – Körülnézett, és egy pillanatra eltűnt a szomszédos bokszban. Karjában egy halom szalmával jött vissza. – Segíts, hozzunk még – mondta.

– Csináljunk neki még melegebbet.

A szalma szúrta Amber bőrét, és az orra is viszketett, amikor beleszagolt a felnyalábolt kupacokba, és körülbástyázta velük a csikót, ahogyan Grey mutatta. Befogta az orrát, hogy elnyomjon egy tüsszentést.

A fiú egy kisebb halmot formált a tiszta szalmából nem messze a csikó fekhelyétől, és rádobott egy üres zsákot.

– Parancsolj – mondta, és mutatta Ambernek, hogy üljön le. – Egy királynő is megirigyelné. Én megyek, és összekészítem a kajáját. Mindjárt jövök.

– De hát mit csináljak?

– Mondjuk, beszélj hozzá.

– De hát mit mondjak neki?

Grey a fejét csóválta, és a fogain keresztül kifújta a levegőt.

– Bármit. Nyugtasd meg. Rá fogsz jönni. – Lesöpörte a port és a szalmát a dzsekijéről. – Ja, és meg kell keresnem apát, hogy ideadja az antibiotikumot, amit az állatorvos hagyott itt, amikor az időjárás-jelentésben havazást mondtak. – Grey halk léptekkel elindult, de félúton megállt, és visszament. – De ne mondd meg anyának, hogy egyedül hagytalak, különben végem. – Két ujját a halántékához tartotta, és úgy tett, mintha elsütött volna egy pisztolyt.

Ez tényleg dilis. Sunninak legalább ebben igaza van.

Ahogy Amber leült, a csikó megdermedt. Lassan, szaggatottan szedte a levegőt.

– Igazad van – mondta Amber –, kicsit arrébb megyek. Hátrébb pakolta az ülését. A hátával nekitámaszkodott a boksz falának. A csikó reszketett és vonaglott. Rossz volt neki, hogy Amber van ott, aki semmit sem tudott az állatokról. Főleg nem a vadon élőkről.

– Grey mindjárt visszajön – próbálta megnyugtatni. – Az ennivalóddal.

A csikó még jobban behúzódott a sarokba.

– Nem vagy éhes, ugye? Én se. – A lány felvett két szalmaszálat, és egymásba tekerte őket. – De muszáj lenne enned. Csak egy kicsit, oké?

Rágcsálni kezdte a szalmaszálak végét. Keserű ízük volt, kiköpte a földre.

A csikó összerezzent, és még jobban reszketni kezdett.

Hol van már Grey? Amber amúgy sem maradhat sokáig. Penny azt mondta, lehet, hogy felhívja majd, ha vége a megbeszélésnek. Vajon még tart? Miket mondhat anyáról? Amber a térdére tette az állát, érezte, hogy reszket. A kabátja ujjával megtörölte a szemét, szipogott.

A csikó egy pillanatra felemelte a fejét.

– Te is az anyukádat akarod, ugye? – kérdezte a lány érdes, elfúló hangon. Kezével eltakarta az arcát, próbált lassan lélegezni. Amikor elvette a kezét, a csikó őt bámulta, nagy, sötét szemei csillogtak a sárga fényben.

– Szia! – mondta Amber.

A csikó a lány felé nyújtotta a nyakát, próbált megszabadulni a pokrócoktól. Amber látta, hogy a sörénye tiszta gubanc, és meg van keményedve a sártól.

Lecsúszott a szalmáról, és kinyújtotta a kezét a csikó felé, tétován, bizonytalanul. A csikó a tenyeréhez nyomta bársonyos orrát, majd lerakta a fejét a térdére. Amber pihekönnyűnek érezte a súlyt, mintha nem lett volna ott semmi. Nem moccant, alig mert levegőt venni. Nézte, ahogyan a csikó szemhéja megremeg, majd lecsukódik, megérezte orrában az állat földes szagát.

– Ez az – suttogta. – Aludj csak.

Rádai Andrea fordítása