Grey a konyhaajtóban állt, kezében egy pár piszkos gumicsizma.
– Ma reggel jössz segíteni, vagy mi van?
Amber megrázta a fejét. Az ablak alatti széken ült, fészkelődött egy kicsit, és a térdét felhúzta az álláig.
– Még mindig havazik – mondta.
– Ja… vagyis még több dolgunk lesz.
– Mikor áll el?
A fiú ledobta a csizmáját, zsebre dugta a kezét, és kihúzta a kabátja bélését.
– Bocs – mondta –, már megint elhagytam.
Amber értetlenül bámult rá.
– A kristálygömböm.
Amber lehunyta a szemét. Miért nem tudja békénhagyni?
– Hát jó. Akkor csak üldögélj itt pizsamában. Biztosan jobban leszel tőle.
– Te mit tudsz az egészről?
– Nem sokat. Hogy is tudnék. – Grey megvakarta a fejét, amitől összekócolódott a haja. – Csak annyit, hogy nagy szükségünk lenne rád ma. Apa beszélt Jóval telefonon. Ő sem tud eljönni ebben a hóban. És azt mondta, ha a csikó ma sem fogadja el az ételt, akkor…
Amber felnézett.
– Ki az a Jo?
– Az állatorvos. Valakinek ott kéne lennie a csikó mellett. Hogy megszokja az embereket.
– Na és?
– Te vagy a kiválasztott. Mindenki másnak dolga van.
Amber elfordult, és a jégvirágindákat bámulta az ablakon. Neki most anya mellett kellene lennie, hogy segíteni tudjon neki.
– Nem lenne jó, ha hozzám szokna – felelte. – De jó, majd megyek, csak később, ha nem esik ennyire a hó.
– Oké. Te mondtad! – sóhajtott Grey. – Ezek szerint megvárod Sunnit?
– Sunni itt van? Máris?
A fiú elővette a farzsebéből a kötött sapkáját, és a fejébe húzta.
– Itt lesz. Apa elment érte a dzsippel.
Szuper, gondolta Amber. Mintha nem lenne így is elég rossz napja. Felállt.
– Rendben. Megyek – mondta. – De csak most az egyszer. És úgyse fogok tetszeni annak a csikónak.
A kinti, nagy fehérség után nagyon sötétnek tűnt a pajta.
– Várj egy kicsit – súgta Grey –, amíg hozzászokik a szemed a sötéthez. És lassan mozogj.
Amber hunyorogva körülnézett. A kintről jövő fény áttört a falak repedésein, és keresztül-kasul szelte a pajtát. Por kavargott a keskeny fénysávokban. Édeskés, dohos szag terjengett a levegőben. Zsákvászonnal fedett szénakupacok rajzolódtak ki a félhomályban, a pajta végében pedig néhány boksz.
Grey a szája elé tette a mutatóujját, majd megfogta a lányt a karjánál fogva, és odavezette az egyik bal oldali bokszhoz. A sarokban egy lámpa világított, sárga, puha fénnyel vonta be a falakat, és láthatóvá tette a mennyezeti gerendákról piszkos rongyként lógó pókhálókat.
A csikó egy nagy kupac pokróc alatt feküdt összegömbölyödve, épphogy lehetett látni sötét, bozontos fejét. Amikor Amber és Grey közelített hozzá, megmozdult, beljebb húzta a fejét. A pokrócok fel-fellibbentek, ahogyan riadtan levegőért kapkodott.
– Nagyon fél – suttogta Amber. – Nem tetszik neki, hogy itt vagyunk.
– Nem. De szüksége van ránk – mondta Grey –, ha életben akar maradni. – Körülnézett, és egy pillanatra eltűnt a szomszédos bokszban. Karjában egy halom szalmával jött vissza. – Segíts, hozzunk még – mondta.
– Csináljunk neki még melegebbet.
A szalma szúrta Amber bőrét, és az orra is viszketett, amikor beleszagolt a felnyalábolt kupacokba, és körülbástyázta velük a csikót, ahogyan Grey mutatta. Befogta az orrát, hogy elnyomjon egy tüsszentést.
A fiú egy kisebb halmot formált a tiszta szalmából nem messze a csikó fekhelyétől, és rádobott egy üres zsákot.
– Parancsolj – mondta, és mutatta Ambernek, hogy üljön le. – Egy királynő is megirigyelné. Én megyek, és összekészítem a kajáját. Mindjárt jövök.
– De hát mit csináljak?
– Mondjuk, beszélj hozzá.
– De hát mit mondjak neki?
Grey a fejét csóválta, és a fogain keresztül kifújta a levegőt.
– Bármit. Nyugtasd meg. Rá fogsz jönni. – Lesöpörte a port és a szalmát a dzsekijéről. – Ja, és meg kell keresnem apát, hogy ideadja az antibiotikumot, amit az állatorvos hagyott itt, amikor az időjárás-jelentésben havazást mondtak. – Grey halk léptekkel elindult, de félúton megállt, és visszament. – De ne mondd meg anyának, hogy egyedül hagytalak, különben végem. – Két ujját a halántékához tartotta, és úgy tett, mintha elsütött volna egy pisztolyt.
Ez tényleg dilis. Sunninak legalább ebben igaza van.
Ahogy Amber leült, a csikó megdermedt. Lassan, szaggatottan szedte a levegőt.
– Igazad van – mondta Amber –, kicsit arrébb megyek. Hátrébb pakolta az ülését. A hátával nekitámaszkodott a boksz falának. A csikó reszketett és vonaglott. Rossz volt neki, hogy Amber van ott, aki semmit sem tudott az állatokról. Főleg nem a vadon élőkről.
– Grey mindjárt visszajön – próbálta megnyugtatni. – Az ennivalóddal.
A csikó még jobban behúzódott a sarokba.
– Nem vagy éhes, ugye? Én se. – A lány felvett két szalmaszálat, és egymásba tekerte őket. – De muszáj lenne enned. Csak egy kicsit, oké?
Rágcsálni kezdte a szalmaszálak végét. Keserű ízük volt, kiköpte a földre.
A csikó összerezzent, és még jobban reszketni kezdett.
Hol van már Grey? Amber amúgy sem maradhat sokáig. Penny azt mondta, lehet, hogy felhívja majd, ha vége a megbeszélésnek. Vajon még tart? Miket mondhat anyáról? Amber a térdére tette az állát, érezte, hogy reszket. A kabátja ujjával megtörölte a szemét, szipogott.
A csikó egy pillanatra felemelte a fejét.
– Te is az anyukádat akarod, ugye? – kérdezte a lány érdes, elfúló hangon. Kezével eltakarta az arcát, próbált lassan lélegezni. Amikor elvette a kezét, a csikó őt bámulta, nagy, sötét szemei csillogtak a sárga fényben.
– Szia! – mondta Amber.
A csikó a lány felé nyújtotta a nyakát, próbált megszabadulni a pokrócoktól. Amber látta, hogy a sörénye tiszta gubanc, és meg van keményedve a sártól.
Lecsúszott a szalmáról, és kinyújtotta a kezét a csikó felé, tétován, bizonytalanul. A csikó a tenyeréhez nyomta bársonyos orrát, majd lerakta a fejét a térdére. Amber pihekönnyűnek érezte a súlyt, mintha nem lett volna ott semmi. Nem moccant, alig mert levegőt venni. Nézte, ahogyan a csikó szemhéja megremeg, majd lecsukódik, megérezte orrában az állat földes szagát.
– Ez az – suttogta. – Aludj csak.
Rádai Andrea fordítása
