A nyomorultak antihőse: Javert felügyelő, aki sorsában, jellemében a kérlelhetetlen bűnüldözést testesíti meg. Victor Hugo már a bemutatásakor elhelyezi Javert-t a társadalom térképén: „Észrevette, hogy a társadalom kétfajta embert rekeszt ki magából végérvényesen: azokat, akik ellene törnek, és azokat, akik védelmezik.”
A könyvben a rendőrfelügyelő ebbe a társadalmon kívüli helyzetébe beletörődve, részrehajlás és érzelmi mérlegelés nélkül alkalmazza a törvényt. Mindenkit, aki a kilóg az elfogadott – törvényekkel védett – társadalomképből észrevesz, és megingás nélkül nyesegeti a „vadhajtásokat”. Számára nincs elfogadható magyarázat a törvényszegésre, talán ezért is vezeti cselekedeteiben Victor Hugo szerint a két legfontosabb tulajdonsága: „a tekintély túlzott tisztelete és a lázadás túlzott gyűlölete”. Ő az a hivatalnok, aki kijelöli a társadalmilag elfogadható cselekedetek határait, és tekintet nélkül arra, hogy valaki milyen indítékok alapján (éhezés, gyermekmentés stb.) lépi át az általa oly nagyon tisztelt határokat, mindig és mindenkor lecsap rá. Javert a lojális köztisztviselő groteszkségig vitt ideáltípusa. Bármelyik rendszernek lehetne az oszlopa.
Javert döntéseit a leegyszerűsített koordinátarendszerében mindaddig egy automata egyértelműségével hozza, amíg nem találkozik a regény főhősének, Jean Valjeannak gyökeres magatartásváltozásával. Jean Valjean nyomorult gályarabból – szinte paradigmát váltva – életek sorozatos megmentőjévé válik, amivel kiérdemli, hogy a társadalom megbecsült polgára, sőt városa polgármestere legyen, ami végképp nem illik bele Javert fehér-fekete, bináris gondolkodásmódjába. Ezzel az ellentmondással nem tud mit kezdeni, csak öngyilkosságával tudja feloldani: kilép a saját maga által végletekig leegyszerűsített élete ketrecéből. Javert tiszta ember, és amikor a saját normái és Jean Valjeanra vonatkozó tapasztalatai összeegyeztethetetlenek, halálával őrzi meg a tisztaságát. Az öngyilkossága előtti órában is azokat az intézkedéseket veti papírra, amelyek a rendőrség tisztességét, tisztaságát szolgálják.
Kérdés, hogy van-e hasonló köztisztviselő vagy közalkalmazott hazánkban is? Van-e olyan közszolga, aki annyira tiszta ember, hogy döntéseit mindig a törvény tiszteletére alapozza, és nem téveszti meg a „tekintély túlzott tisztelete”? Aki még saját lelkiismeretének válsága közepette is azzal foglalkozik, hogyan őrizhetné meg kollégái becsületét, a testület tisztességét és tisztaságát.
Több mint valószínű, hogy a rendszerváltás lett volna a legalkalmasabb időpont arra, hogy személyes példamutatásra is képes, erkölcsileg feddhetetlen új vezetők kerüljenek a polgárok mindennapi életét legközvetlenebbül befolyásoló erőszakszervezet, a törvények védelmére hivatott rendőrség élére. Talán ebben a testületben is az „ifjú tisztek mozgalma” kellett volna hogy irányítsa a megtisztulást, az új erkölcsi alapokra állást. Nem véletlen, hogy egy olyan elaggott diktatúrában, mint amilyen a portugál volt (Salazar fasiszta rendszere), az ifjú tisztek tűztek szegfűt a puskák csövébe és szerelték le elöljáróikat.
Erre hazánkban nem csupán azért lett volna szükség, mert a Belügyminisztérium egyik osztagaként működött az egyéni szabadságjogokat, a demokratikus kibontakozást lábbal tipró, ma már hírhedt III/III-as ügyosztály, hanem azért is, mert a már Móricz Zsigmond által is leírt korrupciós „lápvilág” lecsapolását éppen a bűn üldözőin kellett volna kezdeni. Hogy azonnal és a napnál világosabban látsszék, az új polgári demokratikus rendszer új morális alapokon, a polgárokat védő törvények mellett áll. A rendszerváltást megelőzően az akkori rendőr-pártállam vezetői azért voltak – Javert véleményéhez hasonlóan – a társadalmon kívül, mert a társadalom és annak törvényei felett álltak, nekik nem kellett betartaniuk a törvényt. Az akkori demokratikus ellenzék éppen azt képviselte, hogy őket és az ország polgárait nem védi a pártállam törvénye, és éppen ezért az elnyomókkal szemben is törvényesen kell cselekedniük, még akkor is, ha ők épp a törvénytelen elnyomás miatt a törvény alatt állnak. A rendszerváltás volt az a pillanat, amikor az erőszakszervezeteken a törvényeket és csak a törvényeket kellett és lehetett volna számon kérni.
Az olajszőkítést elsőnek leleplező Karancsi századosnak és a rendőri klánba még be nem épült fiatal rendőrtiszt társainak kellett volna felváltaniuk az akkori parancsnokokat, hogy az olajfolt ne terjedjen tovább, és a tócsából ne váljon az ország egészének erkölcseit átitató tó, amely azután szinte mindent, így a rendőri vezetőket is elnyelte. Ha a rendszerváltás így kezdődött volna, akkor a legfőbb magyar rendőr, a belügyminiszter tudta volna megtestesíteni Javert hazai ideáltípusát. A különbség azóta egyre nyilvánvalóbb. A regénybeli Javert a nyugdíjazását követően aligha lépett volna az őrző-védő vállalkozók közé. A regényhős Javert nem cserélte volna fel a TÖRVÉNY szolgálatát a mindenkori gazdái törvénye szolgálatával. A magyar Javert azonban ideális és lojális köztisztviselő, nincs skrupulusa attól, amit végeznie kell. Különösen alkalmas arra, hogy fenntartsa a szakszerűség, a körültekintés és a megalapozott működési mechanizmus látszatát.
Javert alakjának felidézésével nem öngyilkosjelölteket keresek, ám ma a Covid megállítása és a gazdaság leállása, a nem embernek való, azaz embertelen körülmények közötti helytállás a TÖRVÉNY szolgáit állandó mérlegelésre kényszeríti: vállalják-e a lehetetlent, vagy cserbenhagyják azt, akit vagy amit rájuk bíztak? A lehetetlen és embertelen feladatok vállalását - ilyenkor, járvány idején - csak súlyosbítja, hogy a bűnbak szerepbe kényszerítik a beosztott magyar köztisztviselőket és közalkalmazottakat, vagy hogy ők (IS) sorozatos hazugságokon kapják a főnökeiket, amit nekik kell elkenni. Az egyik ilyen hazugság: van már pénz (fizetésemelés vagy annak ígérete), van paripa (új és egyre kacifántosabb szervezet) és van fegyver (megszámlálhatatlan lélegeztetőgép), mit sírtok? Miért beszélitek ki, hogy semmi sincs megszervezve, hogy halálos fáradtan, magatok is fertőzötten dolgoztok?
„Együtt sikerülni fog!” vágja a képükbe a köpcös, szkafanderbe öltözött, tolldísz nélküli törzsfőnök. A törzsfőnök veszélyhelyzet idején legfontosabb embere, a belügyminiszter rezzenéstelen arccal ül a zsebében megbúvó új törvénnyel (a szolgálati viszonyról) azokon a tanácskozásokon, ahol tudja: akikért ő a felelős, az orvosok az új szabályok miatt a méltóságuktól, jogbiztonságuktól megfosztva hagyják majd el a tanácskozás helyszínét.
A magyar Javert maga is jól tudja, hogy a kórházak rendőri (illetve katonai) irányítás alá helyezése – ami egyedülálló a világon – egyetlen célt szolgál: azt, hogy a valós és hiteles információk ne juthassanak el az egyszerű polgárok füléhez. A magyar Javert a rendőri cenzúra legfőbb gyakorlója, erre utalnak azok a statisztikai baklövések, amelyeket a járványadatok közlésében nap mint nap tapasztalunk.
A magyar Javert által golyóálló mellényben az utcára küldött rendőrök maguk is tudják, mennyire nevetségesek: a golyóálló mellény még őket sem védi meg a Covidtól, csak arra szolgál a kezükben lévő gépkarabéllyal együtt, hogy a polgárokat megrettentse, amire az esküjük aligha kötelezi őket. Hasonló a helyzet, amikor a magyar Javert valahai kollégáit, a polgármestereket hagyja vízben: amikor elveszi az önkormányzatok bevételeit, megfosztja őket vagyonuktól és cinikusan rajtuk kéri ő is és gazdája is számon, hogy megtakarított bankbetéteken ülnek (ami az önkormányzati beruházások fedezete), miért nem tesznek ők a járvány ellen.
A regényhős Javert ilyen helyzetet annak ellenére nem vállalt volna, hogy egyik jellemvonása volt „a tekintély túlzott tisztelete”. A magyar Javert – éppen úgy, ahogy Victor Hugo regényhőse - kívül helyezi magát a társadalmon, nem a társadalom tagjaival vállal közösséget. Csak még azt nem tudjuk, legfeljebb sejtjük, azért cselekszik-e így, mert a „szolgálunk és védünk” jelszó már csak egyetlen személyt jelent.