20/20 néven indult érzékenyítő kampány kortárs magyar szerzők és street fotósok együttműködésében azzal a céllal, hogy fontos társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet. A Mastercard fizetéstechnológiai cég kortárs kulturális programot indít, amelynek keretében 2021-ben irodalmi díjat alapít negyven év alatti szerzők számára, a Könyves Magazin weboldalán elérhető jelenlegi projekt ennek felvezetője.
A szegénység, a digitalizáció és a környezetvédelem témaköreit különböző szemszögekből körbejáró akció keretében a Budapest Street Photography Collective (BPSPC) fotográfusainak – Bedynski Krisztián, Chripkó Lili, Erdős Dénes (a Népszava munkatársa) Mónus Márton, Neményi Márton, Soós Bertalan, Szabó Bálint, Szalai Imre, Temesi Ádám, Varga Benedek – képei alapján húsz író és költő – Deres Kornélia, Harag Anita, Grecsó Krisztián, Izsó Zita, Karafiáth Orsolya, Kemény Zsófi, Krusovszky Dénes, Moskát Anita, Lackfi János, Nemes Z. Márió, Parti Nagy Lajos, Peer Krisztián, Seres Lili Hanna, Simon Márton, Sirokai Mátyás, Szabó T. Anna, Szálinger Balázs, Terék Anna, Tóth Krisztina, Závada Péter – írt szövegeket. A sokszínű képi és írásos anyagokat a témát érintő számadatok, információk, és ismert személyiségek idézetei kísérik, összetett vizuális élményt, és hosszú időre elegendő gondolkodnivalót nyújtva a nézőnek.
– Fontos, hogy a képek életszagú, reális, nem manipulált, – ahogy a fotósok mondják – dokumentarista megközelítését a lírai, fiktív alapokon nyugvó, elképzelt világokat és helyzeteket tárgyaló irodalmi alkotások elemelik a mindennapiságtól. Ebben a termékeny dialektikában születik meg egy új minőség, egy közös jelentés. A poétikák hatására tud az egyestől, a konkréttól még jobban elemelkedni a fotó az általános(an igaz) felé – beszélt lapunknak a kezdeményezésről Chripkó Lili fotográfus, a BPSPC tagja. Hangsúlyozta, azért is lehet fontos egy téma több oldalról való megközelítése, mert így lehet a legnagyobb hatékonysággal megragadni a közönséget.
– Mi street fotósok rigorózusan tartottuk magunkat a megadott keretekhez, a témamegjelölésekhez, és folyamatosan konzultáltunk arról, meddig feszegethetjük a határokat. Hiába kínálták fel magukat egyes témák más megközelítésmódból könnyen elérhetőbbnek, mi akkor is a lehető legjobban kötöttük magunkat az utcafotó műfajának stiláris és narrációs szabályaihoz. Persze, átlógtunk egyes határterületekre, személyes kedvencem például Erdős Dénes két anyaga, amelyek inkább talán fotóesszének minősülnek, de érzékeny megformálásuk miatt bekerülhettek az általunk leadott húsz sorozatba, illetve Mónus Márton képei, aki inkább riportfotós megközelítéssel dolgozott – részletezte. Hozzátette, az írók és a költők szabadabban, oldottabban közelítettek mind a témákhoz, mind a képekhez, de úgy véli, súlyos, fontos, szigorú, és önmagukban is helytálló, legitim művek születtek részükről is. Így a két művészeti forma összjátékában valamilyen üdítő végeredmény született meg, emelte ki.
A problémák megoldása felismerésüknél kezdődik, felelte a fotográfus a kérdésre, miért is fontos újra és újra beszélni a projekt témáiról. – Akinek amilyen eszköze van, hogy telekiabálja vele a világot, hogy baj van, azt az eszközét kell megragadja és használja. A vízfejű Magyarországon sokszor a legtájékozottabb és legbefogadóbb városi emberek sem tudják, milyen súlyos problémák vannak a peremkerületek felé közeledve, pláne a vidék egyes részein. Mi, fotósok egyet tudunk, szembesíteni az embereket a valósággal úgy, hogy bumm a szemük elé villantjuk a képet: tessék, mi elmentünk, megnéztük és ez van – hangsúlyozta. – Ráadásul a feldolgozott témák rejtőzködő problémák is, jegyezte meg. – A szegénységet nem akarjuk észrevenni. Így működik az ember, saját maga védelmében inkább félrenéz, ha lehet. A digitális leszakadás láthatatlan probléma. Aki ma nem fér hozzá bizonyos digitális eszközökhöz, funkcionális analfabétának tekinthető. A környezetszennyezés pedig nem csak az utolsó jégtáblán szomorkodó jegesmedvét jelenti, hanem a bűzös városunkat, a szennyezett vizeinket, az eltűnő madarainkat. Mivel benne élünk, nincs tőle megfelelő distanciánk, nem tekintünk rá objektíven, hogy mit is művelünk valójában.
A felvetésről elindíthatja-e a projekt a nézőt a megoldások felé, Chripkó Lili pozitívan nyilatkozott. – Mi több embert vettünk észre, mint valaha. Több emberhez hajoltunk le, több problémát artikuláltunk a saját számunkra, jobban látjuk az egyéni felelősségünket. Egyre jobban korlátozzák a fotósok mozgásterét, pedig lefotózni valakit annyit jelent, mint elismerni a létezését. A kamera látja azt is, amin a lélek vagy az agy átnéz. Ez az, amit mi megtehetünk, elismerni azoknak a létezését, akik keveseknek számítanak, és felismerni azoknak a problémáknak a létezését, amiket el akarunk hazudni magunk előtt.
Infó: A projekt elérhető a www.konyvesmagazin.hu/20_20 weboldalon.
