Zsenilesen

Orson Welles eleinte titkolt alkotótársa és a harmincas-negyvenes évek Hollywoodja az Aranypolgár parafrázisában, a Mank-ban.

Fenomenális vállalás a Mank – először ez a gondolat fogant meg bennem David Fincher legújabb rendezését látva. A film a Netflix úgynevezett presztízs-alkotása, azaz A produkció, amellyel az Oscar-versenyre készülnek és a kiválasztott nagyon híres és kvalitásos rendező szabad kezet kap. David Finchernek pedig az a zseniális ötlete támadt, hogy előveszi a huszonnégy éves csodagyerekként nyilvántartott Orson Welles-t, aki az RKO stúdiótól szabad kezet kapott arra, hogy készítsen bármit, bármilyen alkotótárssal. Hát, persze, hogy az Aranypolgárról van szó.

Nyilván az lett volna a legegyszerűbb megoldás, hogy Fincher készít egy Orson Welles-monográfiát, klasszikus hollywoodi módon, kellő nosztalgiával. Így már előre elkönyvelhette volna az Oscart, mivel az álomgyárban imádják a saját magukról készült, könnyedebb hangvételű filmeket.

A rendezőt azonban nem Welles érdekelte, hanem Herman J. Mankiewitz, akiről az átlagember nem feltétlenül tudja első gondoltara pontosan, hogy kicsoda (hiszen számos Mankiewitz dolgozott a filmtörténetben), ám a Mankból kiderül, hogy Hollywood egyik legérdekfeszítőbb zsenije volt. Az írók, aki újság- és drámaíróból lett a kor legjobban fizetett forgatókönyvírója a hangosfilmek megjelenése után, aki számos forgatókönyvön dolgozott, még több szkriptet javított névtelenül, köztük az Óz, a nagy varázslóét. És, persze, élete műve az Aranypolgár forgatókönyve, amit úgy írt – jó pénzért –, hogy nem írják ki a nevét szerzőként. Később azonban, amikor a film megjelenését tervezték, meggondolta magát és követelte, hogy tüntessék fel forgatókönyvíróként, mert dühítette, hogy Orson Welles „mindenesként” hirdette magát. A forgatókönyvírók akkoriban alakuló és egyre erősödő szakszervezetén keresztül elérte, hogy társ-szerzőként szerepeltessék, az 1942-es Oscar-díjkiosztón pedig ő is, és Welles is kapott külön-külön szobrot, miután az Aranypolgár a nevezését díjra váltotta. Ezután Mank még évekig mondta el minden létező fórumon, hogy Welles egy betűt nem írt a forgatókönyvbe.

Ez már önmagában is nagy sztori, de Fincher sokkal mélyebbre jut. Egyrészt remek karakter tanulmány – a forgatókönyvet a rendező testvére, David Fincher jegyzi, tehát egy író írt a másik íróról. El is hangzik a kritika az emberiességet nem ismerő stúdió executive-tól: „bármire képes lett volna, ha valamire feltételek nélkül koncentrálna”. Mank azonban súlyos alkoholizmussal küzdve is páratlan érzékenységgel megáldott lelkiismeretes zseni.

Fincher mesteri húzása, hogy miközben Mank az Aranypolgár forgatókönyvén dolgozik, számos 1934-be visszanyúló jelenet formájában mutatja meg a forgatókönyvírót és az egymással hadakozó, régi hollywoodi stúdiórendszert, annak összes embertelenségével. Az aranykor mai szemmel, és korabeli kritikával összegyúrva: gyönyörű, ahogy a szemünk előtt csúszik össze a múlt és a filmbéli jelen, a valóság és annak a fikciója. Fincher filmje az Aranypolgár parafrázisa is egyben, hiszen megmutatja azt az embert – Louis B. Mayert, a Metro Goldwin Mayer fejét – aki ihlette Welles rendezésének központi figuráját. Mindezeken túl, a Mank stílusában, atmoszférájában is megidézi a korai hangosfilmeket. Fekete-fehér, ál celluloid hibákkal, a 35mm-es filmtekercsek végén lévő, mozigépésznek szánt figyelmeztető roncsolásokkal. Majd elfelejtettem: a címszerepet alakító Gary Oldman pedig szokásához híven egyedülálló.

Infó:

Mank

Bemutatja a Netflix

rendező: David Fincher

főszereplő: Gary Oldman