Magyar foci, egypontos novellák

A magyar futball előretöréséről szól a központi kommunikáció, miközben a sportágnak csak az anyagi lehetőségei javultak elképesztő mértékben.

Nem győzöm olvasni, mennyit fejlődött a magyar labdarúgás, a válogatott negyvenedik helyét és az FTC egyetlen BL-pontját felállva tapsolják némelyek. Igaz, az utóbbi, diétás évtizedekben volt már sokkal rosszabb helyezés is a FIFA világranglistáján, és a Bajnokok Ligája előző magyar szereplője, a Debrecen nem szerzett pontot, sőt kettővel rosszabb gólkülönbséget produkált, mint a mai Ferencváros (5-19, illetve 5-17).

Szignifikáns különbség persze nincs, sőt ha van egyáltalán differencia, az a DVSC javára mutatkozik, mert a nagyerdei csapat mindkétszer csak 1-0-ra kapott ki a Liverpooltól, és 3-4-et játszott a Fiorentinával. Az is a Debrecen mellett szól, hogy a Fiorentina, Liverpool, Lyon trió tagjainak egyike sem volt olyan szerény képességű, mint a jelenlegi Dinamo. S nem mellékesen, az a 2009-es hajdúsági együttes tíz magyar és négy légiós játékossal vonult fel eddigi utolsó BL-mérkőzésén Lyonban, míg a Ferencváros tizenhárom külföldi és három magyar labdarúgót küldött pályára Kijevben.

További adalék: a huszonöt esztendővel korábbi FTC négy pontot vett el a Grasshopperstől, egyet a Real Madridtól, csupán a címvédő Ajaxtól szenvedett kettős vereséget. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert nem csupán az igényszint drámai csökkenéséből vagy a politikai megfelelésből – esetleg mindkettőből – fakadó szüntelen dicshimnusz késztet tűnődésre, hanem az is, hogy önmagában nem sokat jelent az FTC BL-csoportkörbe jutása. Ez ugyanis a magyar futball messzemenően legszegényesebb három évtizede alatt dekádonként egyszer sikerült: 1995-ben és 2020-ban a Ferencvárosnak, 2009-ben a Debrecennek. Haladásról tehát csak akkor lehetne beszélni, ha nem kellene újabb tíz esztendőt várni a következő Bajnokok Ligája-szereplésre, és ha sikerülne a csoportban két meccsen is győzni (az FTC-nek negyedszázada egyen sikerült, azóta tizenhét mérkőzésen át tart a szűnni nem akaró nyeretlenség).

A leglényegesebb körülmény azonban az, hogy sem a kilencvenes évek Ferencvárosa, sem a kétezres évek Debrecenje nem álmodhatott olyan pénzesőről, amilyen lézuhatag a jelenkori magyar futballra hullik. A Dinamo elleni egy pont ehhez képest sem sok, és az emberek is tudják, mi mennyit ér, mert – bár nálunk egy ideig a Covid alatt is lehetett meccsre menni – a stadionok bezárásáig az NB I-es nézőátlag a háromezret sem érte el. E tekintetben kétségkívül leköröztük a hanyatló Nyugatot és a baráti Keletet, nálunk már a járvány előtt is egyenként meg lehetett számolni a lelátón a drukkereket. A buzgó „kozmetikusoknak” rendszerint nem sikerült, sőt időnként kínosan lebukott a pályán kívüli Szépítők FC, mert Kisvárdán például nagyobb közönséget ütött hasra, mint amennyi a helyi sporttelep befogadó-képessége. De hát akad ennél súlyosabb hazugság is idehaza, ilyen például „botlásnak” nevezni azt, hogy egy tekintélyes mezőnyű nemzetközi férfi torna tanúsága szerint Rossi kapitány huszonhármas válogatott keretével sem érné be a lepedő és az eresz hithű hazai akrobatája; vagy azt állítani, a szennyirodalmi alak lágergyanús szerzeményével nincs semmi baj.

Ám hagyjuk a lecsúszást, maradjunk a felfutásnál, amit a bajnoki tabella is ékesen bizonyít. Mert az NB I történetében ugyan mikor volt oly bivalyerős a mezőny, hogy az Újpest tizedik, a Honvéd pedig tizenegyedik legyen? Ahogyan egy sajátos elemzésben olvastam, sikerült „teljesítményre szorítani a labdarúgás összes szereplőjét”, s valóban, akkora a produktivitási kényszer, hogy a felcsúti förgeteg a harmadik, a kisvárdai az ötödik, a paksi a hatodik, a budafoki a hetedik.

A kispesti együttes pedig már Bódogtalan, de továbbra sem boldog. Az edzőt váltó csapatnál is tudják: hovatovább bonyolultabb az utolsó előtti helyről felzárkózni, mint hajdanán bajnoki címet nyerni. Elvégre mikor kellett az FTC, az MTK, az Újpest, a Honvéd vagy a Vasas régi aranyérmeseinek szembetalálkozniuk a már említett paksiakkal, kisvárdaiakkal, felcsútiakkal, budafokiakkal vagy a szintén lenyűgöző mezőkövesdiekkel? Úgyhogy klubtörténeti bravúr lenne a Honvéd bennmaradása. Ám ha kiesne a kispesti kompánia, a jelen állás szerint egy osztályban játszhatna az NB II-es Vasassal, mert a soha nem látott itthoni versengés következtében megannyi nagy múltú klub szorul a háttérbe. Ez sem ma kezdődött. Az új Illovszky Rudolf stadionban tizenhat szektornévadó van, de egy sincs az utóbbi harminc év futballistái közül. Ha negyvennyolc szektor lenne, akkor is hasonló volna a helyzet. Akárcsak az FTC-nél, a Honvédnál, az MTK-nál, az Újpestnél. Mondok tizenhat ferencvárosi legendát: idősebb Albert, Blum, Czibor, Deák Ferenc, Fenyvesi dr., Kocsis Sándor, Lázár, Mátrai, Nyilasi, Rudas, Sárosi György, Schlosser, Takács II, Toldi, Turay, Varga Zoltán.

Tokmac vajon hányadik lenne az Üllői úti sorban?