Keservesen jutottak 45-ről 46-ra

Átruccant Albany-be, New York állam székvárosába a metropolisz-közeli otthonukból a Clinton-házaspár, hogy elektorként véglegesítsék Joe Biden megválasztását Amerika 46. elnökének. Hillary nyilvánvalóan személyes elégtételt is vett azon, aki megfosztotta őt az államfői sorrend 45. helyétől. S mintegy emlékeztette a voksukat tőle megtagadó, Trumpot ekként a Fehér Házba bejuttató balos demokratákat végzetes hibájukra. Aminek nemcsak Trump négy esztendeje lett a következménye, hanem az idei elnökválasztási kálvária is.

Példátlan módon

Már az elektorok (ötven államban az alkotmány előírta napon lezajlott) teátrális szavazása és annak - a ma élők által még soha nem látott - televíziós közvetítése is elárulta, milyen keservesen és példátlan módon juthatott el idén Amerika az elnökcseréig. Ez az alkotmányos aktus soha sem járt ilyen felhajtással, bár persze korábban is akadtak jócskán előkelőségek a pártok (még a nyáron előre leadott) elektori listáján. Mert nemcsak helyi törvény kötelezi szinte mindenütt az elektort az államban legtöbb választói voksot szerzett elnökjelöltre szavazni, hanem a listára a pártok korifeusai és aktivistái kerülnek fel, akik magától értetődően a saját jelölt mögött állnak (a néha előforduló „hűtlen elektor” is belső pártellentétek okán dacol). Az Alapító Atyák azért hozták létre az elektori testületet, hogy felülbírálható legyen a nép esetleges rossz döntése, ám a hamar megszülető pártok „felülbírálták” az alkotmányozókat: a mérlegelőkből pecsétnyomók lettek. Hogy végül megkapjunk egy olyan elnököt, aki a demokrácia alapelvét, a többségi döntést is felülbírálná.

Trump először a november 3-i szavazás eredményét vonta kétségbe, eleve megkérdőjelezve a – járvány miatt megsokasodott – levélszavazatokat, persze csak ott, ahol veszített. Erre már a nyáron egész stratégiát épített, látva a sokmilliós metropoliszokban a távszavazási hajlandóságot és tudván saját tábora előítéleteiről a nagyvárosok túlnyomóan színes lakossága iránt: a „csalást” harsogó – ám bíróságon egyszer sem bizonyított – vádjai csakis ezekre irányultak. Hát mit kell bizonyítani, hiszen tudjuk, hogy „ezek” mindig csalnak…S mivel elnök és tábora külön kommunikációs világban él, amelyben naponta tálalták e grandiózus csalás újabb meg újabb, de valahogy soha nem bizonyított „leleplezéseit”, sikerült is szinte kettészakítania az amerikai társadalmat, ha nem is egyenlő részekre, hiszen Biden hétmilliós vokselőnnyel nyert, s elegendő államban az elektori többséghez.

Korábban egy elnökjelölt sem kockáztatta meg, hogy rásüssék a „rossz vesztes” – további pályáját tönkre tevő – végzetes bélyegét. Al Gore húsz éve ordító rendellenességek kivizsgálását követelte egyetlen államban, Floridában, s az ellene szóló verdiktet szó nélkül tudomásul vette. RichardNixon 1960-ban hajszállal kapott ki Kennedytől, s Chicagóban a nagyhatalmú demokrata polgármester hírhedt volt a szavazókörök manipulálásáról. Ám a hasonlóktól (mint majd a Watergate-botrány bizonyítja) nem ódzkodó Nixon a hosszú vizsgálódás rendszert rengető hatásától visszariadt, s aligha lett volna elnök nyolc évre rá, ha rákényszeríti Amerikát egy ilyen huzavonára (Daley polgármester jelezte neki, hogy naponta egy szavazókör voksait vizsgálnák a sok százból…) De hol vagyunk már ettől?!

Vaktöltények

Mivel Trump jó előre eldöntötte, hogy – szokása szerint – ő nem lehet vesztes, eszében sem volt megtenni a hagyományos gesztust: felhívni vetélytársát és ezzel elismerni kudarcát. Sőt: a szavazatszámlálás kellős közepén, amikor – éppen az említett nagyvárosokban – sok millió még megszámolatlan voks volt, magát nyilvánította győztesnek. S akként csalásnak minden más eredményt. S amikor az – utóbb persze igazolódott – előrejelzések alapján a média Bident hirdette ki nyertesnek, ezt a Trumptól, jobban mondva híveitől tartó republikánusok sem fogadták el. Hiába nyilvánította az ötven állam (felében republikánus) kormányzata a szavazást rendben lévőnek, a szövetségi választást ellenőrző hivatal pedig ritka tisztességesnek és zárta ki a csalás lehetőségét az FBI is, majd Trump (őt eddig mindig szolgaian kiszolgáló) igazságügyi minisztere, a Fehér Ház kötötte az ebet a karóhoz: az elnöktől és táborától el akarják lopni a hatalmat.

Trump Twitterekben, jogászcsapata sajtótájékoztatókon (de sohasem a bírósági termekben), médiahadai a hűséges tévékben szinte versengve robbantottak „bombákat”, amelyek azonban csak a képernyőkön és gyűléseiken rombolták le Biden győzelmét, vokstöbbségén jottányit sem változtattak. A bírósági beadványok éppenséggel vaktöltények voltak, több tucat kereset lett – amerikai szóhasználattal – DOA, Dead On Arrival, magyarul halva született (a jogászok, működési engedélyüket féltve óvakodtak hazugságot beterjeszteni). S persze a kudarcokkal egyidejűleg fokozták a fenyegetőzést. De naivitás volt azt hinni, hogy elérkeztünk az út végére, amikor a múlt hét péntekén a – Trump által három új taggal is feltöltött – szövetségi főbíróság (Gore végső elbuktatója) is visszadobta keresetüket.

Pedig azt – példátlan módon – Texas állam nevében adta be a helyi főügyész. Ekkorra a trumpisták már vesszőparipát váltottak: kifulladva a pereskedésben, nemes egyszerűséggel úgy tettek, mintha alaptalan állításaik beigazolódtak volna, s felszólították az – éppen az elektori mérleget elbillentő – „csatatéri” államokban helyi törvényhozási többséggel bíró republikánusokat saját, vagyis elektori ellen-lista beterjesztésére. Míg a texasi kereset ezen államok esetében elvett volna Bidentől 62 elektort (és ekként elérhetetlenné tette volna az elnökséghez szükséges 270-es számot), a párhuzamos lista ugyanazt a célt követte: átjátszani a döntést a képviselőháznak. Ilyen (1824-ben már előfordult) esetben minden államnak csak egy voksa van, s az a szövetségi képviselőik megoszlásától függ, ami most 26:24 lenne a republikánusok javára. Trump személyesen lobbizott helyi republikánus vezetőknél evégett, s felháborodottan szidta a szavára nem hallgatókat, no meg a gyáva főbírákat. Hívei még inkább, ahogyan az elnököt, őket sem zavarta, hogy ily módon sok millió polgár szavazatát vennék semmibe. A texasi republikánus párt elnöke képes volt felszólítani állama és a hozzá csatlakozók kiszakadására az unióból. Bloggerek a statárium elnöki elrendelését sürgették (a hadsereg vezérkari főnökei aligha véletlenül üzenték meg a tévétársaságoknak a szavazás napjaiban, hogy beavatkozásukról szó sem lehet).

A túszszabadítás nyitánya

S noha e szélsőségesek az uniót és az alkotmányos kereteket nyíltan feszegették, a texasi főügyész (jogilag tarthatatlan) főbírósági keresetéhez még tizenhat kollégája csatlakozott a republikánus kormányzatú államokból, s támogatta a párt 126 kongresszusi képviselője, némi késlekedéssel vezetőjük is. Mindennél jobban bizonyítva, hogy mára vezérpárttá váltak. S a vezér vissza is él e helyzettel: Twittereivel tereli az elkószálni merő republikánusokat. Az elektori testület szavazása napján börtönt helyezett kilátásba Georgia állam republikánus kormányzójának és helyettesének, akik áldásukat merték adni az elnökválasztásra és nem voltak hajlandók párhuzamos listát állítani. Ez persze képletes üzengetés, ám a Trumpra szavazók meghökkentően nagy száma (74 millió) és törzstáborának vakhite az elnökség utáni időkre is sakkban tartani ígéri a republikánus politikusokat: a majdani előválasztáson trumpista ellenfelet kap, az igazin megbuktatják.

Az elektori testület szavazása mégis a túszszabadítás nyitánya lehet. McConnell, a szenátusi republikánus többség vezére másnap reggel (előre értesítve a Fehér Házat) kimondta azt, amit hetek óta halogatott: gratulált a győztes Bidennek. Trump ugyan mintha rá se rántott volna, egyik kulcsembere ráadásul előállt a legfrissebb teóriával: igenis lesznek párhuzamos listák, amelyeket januárban az elektorok döntését jóváhagyó kongresszus elé terjesztenek. Ez azonban komolytalan és csakis időhúzás, aminek célja alighanem a pereskedéssel egyidejűleg folyó adománygyűjtés ébren tartása: Trump nyakig el van adósodva, s ágálása közben már 200 millió dollárnál is többet sikerült begyűjteni, elvben perköltségekre, amelyek egyébként minimálisak voltak a fenti okokból. S hát december 8-a volt a „biztos kikötő” napja: az államoknak addig kellett jóváhagyniuk az ott nyertesnek minősített párt elektori listáját, tehát egy másik lista már nem lehet legitim. A két ház véglegesítő január 6-i ülésén okoskodhat pár republikánus képviselő, de meghallgatásukra is csak akkor van esélye, ha legalább egy szenátor támogatja. Négy éve, amikor néhány demokrata lamentált Trump elnöksége ellen, nem akadt ilyen szenátor, s az ülést vezető Biden akkori alelnök sorra leintette őket. Ha most akadna is, s Pence alelnök nem tenné is, az sem változtatna a helyzeten: Bident nyilvánítják megválasztott elnöknek, aki január 20-án délben leteszi az esküt. Akár elmegy Trump, mint illene, a beiktatásra, akár direkt akkorra időzíti újbóli elnöki pályázatát: egy perccel 12 után exelnök lesz.