Teljes élet kezek és lábak nélkül

Janis McDavid karok és lábak nélkül született, és azt vallja: neki kell nyitnia mások felé, nem várhatja el, hogy elfogadják és partnerként kezeljék.

„Boldog vagyok, és ezt nem csak bebeszélem magamnak. Olyan adottságokkal élek, amilyenek másnak nincsenek, vagy csak nagyon keveseknek – szolgált tömör hitvallással az RTL televízióban a 29 éves német fiatalember. Egy berlini albérletben él három ép barátjával, akiket több mint tíz éve ismer. A lakás nem akadálymentes mindenhol, de Janisnak mindenre van megoldása. A kilincsre zárt ajtót például a szájával nyitja ki, ehhez elég egy lelógó madzag; a lakásajtót egy mobilapplikációval nyitja-zárja.

Szemben a szekrénnyel

Az élete nem indult könnyen, vér szerinti szülei megváltak tőle, tizennégy hónaposan került nevelőszülőkhöz. „Sokan azt mondják: leadtak engem. Én úgy fogalmazok: szülőket cseréltem. Azok helyett az emberek helyett, akik nem tudtak mit kezdeni velem, olyanokat kaptam, akik nagy szeretetben neveltek fel.”

Nyolcéves volt, amikor felfogta, hogy más, mint a többiek. „Egy új, tükrös szekrényt vettek a nevelőszüleim, és amikor megláttam magam benne, az első reakcióm az volt, hogy hú, a k***va életbe, ez szörnyű! Egy kezek és lábak nélküli torzszülött nézett vissza rám.” Tíz évig tartott, amíg meg tudott szabadulni ettől az érzéstől, ennyi idő kellett, hogy elfogadja saját magát. „Cikinek tartottam, hogy így nézek ki, hogy megbámulnak az utcán – nagyon kemény harcot vívtam magammal. Nem tudom, mi a diagnózis, miért születtem így, de nem is érdekel. Mit segítene, ha tudnám? Csakis abba kell energiát fektetni, ami előrébb visz!”

A maga módján

Tizennyolc évesen békült meg magával, ebben rengeteget segítettek mostani lakótársai, akik akkor kirándulni hívták. „Kinyílt előttem a világ, szinte minden héten elmentünk valahova, fokozatosan szélesítettük a kört, az eddigi csúcspont 2018-ban jött el, amikor Peruba utaztunk – idézte fel emlékeit Janis.

A legtöbb helyen igyekezett tartani a lépést a fiúkkal (a maga módján), a köves, meredek terepen pedig egy speciális hátizsákban cipelte valamelyik barátja. Aki ezt vállalta, az egy 100 centiméter magas, harminckilós pluszsúlyt kapott, így ha hosszabb szakaszon kellett vinni, a srácok folyamatosan cseréltek. „Egyébként ez a motivációm: olyasmit csinálni, amit senki nem feltételez rólam. Olyasmit, amire senki nem tart képesnek. És ez talán az előítéletek megszüntetésében is segít, bár utóbbi nyilván egy hosszú folyamat.”

Janis szabadidejében rengeteget gyakorol más számára olyan hétköznapi dolgokat, mint a mobil felvétele vagy az írás. „Itthon az asztalról gond nélkül kezelem a telefont, a számmal felemelem, a vállammal a fülemhez illesztem, közben hozzáérek a felvevőikonhoz, és már beszélek is.” Idegen helyen, ahol nincs asztal, egyelőre bajban van, így azt próbálgatja, miképp lehet a földről fölvenni a készüléket, illetve hogyan rögzítheti a hátizsákja szíjára, hogy útközben is elérjék.

Szerinte minden gyakorlás és kitartás kérdése. Az írásnak például az a titka, hogy nem metszőfoggal kell tartani a tollat, mert az nem stabil fogás, nem lehet rányomni a papírra. A rágófoghoz kell szorítani, ami eleinte kicsit furcsa, viszont cserébe olyan erőt lehet kifejteni, ami biztosítja, hogy írás közben ne mozduljon el a papír.

Nem hagyott elpuhulni

Vannak persze dolgok, amiket nem tud egyedül megoldani, és ez nem is változik: képtelen – koronavírus idején – a maszkot föl- és levenni, kabátba bújni, cipzárt húzni. „Tudomásul kell venni, hogy vannak határaim, amiket nem tudok átlépni. A nevelőapám ebben a kérdésben nagyon kemény volt, évekig haragudtam rá, mert úgy éreztem: magamra hagy. Később láttam be, hogy igaza volt. Ha egy pohár kellett a szekrényből, azt mondta, toljak oda egy széket, kapaszkodjak fel rá és oldjam meg. Nem vágta fel a húst a tányéromon – ha éhes vagyok és meg akarom enni, akkor meg fogom oldani, ez volt a hozzáállása. Van egy elektromos kerekesszékem, amivel közlekedem, ezt én a plusztestrészemnek tekintem. A lakásban sosem használhattam, ami rettenetesen zavart. Azt mondta, ha nem tanulok meg küzdeni, akkor nem lesz saját életem, ha mindent megcsinál helyettem, akkor felnőttkoromban egy zárt intézetben töltöm majd a napjaimat, de szerinte ennél többre vagyok hivatott. Kamaszként ezt képtelen voltam elfogadni, de most hálás vagyok neki, hogy nem hagyott elpuhulni.”

Janisnak van egy gépkocsija, az ő igényeihez idomították, a pedálokat a vállánál lévő joystick segítségével mozgatja, ez segít neki a kormányzásban is. Évente több mint harmincezer kilométert van úton. „Az autó biztosítja nekem a szabadságot, el sem tudom képzelni, mit csinálnék nélküle. Persze mindenhol megnéznek, de ez természetes. Én térek el a megszokottól, az átlagtól, én vagyok kisebbségben – ezért nekem kell alkalmazkodnom a többséghez. Nem várok arra, hogy elfogadjanak, hanem teszek érte. Beszélgetést kezdeményezek, ha megismernek, akkor látni fogják, hogy szellemileg ép vagyok, nincs semmi fertőző betegségem, ugyanolyan vagyok, mint bárki más, csak nincs kezem és lábam. Rajtam múlik, mit hozok ki az életemből. Ha egész nap otthon lennék és sajnálkoznék, akkor egy megkeseredett fogyatékos lennék. Úgy döntöttem, inkább szabad emberként, a lehetőségeimhez képest teljes életet akarok.”