Előfizetés

Író, konzul, tanár, kém - John le Carré (1931–2020)

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.12.20. 15:39

Fotó: CHRISTIAN CHARISIUS / AFP - DPA
James Bond és George Smiley kollégák: a brit hírszerzés legendás kitalált ügynökei. Alaposabban szemügyre véve mégis inkább antitézisei egymásnak, két különbözőbb karaktert elképzelni sem könnyű. A 007-es, a néhai Ian Fleming figurája a színes, szélesvásznú fantázia legyőzhetetlen szuperhőse, az utóbbi mesterkém viszont szürke, összetett, ellentmondásos alak. Teremtője, a modern kémregény klasszikusa, John le Carré hosszú és kalandos élet után, 89 éves korában hunyt el cornwalli otthonában. „Az irodalom óriása volt, aki erős érzelmeket kiváltó és briliáns regényeivel nyomot hagyott az MI6-on.” E méltatás alig néhány órával a halálhír bejelentése után jelent meg a Twitteren, és attól rendkívüli, hogy a szóban forgó MI6, a brit hírszerzés főnöke, Richard Moore írta. A félreértések elkerülése végett: a valódi hírszerzés valódi főnöke búcsúzott így egy regényírótól. Nem árt hangsúlyozni ezt, mert le Carrénál sosem lehetünk biztosak benne, hol végződik a realitás, és hol kezdődik a fikció. A rejtélyek nagymestere volt. David Cornwell – ez volt a polgári neve – és a szolgálatok életre szóló, ambivalens kapcsolata a szokványos módon kezdődött. Beszervezték a jó eszű, kalandvágyó fiatalembert, aki germanisztikát hallgatott a berni egyetemen. Egy ideig az elhárítás, az MI5 megbízásából diáktársait figyelte Oxfordban – az Őfelsége kormánya aggódott, hogy baloldali ifjak naivitásukban felcsapnak szovjet informátornak. Pár évig tanított, azután az NSZK-ba vezényelték, ahol diplomáciai fedésben (követségi titkár, később konzul) már ténylegesen kémkedett: ügynököket mozgatott, le- és kihallgatott, még betörést is szervezett. A hidegháború formálta pályáját. Első könyve abban az évben jelent meg, amikor a berlini fal épült (1961). Álnevet választott, máskülönben nem publikálhatott volna köztisztviselőként, kiváltképp ilyen kényes témában. Harmadik regénye, A kém, aki bejött a hidegről átütő sikert aratott, onnantól hivatásszerűen írt. Hírszerzői karrierjének amúgy is befellegzett, mert a híres-hírhedt kettős ügynök, Kim Philby az oroszokhoz menekülve lebuktatta az MI6 komplett európai hálózatát. Ez ihlette a Suszter, szabó, baka, kém című regényt (1974), amelyből utóbb filmváltozat is készült. Le Carré már világhírű volt, de őrizgette titkait. Nem adott interjút, sokáig azt sem ismerte el, hogy profi exkém. Pedig gyanította az olvasó, hiszen karakterei – ahogy James Bond kapcsán említettük – nem romantikus szuperhősök, hanem a gépezetek és önnön lelkiismeretük csapdájában vergődő, meghasonlott hivatalnokok. Így csak olyan ember ábrázolhatta őket, aki belülről ismeri e rideg és kegyetlen világot. Volt munkatársai nem bocsátották meg neki, hogy figurái végtelenül cinikusak, érdekből bárkit elárulnak. Timothy Garton Ash szerint műveinek valódi témája „az emberi kapcsolatok végtelen és álságos labirintusa”. Évtizedek múltán, már a peresztrojka idején Moszkvában találkozhatott volna az ott élő „vakonddal”, Philbyvel, de nem akart. Úgy hírlik, a meghökkentő meghívás Rajsza Gorbacsova ötlete volt, a szovjet pártfőtitkár felesége, a „pervaja legyi” ugyanis kémtörténeteinek rajongója volt. Több mint két tucat le Carré-regény jelent meg, köztük A panamai szabó és Az Oroszország ház. A Szovjetunió széthullása után kitalált ügynökei új színhelyeken léptek akcióba: Palesztinában, Ruandában, Csecsenföldön. Írt nemzetközi fegyverkereskedőkről és nem kevésbé gátlástalan gyógyszergyártókról. Közönségkedvenc volt, ugyanakkor „komoly” írók is tisztelték életművét. Ő azonban visszautasította az irodalmi díjakat, akárcsak azt a megtiszteltetést, hogy Sir David legyen. Régi vágású úriember létére kertelés nélkül fogalmazott: „hányingere lenne” a brit birodalom lovagja címtől. Egyre szókimondóbb és kritikusabb lett politikai kérdésekben. Lesújtó véleménnyel volt honfitársairól, akik megszavazták a brexitet. Úgy látta, „mérgezőek a hasonlóságok” Donald Trump felemelkedése és az ordas eszmék múlt századi térhódítása között. Egyik utolsó könyvbemutatóján, 2017-ben John le Carré azt is kijelentette: „A fasizmus egyre nyíltabbá válik Magyarországon és Lengyelországban.”

Szakszervezeti vezető lettél? Jó repülést!

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.12.20. 14:00

Fotó: Béres Márton / Népszava
Valaha megtiszteltetés volt, és biztonságot is jelentett, manapság már aggódva töprenghetnek a szakszervezeti vezetők: munkahelyüket vagy kirúgásukat garantálja ez a tisztség?
A Dunaferrnél történt botrányos események, a szakszervezetet ellehetetlenítő retorziók hallatán a közvélemény hitetlenkedve vonta össze szemöldökét – pedig nem olyan ritka eset, hogy érdekvédelmi vezetőt küldenek el vagy a szakszervezet megalakulását akadályozzák. Noha ez még a 2012-ben felpuhított szakszervezeti törvény szerint is jogellenes: kijelölt vezetők védettséget élveznek, számuk a vállalkozás nagyságától függ. Elbocsátásuk csak a szakszervezettel egyeztetve lehetséges. Ezzel együtt Molnár Ákos, a Vasas Szakszervezet Nyugat-dunántúli Regionális Képviseletének ügyvezetője hosszasan töpreng, hogy melyiket említse meg a sok hasonló példa közül: „Legyen ez. Bértárgyalásban voltunk egy győri cégnél. Úgy tűnt, az álláspontok sehogy sem közelednek, így a szakszervezet sztrájkra készülődött. Ezt közölte is a munkáltatóval. Az amerikai ügyvezető nem emelt semmilyen kifogást, aztán másnap kirúgta a szakszervezeti vezető helyettesét. Úgy, hogy pár nappal korábban kitüntette mint kiváló dolgozót. Nem is lett semmiféle sztrájk, és bérmegállapodás sem ­született.”  Ami a Dunaferrnél történik, azért kavar a szokásosnál nagyobb vihart, mert a cég amúgy is vészhelyzetben van, ez önmagában több ezer munkavállaló helyzetét teszi bizonytalanná. Nehezen átlátható, csúnya ügy: ciprusi főtulajdon és központ, orosz és ukrán tulajdonosok – egyikük börtönben. Viszályok, döntésképtelenség, miközben nem tudni, van-e még egyáltalán aláírási joggal rendelkező vezető. Nincs elfogadott 2019-es mérleg, a vasmű 50-60 százalékos kapacitással működik, miközben óriási a kereslet az acél iránt. Mintha vevők is keringenének a vállalat körül. A kialakult káoszba lassan bármennyi jogsértés belefér.

Nulla következmény

  Mondhatnánk persze, részben előítéletek, részben tapasztalatok alapján, hogy orosz-ukrán cégtől kár lenne szabályszerű működést várni. Aki véletlenül látta a Marxért című orosz filmet, hozzáteheti, abban megölték a sokat ugráló szakszervezeti vezetőt. Ehhez képest a dunaferres érdekvédelmisek elbocsátása akár gáláns megoldásnak is tűnhet. De mivel magyarázható más üzemek menedzsmentjének gátlástalansága? „A helyzet az, hogy egy védett szakszervezeti vezető jogtalan kirúgásának jelenleg nincs komoly következménye” – magyarázza Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke. „Mi történhet? Elindul egy munkaügyi per, három évig tart, a végén fizetni kell 2-3 millió forintot. A béremelés többe kerülne. Láttam olyan üzleti tervet, amelyben előre be volt kalkulálva egy összeg a munkaügyi szabálytalanságok bírságára. Bőven megéri jogtalan eszközökkel is gyengíteni a szakszervezetet.”

Otthon hagyják az együttműködést

Az igazi kérdés az, Magyarországon miért tartanak annyira a szakszervezetektől. És főleg azoknak a nyugati cégeknek a tulajdonosai, akik anyaországukban azt tapasztalhatják: akár üzleti szempontból is gyümölcsöző lehet az együttműködés a szakszervezetekkel. Molnár Ákos szerint számtalan külföldi példa igazolja, hogy ha a munkaadók józanul állnak az érdekvédőkhöz, mindenki számára előnyös. Németországban, Ausztriában, a skandináv államokban elég komoly hagyománya van a munkavállalók bevonásának a vállalati döntésekbe, ezt törvények is támogatják. „Egy dániai tanulmányúton sokáig nem értettem, miért mondják a szakszervezetek mindig ugyanazt, mint a vállalatvezetés. Aztán kiderült, olyan befolyással vehetnek részt a döntési folyamatokban, hogy amit végül a vállalat elhatároz, az gyakorlatilag a munkavállalókkal közösen elfogadott lépés.” Ugyanakkor a külföldi cégek nem hozzák magukkal ezt a gyakorlatot. A dánok sem. „Van itt egy dán cég – folytatja Molnár –, amelynél olyan rosszul indult a munkáltató és a szakszervezet kapcsolata, hogy fél éven belül sztrájk lett. Az akkori ügyvezető nemhogy ­tárgyalni, de még kezet fogni sem akart a sztrájkbizottsággal. Igaz, már új vezető van, rendeződött a viszony. De a korábbi menedzsmentet csak az érdekelte, hogy hozza az elvárt profitot.” Persze nincs min meglepődni, sóhajt a Vasas regionális ügyvezetője, a példa csak azt igazolja, hogy az európai cégek is az olcsó, kiszolgáltatott munkaerőért érkeznek hozzánk. „Nem kutatás-fejlesztésbe akarnak fogni, még ­mindig ott tartunk, hogy olcsó összeszerelő műhelye vagyunk ­Európának. Ez vonzza a multikat, főleg, ha megkapják hozzá a törvényi hátteret is.”

Tudáshiány

Nem mintha a hazai cégek kényeztetnék a munkavállalókat, és keblükre ölelnék a szakszervezeteket. A pro­fitéhségen túl gyakran az is nehezíti a megfelelő kapcsolat kialakítását, hogy – részben a munkahelyi érdekvédelem gyenge hagyományai miatt – egyik fél sem elég felkészült. Mindkét megkérdezett szakszervezeti vezető tapasztalja, hogy sok alapszerv és üzemi tanács a kellő jogi ismeretek híján nem tud egyeztetni a munkaadóval. „Egy munkahelyen megválasztott szakszervezeti vezetőnek nincs semmilyen képzettsége a jogszerű érdekvédelemhez – állítja Kordás László. – Elvállalja, aztán lesz, ami lesz. Én is voltam ilyen helyzetben. Jogászokkal, közgazdászokkal kellett leülnünk tárgyalni bérről, kollektív szerződésről. Autodidakta módon próbáltam gyorsan megtanulni mindent a munkajogról. Az egyeztetés így, szakértők nélkül nem nagyon megy.” De érdekes módon tudatlanság a másik oldalon is jelentkezhet. Molnár Ákos szerint számtalan cég- és HR-vezetőnek fogalma sincs, mi az üzemi tanács, milyen jogokkal rendelkezik, vagy hogy a kollektív szerződés megkötése miért lehet előnyös a vállalat számára. Így aztán a munkaadók és munkavállalók minden kérdést egymás közti konfliktusként kezelnek.

Hajnalban mértek

 Egy fejlett, államilag is támogatott rendszerben a szakszervezetek, üzemi tanácsok nem maradnak magukra, több kiegészítő vagy éppen alternatív formája van a munkaügyi érdekvédelemnek. Molnár Ákos úgy látja, nálunk még nagyon gyenge ehhez a szervezeti háttér. Ausztriában például jól szervezett munkáskamarák végzik a munkavédelmi ellenőrzést, komoly következménye lesz, ha szabálytalanságot tárnak fel. Sok konfliktus megoldásában segíthetne például a választott döntőbíráskodás. Nem kéne évekig pereskedni. „A felek megegyeznek, hogy munkajogi sérelmeknél egy speciális szolgálathoz fordulnak, amelyben vannak bírók. Így néhány hónap alatt jogerős ítélet születhet ezekben az ügyekben. Gyorsan helyre tudnák tenni a szakszervezeti vezetők jogtalan elbocsátását is. Nálunk is elkezdett működni egy hasonló szervezet, a Munkaügyi Vitarendező és Tanácsadó Szolgálat, de elsősorban közvetítői szerepre vállalkozik.” A legtöbbet az állami szakhatóság tehetne, de az egykor önálló Országos Munkaügyi és Munkavédelmi Felügyelőség utóda ma egyszerű főosztályként működik a kormányhivatalokban, szűkebb mozgástérrel. Így is vizsgálódhatott volna a Dunaferrnél. De a munkavédelemnél sem jeleskedik. Feltétlenül. „A nagy nyári hőhullámok idején egy cég üzemcsarnokában nem volt megfelelő a szellőzés – meséli Kordás László. – A szakszervezet kihívta a munkavédelmi ellenőröket, vizsgálják meg, rendben van-e a magas hőmérséklet, nem káros-e az egészségre. Mikor jöttek ki? Hajnalban, amikor a hőmérséklet még természetesen határértéken belül volt. És le is zárták az ügyet: minden oké.”

A sajátjait is megbénítja

Pedig az államnak minden eszközzel segítenie kéne a munkavállalók szervezett érdekvédelmét. Kordás László meggyőződése, hogy „a szakszervezeti mozgalom a munka világának immunrendszere. Amit karban kell tartani, hogy legyenek tagjai, tudjon működni. És ha a munkáltató gátolni akarja tevékenységét, az állam a jogalkotással, a szakhatóságaival beavatkozhat. Kijelentheti például, hogy rendezett munkaügyi kapcsolatok híján egy cég nem juthat állami támogatáshoz, közbeszerzéshez. 2006-ban még el lehetett érni, hogy egy nagy autógyártó cég elessen az állami szakképzési támogatástól, mert elbocsátotta a szakszervezeti tisztségviselőt. Most viszont azt látjuk, hogy a kormány hajlamos kiszolgáltatni a dolgozókat a tulajdonosi érdekeknek. Gondoljunk csak a »rabszolgatörvényre«.” Az állam jelenlegi viszonyát a munkaügyi érdekvédelemhez jól tükrözi az is, hogy saját intézményeiben szűkül be leginkább a szakszervezetek mozgástere. „Az új sztrájktörvény miatt gyakorlatilag lehetetlenné vált a munkabeszüntetés a közszolgáltatói szférában. Meg kell állapodni az elégséges szolgáltatásról, ami például a közlekedésben minimum 60 százalékos működtetést jelent. Így aztán az első 3-4 napban szinte semmi hatása a sztrájknak. Észre se lehet venni a változást. Utána pedig már nehéz kitartásra bírni a dolgozókat. De előfordulnak munkáltatói csibészségek is. Az egyik városi tömegközlekedési vállalatnál a szakszervezet vezetőjét egy sztrájk alatt átminősítették buszsofőrből busztakarítóvá. Az üzenet világos volt.”

A kicsiknél reménytelen

Kordás László szerint jelenleg a magáncégeknél lehet erősíteni a szakszervezeti mozgalmat. A Dunaferrnél történt, vagy ahhoz hasonló esetek ellenére is főleg a sok munkavállalót tömörítő nagyvállalatoknál megy könnyebben a szervezés. A száz fő alatti cégeknél viszont szinte reménytelen szakszervezetet létrehozni. „Kevés támogatást tudunk nekik egyelőre nyújtani – kesereg az MSZSZ elnöke. – A tárgyalásoknál itt is szükség lenne az ágazati szakszervezet szakértőire, de nincsenek elegen ahhoz, hogy az összes kisebb alapszervezet munkáját is segítsék, főleg az őszi bértárgyalási dömping alatt. A problémára jó megoldás lehetne a területi szerveződés, amelyben megfelelő szakembergárdával rendelkező városi szervezetbe lépnének be a munkavállalók.” Ám minden próbálkozás, küzdelem csak részsikerekig vezethet, amíg nem alakul ki nálunk is az a politikai kultúra, amely számára egyértelmű, hogy egy súlyos döntés meghozatalánál egyeztetni kell a benne érintett emberekkel, szervezetekkel. És nem képviselőik eltávolítása a nyugodt megoldáshoz vezető eszköz.

Egy cipő mind felett

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2020.12.20. 11:08

Fotó: Lidl
Ősz óta nagyot szól a Lidl ötezer forintos sportcipője, amely az áruházlánc sárga, kék és piros színeiben pompázik, és még Lidl-logó is van rajta. A limitált számban megjelent surranót egyesek ráadásul még drágábban is árulják a neten, miközben a cég már kijött a saját tervezésű pólójával, zoknijával, pulcsijával és papucsával is. A kérdés az, mi késztet egy élelmiszerláncot arra, hogy tudatosan rikító/csúnya cuccokkal építsen imidzset.
A Lidl sportcipő diadalútja töretlen, és több országon ível át. Az őrület 2019 áprilisában indult, mikor az áruházlánc az interneten azzal viccelte meg a vásárlóit, hogy saját sportcipő forgalmazásába kezd. Amikor kiderült, hogy mindez csak tréfa, sokan elszomorodtak – a Lidl vigaszképpen legyártott négyszáz pár cipőt, amelyek megjelentek a neten, és a gyűjtők hajlandók voltak mélyen a zsebükbe nyúlni. Hogy mi lehet a titka ennek a ránézésre átlagos/rikító reklámhordozónak? Becker György reklámpszichológus szerint a fő ok a figyelemfelhívás (népszerű nevén: hype), mellyel szívesen élnek bizonyos fast fashion ruházati cégek. Utóbbiak például egy-egy limitált széria érkeztekor előszeretettel hívnak a boltba „statisztákat”, akik nemcsak látványosan rohamozzák meg a boltokat, de esetleg össze is verekednek egymással vagy feldöntik a pultokat – miközben a szervezők jó előre gondoskodnak arról, hogy a helyszínen legyen pár kamera. – A szakmában ezt a módszert úgy hívjuk, hogy „storytelling”, azaz történetmesélés, hiszen a cégek ezekkel a kis performanszokkal egy-egy történetet generálnak a termékeik köré – magyarázza Becker. – Az emberek ugyanis általában azt figyelik és csinálják, amit a többiek tesznek, egyrészt nem akarnak lemaradni a divatról, másrészt a kiszemelt üzletbe lépve olykor maguk sem tudják, hogy épp melyik terméket kellene megvenniük.

A vásárló lesz a médium

A Lidl sportcipő esetében Becker szerint a fő motivációs erő az alacsony ár, másfelől a hype, miszerint egy élelmiszerlánc dob a piacra egy limitált példányszámú, trendi cipőkre hajazó darabot. A reklámiparban az utóbbi stratégia lényege, hogy elhitesse a vásárlóval, az adott termékre igenis szüksége van, még akkor is, ha korábban eszébe sem jutott, hogy egy alapvetően élelmiszereket árusító szupermarketben egy sportos lábbelit vegyen. Manapság a hype-ot pedig még könnyebb fenntartani, mint korábban, hiszen a fogyasztók maguk töltik fel a termékekről a fotókat a közösségi hálóra, melyen akarva-akaratlanul újabb vevőket generálnak, miközben az Instagramon a hatalmas követőtáborral bíró influencerek méltatják is (ők már pénzért) a termékeket. Becker szerint továbbá egyes cégek műprofilokat is létrehoznak, hogy azok a reklámposztok alá írt kommentjeikkel pörgessék a gyanútlan vevők vásárlását. Utóbbi megoldás azért is remek, mivel a vállalatoknak a kommentelőkért jóval kevesebbet kell fizetniük, mintha egy tévé- vagy YouTube-reklámra költenének. Be­cker szerint noha a kanadai filozófus, Marshall McLuhan már 1964-es fő művében megírta, hogy „a médium maga az üzenet”, nap­jainkra ez megváltozott, hiszen már maga a fogyasztó lett a reklámhordozó, a médium, és az üzenet is. – Ha a vásárló a saját profilján maga posztolja ki a képeket, azzal konkrétan a saját személyiségét, az egyéni perszónáját használja fel a reklámra, így azt is mondhatnánk, hogy a vállalat meghackelte őt – vallja Becker.

A Covid felülír mindent

 – A reklámok generálta őrületet csak fokozza a járvány – mondja Becker –,hiszen otthon a négy fal között mindenki unatkozik, ezért egy különleges termék megvásárlása és kiposztolása legalább valami bizonyosságot és konkrétat hozhat emberek életébe, de akár közösségi élményt is nyújthat. A pszichológus szerint azonban otthon ülve az ingerküszöbünk magasabb lesz, ezért egy reklámnak, hogy a képernyőn keresztül is hasson, valami igazán meghökkentőt kell művelnie, amiből akár mém is válhat, ha a cégnek szerencséje van.

Posztmodern reklámok

A Lidl cipő esetében azonban egy másik tényező is növeli a keresletet: Becker szerint ez a cipő posztmodern volta. A termék ugyanis a világos, feltűnő színeivel és azzal a ténnyel, hogy egy szupermarketben vásárolható meg, máris szokatlan hatást kelt, így ha működik a reklám, a fiatalabb generációk is rá fognak kapni, és a termék akár hónapokig az érdeklődés középpontjában lehet. Másrészt a posztmodern korszakra jellemző, hogy egyszerre ironikus, ellentmondásos és játékos, így ami normál esetben például egy fiatal számára ciki lenne, az akár menő is lehet. Becker szerint erre remek példa az utóbbi egy évtizedből Korda György és Balázs Klári népszerűségének megugrása a fiatalok között, elvégre az énekesházaspár nemcsak a saját korosztályának szóló rendezvényeken, de az egyetemisták bulijain és az ifjúsági fesztiválokon is közkedvelt vendég. – Korda Gyuri és a felesége a Sziget Fesztivál Nagyszínpadán énekelhet, és az emberek imádják őket, miközben le merem fogadni, hogy otthon biztos nincs meg nekik a Korda György–Balázs Klári-összes – mondja Becker. Az emberek tehát élvezik, ha a média világában ellentmondásokkal kerülnek szembe, melyeken nem akadnak fenn, hanem humorosnak vélik azokat, elvégre a legjobb viccek is mindig ellentmondásokra épülnek. A posztmodern továbbá szeret játszani a különböző értelmezési rétegekkel, ezért egy reklámban, akár egy játékfilmben, megjelenhetnek a klasszikus és a popkulturális műveltségre vonatkozó utalások is. Becker szerint a befogadónak így felkészültnek kell lennie, vagyis ismernie kell a különböző rétegeket, de ha megérti azokat, és „lehántja” őket, akkor a reklám által beavatottá válik.